olyanabb

'már harminckilenc éve töröm a fejem ennek a herakleitosz-töredéknek a megfejtésén, de még mindig nem jutottam igazán a közelébe - miközben mégiscsak az az érzésem, hogy igenis benne vagyok a legközepében. ha valaki megkérdezi tőlem, mit jelent, ránézek csodálkozva: nem érted? ami változik, megpihen. ahhoz, hogy meg tudjunk nyugodni, le tudjunk csillapulni, meg kell változnunk. vagy talán azt jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy megváltoztunk, hogy bele kell törődnünk a változásba? vagy, egyszerűen valami olyasmit jelent, csak mélyebben és titokzatosabban mondja el, hogy: a változatosság gyönyörködtet? nem, herakleitosz nem a külvilágról beszél, hanem a belsőről. ami változik, megpihen. ami nem változik, ami képtelen változni, az nem egyszerűen stagnál, hanem - a maga nyugtalanságában és zaklatottságában, miközben azt hiszi, hogy a zaklatottság, és a nyugtalanság maga a változás, a sebességet és a csörtetést összetéveszti a változással - az olyanabbnál is olyanabb marad. tudni kell változni, és tudni kell megpihenni a változásban'
(forgách andrás, nov. 17-én, az írók boltjának újra megnyitásán)

tehát minden olyanabbnál is olyanabb maradt, képtelen vagyok megnyugodni, belülről rág, tép szét, ami nem változik, és kívülről farag, forgácsol, ami változik; olyanabbnál is olyanabb, mint a csönd, mint a nyak és a sál közé csurgó novemberi eső, mint a kerítés átugrása közben beakadó láb a szétrepedt fa között, ami mindig ugyanoda szorul be, mint a vasalt ingszag, mint a járdák dőlése, és lejtése, mint a gyorsan megivott kávé után maradó cukornyom, amit ha meglátsz, elfordulsz, mert benne van a jövő, vagy a kilincs hangja, amikor úgy csukod be az ajtót, hogy tudod, nem jön utánad be rajta senki; olyanabbnál is olyanabb, igen, például mint a csönd.

miért van az, hogy aki kevesebb hasonlatot használ, annak kevésbé hisznek? viszont, aki nagyon sok hasonlatot használ, azt csak úgy értik meg, ha hasonlítják valamihez?

mint a csönd, mint a kikapcsolt monitor, mint az üres ásványvizes palack a kuka mellett, mint egy bezárt bolt, mint egy utolsó vonat, mint egy teli szekrény ruha, amiből egyiketse, sehovase; mint egy mint, mint egy, mint. mint egy hasonlat, ami te magad vagy. olyanabbnál is olyanabb, igen, mint például te, mint például én. és mint a velünk élre vasalt ingben járó idő.

azt mondja krasznahorkai, hogy telik, de nem múlik. én játszom vele, tekergetem: nekem múlik, de nem telik. mindig csak széllel szemben állni, és várni, és közben meg végig az a vasalt ing illat.

irigykedve nézem mostanában a dohányosokat, akik naponta többször is meggyújtanak, elégetnek és elszívnak valamit, így a szájukon keresztül mintegy orálisan részévé válnak az elmúlásnak, nap mint nap eltelik nekik, nap mint nap elmúlik nekik, és aztán nap mint nap újraveszik, újragyújtják, és megnyugszanak tőle, mintha változna, pedig a cigaretta a kezükben már rég olyanabbnál is olyanabb; míg én csak ülök itt, egyik mondatra a másik után gyújtok rá, leégnek ízetlenül; a szűrő a monitor, a hamutál a blog, és a füstje, a füstje az én vagyok.

hiába változok. nyugtalan, fáradt vagyok; mindig olyanabbnál is olyanabb maradok.

baranyi ferenc - a szerelem harmadik éve

fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, így nem érdemes verseskötetekről beszélni. de most ez van, ezt kell szeretni, mármint nem azt hogy fáradt, kedvetlen és keserű vagyok, hanem hogy most ezt csak így tudom. baranyi ferenc kötet, tegnap vettem le egy polcról, és amíg vissza nem rakom, addig ide másolgatom. még egy másik rendszerbeli, 1980, kósza gondolat se voltam még akkor, ahogy anyámat ismerem. a szerelem harmadik éve a címe, nem találtam túl sok információt róla, és most nem mondok semmi többet, se a költőről, se a kötetről, mert fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, annyit viszont még így is, hogy borzalmas a borítója, egy görögnek kinéző férfi ölel egy görögnek kinéző lányt, fekete fehér tusrajz, a lány kezében valahol elveszve egy szál virág, az viszont piros.

ellenben:

mind gyűlölöm, aki előttem ismert,
mind gyűlölöm, ki nálad megelőzött.

míg sosem látott kertekben virultál:
nem lehettem se tolvajod, se csőszöd.

pünkösd rózsa, kihajtottál az útra -
így lettem tolvajod, aztán csőszöd.

s mind gyűlölöd, aki nekem virult rég,
aki a gomblyukamban megelőzött.

én gyűlölöm, akiket te szerettél,
te gyűlölöd, akiket én szerettem.

nem tudjuk egymás múltját elviselni.
így
jelenünk is elviselhetetlen.

(holtpont)

ez olyan mint egy dal. ez meg szinte már somlyó györgyös, a megfogalmazás, a játék az ellentétekkel, a zárójelek:

minden hazudhat öleléskor.
a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
volna igazabb
és a heves mozdulatok esetlensége;

minden hazudhat öleléskor.
az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
volna igazabb
és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;


minden hazudhat öleléskor:
az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
bőbeszédűsége éppúgy,
mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
bőbeszédűsége volna igazabb
és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
hallgatása;

minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint mint a megadással lecsukódókból.
(és az ellentétek játéka se segít,
mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
kilátszik a messzeség,
mint az istenítően lecsukódókból.)

a szemek elemi őszintesége
megkérdőjelezi a költészetté nemesedett legendákat
a kedves közellétéről.

a szemekből a messzeség
- a halhatatlan ellenvetések ellenére is -
könyörtelenül kilátszik.

(amíg csak védtelenségünk határvonalainak
gyanakvás-aknazárait is
fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
biztoskezű tűzszerészei.)

