a szobából eső eső

ismered-e ezt az érzést, ezt a kávé utáni, de még valóság előtti eltévedt kábulatot, amikor úgy keresel valami kapaszkodót arra, hogy visszatalálj abba, ami van, holott általában az van, ami nincs, és az effajta absztrakt beszédnek csak ilyenkor van értelme, ilyenkor viszont másnak sincs?

mondatok amit más miatt tudok leírni magamnak, holott épp azért írom le, mert másnak írom.
mint például ez:

mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. vajon menthetetlenül csak azt tudom szeretni, ami távol van? mindenről csak hinni tudom hogy szeretem?

vagy épp ellenkezőleg, csak szeretni tudok, menthetetlenül, hinni nem? és miért tűnik olyan 'nagy' dolognak például a szeretés? hiszen épp olyan mint levegőt venni. az, hogy mindenből nagy dolgot csinálok, csak engem minősít; hogy is van az a barom mondás, amit a hernyó világvégének tekint, azt a mester pillangónak nevezi. á baromság. mára már kiver a víz ettől a bach-tól, ellenben a toccátást kezdem nagyon szeretni, a fene gondolta volna hogy egyszer így is lesz.

vagy például hogy a gőtéről nem az a kedves kis állat fog eszembe jutni, amelyik felmászik a falon
hanem ez hogy nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem / hanem amit egy életen át hordunk, mosolyogva, csendesen, mert ez bizony így van, oltári jó, holári, holári hó!

meg kell tanulni fogatlanul mosolyogni.

egyébként tényleg már csak az enola hiányozna, basszameg. ha multkor azt írtam, hogy a rükverc jó, a rükverc szép, a rükvercel meg vagyok elégedve, hát most itt a másik oldala; megtörténtek az emberek is, újra, felsorakoztak szépen sminkelt közönnyel, volt a hold, az imma, az ishar, a manuella, és az utóbbi egyébként borzasztó kiállításmegnyitóján, természetesen, mint valami istenverte vígjátékban, megjelent a kacsa és a viktor is, naná, hiszen ki hiányzott volna más, az enola, márcsak ő, tényleg.

azóta borzasztó rosszul vagyok, persze jó így leegyszerűsítve erre fogni, hogy 'azóta', mióta mondjuk a viktor, kicsit szánalmas is, de legalább egyszerű, én nem értem miért van ez így vele is, de megint megjött, kétszer beszéltünk, talán ha egy órát, és többet rombolt mint más évek alatt, ez is tehetség persze, de legalább újra és újra megállapítom, hogy mi az ami benne benne van, és bennem nincs, meg fordítva, és hogy ennek ellenére, és épp ezért mi az, ami nevetségesen közös bennünk, mondhatni ugyanaz, és főleg ezért utáljuk/szeretjük egymást igazán, és ennek már megint van köze az á, mindegy, hagyjuk.

ez egyébként jó szöveg, nemrég tanultam, de hasznos: elkezdesz valamit, és a lényegnél á, mindegy, hagyjuk. sokra mész vele. az se igaz így ebben a formában hogy borzasztó szarul vagyok, inkább csak megint előjött valami, így rükvercelve is, aminek a hátam mögött kéne már legyen; most nevezetesen ez a dühöngő őrjöngés, ez az agresszív baromság, ami május óta ritkán jött elő, amitől úgy érzem magam mint valami ketrecbe zárt gorilla, amitől le tudnám magam ütni, és persze ettől csak még jobban felerősödik, ami nyilván valami tehetetlenségre válasz, csak azt nem értem mit tehetnék ellene, és hogy miért pont így nyilvánul meg, amikor ugyanerre a tehetetlenségre válasz minden más is, ez az írás például, meg a másik, a szobából bámult eső, az üvöltve biciklizés a nagykörúton, és az hogy újra elkezdtem mikszelni, fél éjszaka dühöngeni, hogy nem tudok aludni, és reggelente olyan szívdobogásra ébredni, hogy attól újra külön ízt kap ez a bizonyos kávé utáni, de valóság előtti eltévedt kábulat, és ami megint kezd a legfontosabb idő lenni a napomban, minden más csak ezutáni, mert csak ebben nincs, minden másban ott van az a péter, nem a patkányos, a máté, hogy vigyázz bazdmeg, mert most, most élsz.