(a szemekből a messzeség kilátszik)

lófaszt vannak ilyen 'biztoskezű tűzszerészek', ha voltak is, felrobbantak rég, az egyetemes emberi bizalommal együtt, de az is lehet, hogy csak én vagyok fáradt, kedvetlen, és némileg keserű. ez a fickó viszont jó, jó az is, amikor játszik a szavakkal, ennek például az az alcíme hogy az elmúlt harminc év irodalomtörténete, mondta ezt ugye nyolcvanban, anyám tiszta gondolatai között, s mi változott azóta:

előbb jöttek az okosok
aztán jöttek a szépek

ittmaradtak az okosok
elmaradtak a szépek

elmaradtak az okosok
visszajöttek a szépek

visszajöttek az okosok
ittmaradtak a szépek

okoskodnak az okosok
szépelegnek a szépek

igazodnak az igazak
és bocsánatot kérnek

(panta rhei)

de térjünk vissza a szerelemhez, ha már fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, pedig lenne itt izgalom a szerelmen kívül, olasz múltszázadbeli költők fordításai, adaptációi, vicces, beszólogatós kommunista versek, stb, de nekem csak a szerelem:

sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,

de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,

ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod,

mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,

mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarabb megalvad
és mikor csók közben magad vagy -

szerelmed véget akkor ér.

(egy perccel hamarabb)

csók közben magad lenni, hajaj, főleg, ha tudod miről beszél. de persze költészet, és így, szükségszerűen kamu ez is; fene tudja mikor ér véget a szerelem, és mikor születik újra; strandon is mehet tévútra, az almát is kidobhatod, és az se mindig, amikor egy perccel hamarabb. ha még valamire jó a költészet, mint hogy leegyszerűsítse, és túlbonyolítsa a dolgokat, hát arra, hogy kérdezzen, lehetőleg költőien, amire nem szabad választ, baranyi ebből is jó:

akkor mi lesz a szerelemből,
ha öröklétünk hite megdől
és kiderül, hogy nyári esték
szeszélye csak a végtelenség?

mi több: ha testet öl a látszat
s a hitté dermedt öncsalásnak
vádaskodása maga ment föl -
mi lesz akkor a szerelemből?

(akkor?)

mi lenne? akkor? és most? a hitté dermedt öncsalás baszik válaszolni, de legalább nem is ment föl. nem jó ez a fáradtság, kedvetlenség, és a némileg keserűség, búcsúzom is, utoljára viszont egy igen jó alternatívát pötyögök be, hogy miért ne, és miért igen olvassunk józsefet, aki még attila is:

hogy zavartalanul
ehess, ihass, ölelhess, alhass -
eszedbe ne jusson
magad a Mindenséggel mérni.

ne gondolj aszállyal, se faggyal:
a Mindenséget mérd magaddal -
jobb hosszan, mint örökké élni.

ám ha azért eszel,
hogy fenntartsd magad a jóra,
ha azért iszol,
hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
ha azért ölelsz,
hogy emberebbé szeresd a másikat,
és ha azért alszol,
hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot -

akkor mégis cselekedj J.A. (1905-1937)
meghagyása szerint
s mérd magad a Mindenséggel -
volt már, ki így is győzte évvel.

talán te is lehetsz kivétel.

(alternatíva)

megyek fenntartani magam a jóra. aztán keresni valami igaz ügyet, és igen, jó lenne emberebbé szeretni téged, hogy aztán a végére a távolságot, mint a kisbalázs, üveggolyóként gurigatani az álmában csak picit csöngető villamoson.

felejtős / noa - gold

nem tudom hogy levelet írok e, amikor blogot írok, vagy blogot írok e, amikor levelet. mindenesetre asszondja a jónitomi:

jó lenne olyannak lenni, amilyen nem vagyok. de még jobb lenne olyannak lenni, amilyen vagyok. és közben se olyan nem vagyok, amilyen vagyok, se olyan nem vagyok, amilyen nem vagyok.

nevetséges, hogy még mindig az effajta mondatfacsarásokban akadok el, és belegobolyodok, jobb esetben belegömbölyödök. isten, szerelem, hit, meg effajta mézeskalácsból sült szavak tudnának csak kioldozni, mert mondhatnak a buddhisták bármit, magamat én nem, mint a münchausen, bajusznál fogva. van ilyen szindróma, a petőben van pár münchausen szindrómás gyerek. szereted azokat a régi, kackiás bajszú férfiakat? én mindig arra gondolok, mennyire más íze lehetett a csóknak akkor. nem csak a bajusz miatt, a levegő összetételét is másnak képzelem, de lehet csak azért, mert szépia képek maradtak főleg fent, és azokon mindig barna csokis íz érződik. kóstoltál meg fényképet? én kiskoromban nyalogattam, basszus, deciki.

az a hülye fodor mondja, hogy minden megérint. úgy látszik: sose nő be a szívem lágya. ez is annyira ciki, de legalább nem vagyok egyedül vele. mármint hogy nem nőtt be, inkább csak fölesedik, mint a tejen a bőr; és idegenkedek tőle, a nyelvemmel piszkálom, rátapad, fúj, nemér az semmit. most például ettől a számtól akadtam ki egy picit, mármint, persze félelmetesen pop, de én is félelmetesen pop tudok lenni néha, és annyira tipikus, meg izé, de pont ennyi kéne, hogy

i'll put it all in a small wooden box / with the rusty old lock and the sparrows in flight / ill guard it with my life / through the long long night


hohó. és gondolom hogy ilyen van, sőt, ami még rosszabb, mintha tudnám is, de általában az van, ami nincs, és közben az sincs, ami nincs, és nem is igaz, hogy nincs, ami nincs, és biztosan több a van, mint a nincs, de ez már megint a begörcsölés. mint a cipőfűző; volt már olyan cipőd, amit nem lehetett bekötni, mert mindig kioldódott? én például az ilyenekben még mindig hiszek. van egy cat cipőm, azt nem lehet, kár megpróbálni. be kéne nőnie a szívlágynak végre. vagy odaadni valakinek az egészet, mint ebben a számban.

vagy legalább megtanulni hinni az effajta popszámokban. vagy épp ellenkezőleg, megtanulni nem hinni az effajta popszámokban.

a boldogsággal is úgy vagyok, a búsba már, mint valami csúszdával; szombaton egész nap az erdőt jártuk lovasberény meg a velencei tó között, és madaraztunk, meg szemetet szedtünk, nekem egy héja tojót kellett volna látnom, de nem láttam. viszont felettünk állandóan elhúztak a vadlibák, mintha valami háborúban lettem volna, és fent, láthatatlanul védtek volna a repülők. hülyeség, de olyan érzés volt, mintha 'velünk' lettek volna, mármint ők, a vadlibák, a repülők. és amíg a fejem fölött gyakorlatoztak a madarak, én meg rájöttem, hogy olyan lovat kaptam, akire nem tudok hatni, így csak poroszkáltunk a szántóföldön, és örültem ha véletlenül arra megy, amerre én akarok, szóval ezt a számot énekeltem annak a szerencsétlen lónak, borzalmas hangom van, szegény, és boldog voltam, képzeld, meg is néztem az időt, fél három múlt négy perccel akkor, csakhogy, a boldogságom olyan, mint valami csúszda, felkapaszkodok rá, fentvagyok, és aztán lecsúszok, és jó a csúszás is, olyankor gondolatban lobog a hajam, jó érzés olyan magasról lecsúszni, iiihhiii, csak aztán ott van alul, az a puha, az a mocsár, az az ágyékmeleg süppedés; mintha valami gonosz szőnyeg lenne, amit egy szörny terít elém, és rátapadok, nem tudok repülni tőle. borzalmas ez a szörny, ott van mindig, mindenhol. pedig nem is bánt; csak beszél. árgus szemekkel figyeli, amikor boldog vagyok, megvárja míg lecsúszok, és utána megfog a szőnyege, és nem tudok elfutni, hallanom kell, ahogy ott suttogja gúnyosan; most hol van amiben hiszel? ki szeret téged? te kit szeretsz? minek? mégis mit vársz? mit érdemelsz? ki ment meg most téged? ez szerelem? ez szeretet? mire mész a vágyaiddal? ésatöbbi, ésatöbbi, csupa olyan interjúkérdés, amiért tuti kirúgnák a médiasuliból. és közben, észre se veszem, de már megint gúzsba vagyok kötve.

kinek adjam a falaim, amik felépültek, hát még, amik összedőltek. a búsba is, mégiscsak jó ez a szám.

jobban is járunk vele, ha odaadom mp3ban, nézd:

(kattints a szemeközé!)

nem csúnya ez a lány, lássuk be, dehát mennyi minden nem csúnya dolog van ezen a csúnya világon; van benne valami anggunos, mármint az anggunt szerettem ennyire az első két lemeze, meg a hogy szeretsz filmzenéig, amíg meg nem hülyült szegény teljesen, avagy össze nem szedett egy méregdrága trendi stylistot, dehát a kettő végül is ugyanaz. noa is hasonló, mint régen anggun; valójában még klasszabb neve van, achinoam nini, nini, hihi, érted, na mindegy, és ő is szép, érthető popzenét játszik, amikben az a plusz, hogy ő is, mint annó anggun, mindenhonnan, de főleg messziről jön; (amerikából nézve izraelből, izraelből nézve amerikából), ezért mindenféle nyelven beszél; csakhogy anggunal ellentétben nem kezdett el (még, bár ahogy a képeit nézem, öregszik már annyira, hogy nem is fog) feneket riszálni valami borzalmas r'n'b alapra, hanem afféle titkos celine dion-ként filmeknek énekel (az élet szép betétdalát is ő!), koncertezik, egyre igényesebben, egyre nagyobb zenekarral (izraeli philharmonic!) és közben dalokat ír, csak úgy magának, meg annak a párszázezer rajongójának, és néha albumokat ad ki, biztonságos távolságra mindenféle toplistától. világzenének popzene, popzenének világzene, bluesnek r'n'b, r'n'b-nek viszont countrys; de annyi baj legyen, van aki úgysincs otthon sehol, van aki meg mindenhol, mindenben.

meg aztán, egyvalamiben van igazán igaza ennek a noának; tegyük be kis fadobozba, és felejtsük el ezt az egészet. most.

nyomozás egy beszélő mackó ügyében

irodalmi hűbammeg rovatunk izgalmas nyomozásba torkollik mindjárt, figyeld csak. mert az van hogy a dal mondta, hogy az egyik kedvenc cortazárja a mackó beszél, amit én persze még nem, és hogy azt annó feltette a blogjába is, csakhogy az a szemét hotdog, de komolyan, van e szarabb dolog mint a hotdog, nyilvánvalóan van, sőt az ikeás hotdog például egész jó, márcsak az ára miatt is, de most maradjunk online. tehát a hotdog letörölte (!), kapják be, de emlékezett az első mondatára, én meg rákerestem, és erre ez jött ki. a 'ty'-t tessék megnézni. de itt a teljes, később megjelent kiadvány is, tessék. a nyolcvanadik oldalra lapozzon, ha velem nyomoz watson! namost minden tiszteletem bereck józsefé, bár, sherlocktól elég szoktalan módon nem sokat tudok róla, azonkívül hogy valami külhazánkba szakadt író (szlovák, azt hiszem).

hogy hol itt az izgalom?

hát kéremszépen, a drágajó dalnak, meg persze egy index topikos toronyőrnek (azért érzed hogy micsoda nevek vannak itt, tisztára, mint egy jó krimiben) köszönhetően itt a teljes, eredeti cortazár szöveg:

én vagyok a ház csöveinek a mackója, és amikor csönd van, fölsétálok a meleg vizes csöveken, a központi fűtés vezetékein meg a szellőzőjáratokon, lakásról lakásra megyek a vízvezetékeken; én vagyok az a mackó, aki a csövekben jár.

azt hiszem, szeretnek, mert a szőröm tisztán tartja a járatokat, ugyanis örökké a csövekben futkározom, és az a kedvenc szórakozásom, hogy emeletről emeletre csúszkálok a vízvezetékeken. néha kidugom a mancsom valamelyik csapon, és akkor mondjuk a lány a harmadikról kiabálni kezd, hogy megégette magát, vagy brummogok egyet a második emeleti tűzhelynél, és Guillermina szakácsnő dühös lesz, hogy rosszul szelel a kémény. éjjel csöndben vagyok, akkor járok a leghalkabban, a kéményen át kikukkantok a tetőre, megnézem, hogy fönt táncol-e a hold, aztán meg mint a szélvész lecsúszom a pincébe, egész a kazánig. a nyári éjszakákon a ciszternában lubickolok, ott, ahol a csillagok is fürdenek; először az egyik mancsommal mosom meg az arcom, aztán a másikkal, utána mind a kettővel, és nagyon, de nagyon boldog vagyok.

akkor fogom magam, és végigcsúszkálom a ház összes csövét, és elégedetten brummogok hozzá, a lakók pedig fölriadnak, és azt hiszik, hogy valami baj van a csövekkel. van, aki fölgyújtja a villanyt, és fölírja magának, hogy reggel ne felejtsen el szólni a házmesternek. én meg a nyitva hagyott csapokat keresem, mindig akad ilyen, kidugom az orrom, és figyelem a szobák sötétjét,ahol ezek a lények laknak, akik nem tudnak csövön járni, és kicsit sajnálom őket, mikor látom, hogy milyen nagyok és esetlenek, és hallom, ahogy horkolnak, meg álmukban beszélnek, és olyan egyedül vannak. reggel, amikor mosdanak, megsimogatom az arcukat, megnyalom az orruk hegyét, és mint aki jól végezte dolgát, továbbmegyek.

cortazár egy állat, kezdek kamaszosan rajongani érte, a fene essen bele, egyszerűen minek ír az ember, ha nem így ír, mint ő, de így meg ki a fene tud írni, ha nem ő. de most nem a személyes frusztrációkról, és szánalmas irigykedésekről van szó (rá se lehet ismerni sherlockra, mi?) hanem arról, hogy watson, vesse össze eme szöveget bereckével. cortazár novellája a nagyítás bővített változatában jelent meg, amit összefüggő parkok címmel adtak ki - nem összekeverendő az összefüggő parkok című novellával, amit meg a játékokban is megtalálunk; cortazár honi helyzete meglehetősen bonyolult. szoktak idézni, másolgatni másoktól, mitadisten e sorok írója (ejnye sherlock, mi van magával?) is gyakran követ el ilyeneket, ez viszont egy komplett másolás, nagyon minimálisan átírva, és a pdf tanulsága szerint, ami ugye az eredeti kiadvány alapján készült, sehol nincsen semmi feltüntetve. botrány! ha csalódtál kedves watsonom, és nagyobb izgalmakat vártál, akkor egyrészt olvass doyle-t, ott sherlock se ilyen béna, másrészt olvass cortazárt, nem fogod megbánni. harmadrészt ezt a bereck mesélőt is elolvashatod, nem olyan rossz egyébként, csak az a té betű - jellemzően az lenne a legjobb - egy csúnya dolog.

mondatok a kör középpontja helyett

kezdem érteni, miért fontos megtalálni a kör középpontját; mert onnan talán még fontosabbá válhat maga a kör.

tehát itt és most, hosszú mondatokban, tekervényes megfogalmazásokban, szenvedélyes kirohanásokban, és orvosi őszinteséggel nem írom le azt, amit akarok írni rólad, magamról, arról ami történt, ami történik, és ami történni fog. így tartom meg magamnak, kétpofára, habzsolva, eleresztve, elpirulva, igen, pont mint egy kisgyerek.

a lufit tartó kisgyerek, amikor elengedi, és az száll a szélnek; így hozva létre az örök képletet, hogy az a lufi ezzel lesz végérvényesen az övé, annyira az övé, amennyire csak úgy lehet, hogy közben száll fel a magasságos mindenségbe.

a kisfiú, aki mindig a földön marad, ezzel kapja meg a magasságos mindenséget. a kisgyerek ajándéka a lufinak így ugyanaz, mint amit a lufi ad cserébe a kisgyereknek. az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy egy lufinak nem lehet ajándékba adni semmit, így az nem is viszonozhatja semmivel, a magasságos mindenséget pedig hiába védik a környezetvédők, lassan úgyis kilyukad, és a nyakunkba szakad, ahogy azt megérdemeljük.

amit nem írok le, így marad meg az enyém, végérvényesen az enyém, miközben jövök, megyek, vécézek, alszok, olvasok, magam elé bámulok, tehát mindent csinálok csak nem írok.

vajon azért nem írok, mert most úgy érzem, élek? vajon azért nem érzem hogy élek legtöbbször, mert írok?

az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy attól még nem lesz valami valami, hogy valamilyen nem.

pontosan emlékszem arra a fagyira, ami leesett, szétloccsanva a földön, és így sohasem lehetett az enyém. az íze benne van minden azóta elnyalt fagyiban, de semelyikre nem emlékszem annyira, mint arra, ami ott maradt, ízleletlenül, szétterülve a földön. pisztácia és csoki: a veszteségem ott folyik zölden és barnán a lábam között, én pedig bömbölök, mert még nem tudhatom akkor, hogy ez lesz az egyetlen fagyi, amit aztán az összes fagyiban el fogok nyalni; mindig, és mindegyikben, amíg csak leszek én, vagy árulnak fagylaltot. felnőttként tényleg nem érdemes veszíteni. ezért akarunk ennyire nyerni; és ezért veszítünk ennyit.

a kör középpontja azt hiszem a kör középpontjából lehet a lehető leglényegtelenebb. már csak ezért is érdemes lenne megtalálni.

maradni

minden napra egy bejegyzést! minden napra komolyságot, kultúrát, irodalmat! részemről minden napra inkább anyagi támogatást! lehetőleg euróban, ebben a bizonytalan világban. ettől azonban messze vagyunk, de addig is meg kell becsülni mindenféle támogatást, mégha nem is euróban, hanem mondjuk irodalomban érkezik, mint ez esetben. sose értettem, hogy minek van az embernek névnapja, de látod, például ezért; kaptam egy verset egy félig ismerős, félig szerethetően ismeretlen ismerősömtől. ráadásul egy nádasdy verset, akit én nem kedvelek túlságosan, pedig nem is tudom pontosan, hogy honnan veszem, hogy nem kedvelem túlságosan. ez azonban mindegy is; tudod volt a pingvines, annó attól igazán padlót fogtam, és most erre itt a másik, amit megint csak ismerni kellene, de én már nem is szégyellem magam miatta. elég találó ez a vers a mostani 'korszakra', nyilván nem véletlenül pont ezt kaptam; szelíd utalás, hogy a változás szűk száján való átcsúszás az bizony horzsolás. csak lennénk már túl rajta. addig azonban olvassunk verseket:

az átzuhanás, az megterhelő.
ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
a boltban a tanácstalan álldogálás,
amikor vendégek várhatók,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

ezek a nehezek. amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
de átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
ezek megterhelők, de stabilak
átzuhanni: az fáj. a változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

könyvek, kövek, tengerek

a könyv, amit épp olvasok, úgy kezdődik, hogy az írója ül egy kávéházban, és egy könyvet olvas. azt a könyvet, amit iantól kapott, aki szereti őt. a könyvet, amiben három nő egy napon, különböző korokban.

a világ, amelybe bármikor beléphetek, ha felnyitom, és aminek a lapjai között még érződik az új könyv tiszta, friss nyomda illata, egy másik világgal kezdődik, amelyben virgina woolf írónő kövekkel a zsebében gyalogol be a folyóba.

ezt írja búcsúlevélnek:
'minden szempontból minden voltál, ami valaki valakinek lehet. nem hiszem hogy két ember valaha boldogabb lehetett nálunk, amíg ez a borzalmas betegség nem jött. már nem vagyok képes harcolni ellene, tudom hogy a terhedre vagyok, és hogy nélkülem tudni fogsz dolgozni.'

ezt a könyvet olvassa könyvének elején az az írónő, akinek a könyvét most épp olvasom. ül egy kávéházban, és többször is elolvassa virgina woolf búcsúlevelét, és olyanokon tűnődik, hogy milyenek lehettek a kövei, vagy hogy mire gondolhatott amikor elmerült a vízben, maradt-e ideje megbánni a tettét mielőtt elvesztette az eszméletét.

én is többször elolvastam, de én nem jutottam el idáig, mert nem tudok napirendre térni az első mondat fölött: 'minden szempontból minden voltál, ami valaki valakinek lehet.' ez a mondat most elöntött, és nyakig süllyedek benne.

mert minden szempontból minden voltál már, ami valaki valakinek lehet, és az az egy - két dolog, ami hátravan, az talán nem is az enyém már. a többiből hol sok, hol kevés, hol még, hol elég. hullámzik, elvisz, visszaad, fullaszt, ringat, mély, és sekély, mint a tenger.

és a dolgok, amiket meg kellene, de nem tudom megbocsájtani neked, és a dolgok, amiket meg tudnám, de nem lehet megbocsájtani őket, ott lapulnak a zsebemben, keménnyé, hideggé és nehézzé válnak, mint a kövek, ahányszor a közeledbe érek. ahogy elfutok előled, úgy válnak könnyebbé, és ahogy visszafordulok, úgy kezdik el lehúzni a zsebemet.

de nem tudok elválni tőled; mint aki már egyszer látta a tengert, és utána mindig húzza a szíve vissza. belefáradtam már harcolni ellene. itt ülök egy kávézóban, ahol mandulát szórnak a habra, és ahol napközben üldögélve úgy érzi az ember, hogy egy titok részese; és én is újra és újra elolvasom virgina woolf búcsúlevelét.

arra gondolok, hogy mennyi van ebben a mondatban, hogy minden szempontból minden voltál; és hogy még mennyi hiányzik. nem hiszem hogy nem lett volna két ember, akik boldogabbak lehettek nálunk; de nem minden a boldogság, azt hiszem. épp ezért, néha biztosan érzem, hogy egyszer majd megállok a partodon, zsebemben azokkal a kövekkel, amik belőled és belőlünk lettek; és lassan beléd sétálok, mint ahogy abban a könyvben virgina woolf a folyóba, amit az olvas, akinek a könyvét épp olvasom.

öregek a lányvécében

becstelen brigantyk

egyenlőre nem a filmről fogok beszélni (sic! - írni te!), mert arról minek, meg arról úgyis sokan, sokfélét, inkább arról ami sokkal izgalmasabb volt; a film vége után pár ember röhög, pár megrökönyödik, közöttük marcika vágtat kifelé, de! és ez az, amiért nem szabad filmet letölteni, haj de csúnya dolog, meg ki is maradsz az ilyenekből: egy néni, meg egy bácsi ülnek a széken az egyik sorban. nem röhögnek. a bácsi fogja a néni kezét, az arcukon olyasfajta iszonyat, amiért a casting felelős egy vagyon fizetett volna, a kamera alulról, némi oldalfénnyel természetesen. micsoda iszonyat. marcika vágtatna kifelé, most viszont megáll, és szidja a sorsot, hogy afaszértnincsnálam ilyenkorfényképezőgép. a mozi majdnem kiürül, már a zenék listája megy - marcit ez máskülönben érdekelni szokta, most viszont sokkal jobban leköti a néni meg a bácsi. pedig menni kell mert késő van, vonat, busz, így nem várja meg, nem látja hogy mikor állnak fel, és jönnek ki a moziból. marcika romantikus a kurvanénikéjét: azt képzeli, soha, ott maradnak kéz a kézben örökre.

jó nagy baromság romantikáról beszélni egy tarantínó film után nem?
egy tarantínó film után jobban megbocsájtható kurvarondán káromkodni nem?

namost eleve hülyeség azon elkezdeni intelligensen vitázni, hogy akkor most ez vicces-e vagy sem. mármint a film. meg a történet. szar persze, de azt már az általános iskola lányvécéje óta tudjuk, hogy a szar alkalmasint lehet vicces is, éppen mert büdös, és undorító, főleg persze az ahogy a lányok szörnyülködnek rajta. egyébként, had ragadjam meg az alkalmat hogy elmondjam, hogy nem én voltam, becsszó, ez ilyen gyerekkori sérelem, mert én is intőt kaptam miatta, pedig én még beszari voltam akkoriban (nemúgy) (és máshogy mint most, igaz marcikám?), és az a dög klincsok, az csinálta (nagyrészt), meg én mindig is mondtam hogy ez annyira nem jó poén. akkor vagy viszont kúl csávó - mint az a dög klincsok - ha jól adod elő azt is, ami nem vicces; így leszel un. jófej, kúl, faszagyerek, stb. tarantínó barátunknak lassan papírja lehetne erről, ez nem vitás. hálierdő faszagyereke, a kúl csávó, aki kívülről jött, az összes kezdő, és kevésbé kezdő, dekoratív, és kevésbé dekoratív mellékvágányon lévő színésznőt megprücskölte, pár régi nagyágyúnak megmentette a karrierjét, és nyilván a már zálogfélben lévő villáit, összelopott mindent, amit érdemes, azt meg főleg, amit nem, újragyúrta, remixelte afféle alter dj-ként a lopott cuccokat; és ezt az egészet úgy nyomta a sznob, ellaposodott, puhányseggű hálierdőbeliek képébe, hogy lehidaltak tőle, az amerikaiakról nem is beszélve, azok meg elkezdték nyitogatni a pénztárcájukat, és hőst csináltak belőle. aztán meg, kicsit késve szokás szerint, az európaiak is.

ezúttal is gratuláljunk neki.

és ezzel persze nincsen semmi baj, annó a david holmes amikor itt volt magyarországon, én csak néztem, hogy ez az állat összemikszeli a plaidot (!) a jackson 5-el, a missisipin érlelt bluest az acid house-zal, és hasonló perverziókat művel, de ezt még több mint tíz éve, amikor ez a nagy samplingelt retróhullám a béka seggében volt, ráadásul mindezt olyasmi bájjal csinálta, hogy az ember a tíz ujját megnyalta, és abszolút nem bánta meg a belépő árát, pedig táncolni nem tudott rá, a feje meg megfájdult tőle, és aztán persze otthon megpróbálta utánacsinálni, de csak valami kavalkád borzalom jött ki belőle. van pár filmrendező, aki szintén megpróbálta tarantínót utánozni, és valami iszonyat szar lett a vége, olyasmi, amilyenek egyébként a tarantínó filmek is lennének, ha nem épp tarantínó rendezte volna őket. deha már így alakult, akkor az ember remekül szórakozik, főleg amikor ez a nagyra nőtt parasztgyerek (azért lássuk be, ez valahol bók) igazán elemében van, és jól odamutogat annak a már emlegetett puhányseggű, ellaposodott, stb. közönségnek, akik rosszabb esetbe nem értik a viccet, és fujjognak, ahogy azt a lányok is tették, amikor a lányvécé falán, dehát tudod, jobb esetben pedig, hogy mutassák hogy ők is vannak ám annyira jófejek, mint ez a quentin gyerek (ahogy mi is tettük, hogy dögöljön meg a klincsok) röhögnek vele, és remekül szórakoznak.

arról nem is beszélve, hogy valahol igaza van; basszus, erre való a mozi! való életben nem biztos hogy vicces, ha egy igazi hatori hanzóval (tényleg van ilyen bakker!) vágnak legalább négyfelé, de ha mindezt elég mennyiségű művérrel, ügyesen használt morricone giccsel, és egy babaarcú szőkeséggel látod, természetesen a moziban, akkor örülhetsz, mert biztos lehetsz benne, hogy amit épp most látsz, az az un. 'kúl'. a casablanca az más tészta, azt nézzék a filmszakosok, az un. klassz (ikus nélkül!, esküszöm, ezt egy filmszakostól hallottam!) és a klassz is jobb, mint a kasza (szintén filmszakos szöveg, a kasszasikeres 'blockbustereket' hívják így bennfentesen), de a legjobb a kúl, erről ne is nyiss (főleg egy filmszakossal) vitát. legalább ugyanennyire kúl dolog a lányvécére szart, upsz, dehát tudod, viszont a jófejség, és az un. zseniség között az az aprócska különbség, hogy az utóbbi akkor vagy, ha mindezt úgy csinálod, hogy nemhogy az igazgató, az egész iskola, de még a fél világ is érti, röhögi, és megfizeti a viccet. ha ezt meg tudod csinálni, akkor kalap le, mehetsz színésznőket babusgatni. ehhez mondjuk lehet jókor kell lenni jó helyen, és ami ennél is fontosabb, valamit mindenképpen le kell tenni az asztalra a szaron kívül, az persze nem baj ha benne van, és mindezt úgy kell letenni, hogy ebből még a hozzáértők is sokat tanuljanak; így lehet erre hivatkozni, ha véletlenül túl messzire mennél, vagy túlságosan szart csinálnál, és valahogy nem sikerülne úgy kijönni belőle, hogy ez jófejségnek tűnjön. tarantínó esetében ez is kipipálva: a ponyvaregény mindenképpen ilyen.

vagyis kurvajó.

tulajdonképpen az összes többi tarantínó film is kurvajó valamilyen értelemben, ahogy ez is, ahogy az előzők is, és valószínűleg a következő tíz is az lesz, de had jegyezzem meg, hogy bizonyos körök épp ezt mondanák a steven segal filmművészetére, vagy a másik kedvencem, akit méltánytalanul elfeledtek, de egyszer úgyis visszajön, és szétrúgja a seggeteket, tehát jean claude van damme-re is, sőt egészen annyi mindenre lehet ezt mondani, amennyit a fantáziád elbír. mármint hogy kurvajó. zseniális, az más, az az a magasság, ahova sose tudott felrúgni vandám se (szegénynek lehetnek egyáltalán gyerekei?), sose rángott úgy segal arcizma (bezzeg charles bronsoné!) és, hogy kössem az ebet a lányvécéhez, tarantínó se tudja ilyen magasra felkenni a szart még egyszer a lányvécé ajtajára; így aztán az egyre büdösebb, a filmjeiről meg szelíden annyit lehet mondani hogy 'egyre kevésbé átütő erejűek'. pedig most is kapunk mindent, amit eddig; öldöklést morriconéra, némi filmtörténeti kacsingatást (tegye fel a kezét aki nem ismerte fel a hét mesterlövészt legalább egyszer!), egy igen dekoratív hölgyet, pár híresen fasza dialógust, és némi amerikai agymenést. van ami hiányzik, például alig látunk hosszú combú hölgyeket, botrány. az nem magyarázat hogy a nácik nem voltak hosszú combúak, biztos meg lehetett volna valahogy oldani. valahogy kevesebb az emlékezetes zene is, erre sincsen magyarázat. kevesebb a faszaszöveg is, bár ez betudható annak, hogy szegény tarantínó újabban annyira el van szállva (sajnos magától) hogy saját magát nyúlja, és még ezt is egyre haloványabban. van ami viszont plusz; kapunk például brad pittet idióta akcentussal, kár hogy ezt már láttuk a blöffben, és ott nagyobbat is szól. nade egy zseniális főgonoszt is kapunk, ez aztán tényleg unikum, tarantínó eddigi legjobb gonosza, kár hogy kúltkasza volt a legutolsó batman, mert abban a joker csak az jobb ennél. aztán kapunk egy szénné lőtt hitlert is, ez aztán filmtörténeti pillanat (egyébként nem, trashfilmek tudói szerint már ez is lelőtt poén, szó szerint)! kapunk pár német egyenruhába öltöztetett statisztát, meg némi korabelinek látszó díszletet, nahát. némi századeleji német filmtörténet gyorstalpalót is, na ilyense volt még, biztos ez hiányzott. kapunk pár eddig méltánytalanul 'ismeretlen' színészt, élükön a már emlegetetten kitűnő főgonosszal, - chistoph waltz - meg a rendkívül bájos mélanie laurent-el, ezért is tessék mindenképpen hálás lenni. kapunk egy mérsékelten vicces, de legalább minőségileg kimagasló jelenetet, amiben épp kivagyokat játszanak a nácik, és ez azért is jó, mert legalább eszünkbe kaphatunk, hogy bakker, ez a játék tényleg nagyon vicces (tudod, a homlokodra nyomnak egy híres embert - az vagy te - és neked kell kitalálnod amolyan barkóba szerűen).

és több mint két óra játékidőt. ennyi bőven elég is a pénzünkért, meg is kapjuk amit akartunk, mehetünk haza. csakhogy azt a nénit, meg azt a bácsit nem értem, hogy ők miért maradtak ott, arcukon meg a már emlegetett borzalom. a fenének ültek be rá nem? hát mégis mit vártak? nem értik a poént mi? nácikat skalpolnak az apacsok, érted, hát nem kurvavicces? béna öregek. anyám mesélte hogy annó az egyik oszálytársa horogkeresztet rajzolt a ház falára, erre pár óra múlva jött érte a fekete autó, és nem látták többet. béna öregek, nem heverték ki. hiába na, ezek azt hiszik, nem lehet mindenből viccet csinálni. ezeket érzékenyen érinti ez a fajta idióta amerikai marháskodás. ezeknek a tekintetében benne van az az idegesítő kérdés hogy úristen, hova jutottunk? ezeket nem cseszte át tarantínó, mint a többieket, nézz oda, ezek nem röhögtek azon, ami nem is vicces; mert ezek abszolút nem röhögtek. csak szörnyülködtek. bennük van a hiba. az ilyen ne menjen moziba. legalábbis ne tarantínóra. inkább a casablancára, naja ha játszanák. persze ez is szemétség, tarantínónak minden sikerül, nekünk meg semmi; annó mi is mondtuk, hogy ha nem tetszik a lányoknak a művünk (ami jó szar volt ugye) menjenek más vécébe, de bakker, mi megkaptuk az intőt, és nem is voltunk sokáig jófejek. bezzeg tarantínó.

a szobából eső eső

ismered-e ezt az érzést, ezt a kávé utáni, de még valóság előtti eltévedt kábulatot, amikor úgy keresel valami kapaszkodót arra, hogy visszatalálj abba, ami van, holott általában az van, ami nincs, és az effajta absztrakt beszédnek csak ilyenkor van értelme, ilyenkor viszont másnak sincs?

mondatok amit más miatt tudok leírni magamnak, holott épp azért írom le, mert másnak írom.
mint például ez:

mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. vajon menthetetlenül csak azt tudom szeretni, ami távol van? mindenről csak hinni tudom hogy szeretem?

vagy épp ellenkezőleg, csak szeretni tudok, menthetetlenül, hinni nem? és miért tűnik olyan 'nagy' dolognak például a szeretés? hiszen épp olyan mint levegőt venni. az, hogy mindenből nagy dolgot csinálok, csak engem minősít; hogy is van az a barom mondás, amit a hernyó világvégének tekint, azt a mester pillangónak nevezi. á baromság. mára már kiver a víz ettől a bach-tól, ellenben a toccátást kezdem nagyon szeretni, a fene gondolta volna hogy egyszer így is lesz.

vagy például hogy a gőtéről nem az a kedves kis állat fog eszembe jutni, amelyik felmászik a falon
hanem ez hogy nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem / hanem amit egy életen át hordunk, mosolyogva, csendesen, mert ez bizony így van, oltári jó, holári, holári hó!

meg kell tanulni fogatlanul mosolyogni.

egyébként tényleg már csak az enola hiányozna, basszameg. ha multkor azt írtam, hogy a rükverc jó, a rükverc szép, a rükvercel meg vagyok elégedve, hát most itt a másik oldala; megtörténtek az emberek is, újra, felsorakoztak szépen sminkelt közönnyel, volt a hold, az imma, az ishar, a manuella, és az utóbbi egyébként borzasztó kiállításmegnyitóján, természetesen, mint valami istenverte vígjátékban, megjelent a kacsa és a viktor is, naná, hiszen ki hiányzott volna más, az enola, márcsak ő, tényleg.

azóta borzasztó rosszul vagyok, persze jó így leegyszerűsítve erre fogni, hogy 'azóta', mióta mondjuk a viktor, kicsit szánalmas is, de legalább egyszerű, én nem értem miért van ez így vele is, de megint megjött, kétszer beszéltünk, talán ha egy órát, és többet rombolt mint más évek alatt, ez is tehetség persze, de legalább újra és újra megállapítom, hogy mi az ami benne benne van, és bennem nincs, meg fordítva, és hogy ennek ellenére, és épp ezért mi az, ami nevetségesen közös bennünk, mondhatni ugyanaz, és főleg ezért utáljuk/szeretjük egymást igazán, és ennek már megint van köze az á, mindegy, hagyjuk.

ez egyébként jó szöveg, nemrég tanultam, de hasznos: elkezdesz valamit, és a lényegnél á, mindegy, hagyjuk. sokra mész vele. az se igaz így ebben a formában hogy borzasztó szarul vagyok, inkább csak megint előjött valami, így rükvercelve is, aminek a hátam mögött kéne már legyen; most nevezetesen ez a dühöngő őrjöngés, ez az agresszív baromság, ami május óta ritkán jött elő, amitől úgy érzem magam mint valami ketrecbe zárt gorilla, amitől le tudnám magam ütni, és persze ettől csak még jobban felerősödik, ami nyilván valami tehetetlenségre válasz, csak azt nem értem mit tehetnék ellene, és hogy miért pont így nyilvánul meg, amikor ugyanerre a tehetetlenségre válasz minden más is, ez az írás például, meg a másik, a szobából bámult eső, az üvöltve biciklizés a nagykörúton, és az hogy újra elkezdtem mikszelni, fél éjszaka dühöngeni, hogy nem tudok aludni, és reggelente olyan szívdobogásra ébredni, hogy attól újra külön ízt kap ez a bizonyos kávé utáni, de valóság előtti eltévedt kábulat, és ami megint kezd a legfontosabb idő lenni a napomban, minden más csak ezutáni, mert csak ebben nincs, minden másban ott van az a péter, nem a patkányos, a máté, hogy vigyázz bazdmeg, mert most, most élsz.

fantázia impromptu

a bokámat simogatja a tenger, én meg a hajadat, épp hosszú hajad van, nagyon hosszú, beborítod vele a zongorát, nem látszanak a billentyűk, vakon játszom; balról jobbra rohannak az ujjak, könnyedén, majd jobbról balra, táncolnak, eliramodnak, megállnak; kis kodamák megjelennek, eltűnnek, világítanak, futkároznak, hozzák, viszik a hangokat.

álmodom.

te fekszel a zongorán, a hajad végigterül a billentyűkön, a zongora a tengerben áll, én zongorázom, a bokámat simogatja a tenger, és sós íze van mindennek, mint ahogy a katalógus romantikában szokás. felettünk például ott a hold, én pedig sopent játszom, könnyű vagyok és szép. könnyen játszom, és szépen.

te meztelen vagy.

a hajadon zenélek, a hajad zenél, és viszi, viszi a zenét a szél. kis kodamák rohangálnak körülöttünk, és visznek magukkal mindent; elviszik belőlünk az elmúlást, a félreértést, a távolságot, a kimondott, és ki nem mondott szavakat; játszom, önfeledten, a kezem táncol a hajadon, és közben hangokká válnak az emlékek, a keserek, a vasízű éjszakák, elviszi őket a szél, belesimulnak a hajadba, eljátssza őket a zongora.

ez egy impromptu.

méghozzá a no.4, op.66 c dúrban; az un. fantázia impromptu, ahogy rubinstein játssza, kurvaszép. nálad hallottam először, az ablakod előtt, neked akkor már megvolt a p., a g., és a többi rövidítés, nálam még nem volt senki, bár sose hitted el. megvolt még az a kád víz, amiről tudtam hogy elfolyik, és ki is hűl. hűvösödik a tenger; te még messzebbre is elmész.

most én álmodom.

fekete felhők takarják be a holdat, az égen hollók köröznek, ránk borul a sötét. majd vadászgépek jönnek, hangtalanul becsíkozzák az eget; a horizonton bomba robban, remélem atom; szép, gyönyörű gombát tesz mögénk, majd indul a hullám, hatalmasan, megállíthatatlanul jön felénk. a kis kodamák megmerevednek, és csak kétségbeesetten forgatják a fejüket.

dögöljenek meg mind.

olyan szép ez a zene; még álmomban is felháborító, hogy ilyen szép zenék vannak. még nem ért ide a hullám, de a hajad már eltűnt, hidegen botlik a kezem a fekete fehér kövezeten. a félrelépések fekete félhangok. azt hiszem már kopasz vagy, de nem nézek rád. a fénybe nézek, ami jön, és szétszed mindent, szétszedi a szememet is, nem látok semmit, vakon játszok tovább, bár már nem ad ki hangot a zongora, és hallom ahogy kerregve pusztulnak körülöttünk a kodamák.

téged meg azt hiszem elvisz a víz.

ahogy a zongorát, sopent, a holdat, mindent, csak én maradok a homokos parton, vakon. én mindig túlélek mindent. leguggolok, és kört rajzolok a homokba; nem férhet semmi hozzám. keserű homok íze van mindennek, ahogy a katalógus szenvedésekben szokás. ott maradok örökre, néha szavakat írok a homokba, amiket aztán mindig elvisz majd a víz.

ördög mondja

ördög mondja: húzz ki a kútból
FIAM
elnézést, hozzám szólt - kérdem
ördög mondja : ne hülyéskedj édes
FIAM húzzál ki
hozzám beszél - kérdem
FIAM ne csináld
itt vagyok már két hete
vernek - éheztetnek - megaláznak
segíts kimásznom a kútból
azt hiszem összetéveszt valakivel - mondom
valószínűleg képzeleg
én más fia vagyok
de ha fázik és rosszul bánnak önnel
akkor szívesen segítek
kihúzom abból
a hideg nedves kútból
és besegítem
a kemencébe

(drMáriás)

rükverc

annó a trabiba a rükvercet bírtam a legjobban, benyomtad kurvára, aztán le, ráadásul anyunak hikomat speciálja volt (601 vaze!), és állandóan kidobta a rükvercet, nincs is annál jobb, amikor nézel hátrafelé, közbe elindulsz előre. a másik a kézifék volt, volt amikor húsz kilométer után tűnt fel, hogy jé bevan húzva, de ez most nem tartozik ide. a rükverc, az tartozik ide. meg egy vers, nehogymár pont verset ne, asszondja:

"együgyű vagyok én a boldogsághoz" *
nem ismerem fel, még ha udvarol, se.
túl finom szerkezet, trabanthoz
vagyok én szokva, ez meg kényes porsche.
a gázt, a féket csak durván használom,
negyvenhez - ötvenhez vagyok szokva.

de van valóság, előbb-utóbb lesz álom
is hozzá. eldobni. kocka.
együgyű vagyok ehhez-ahhoz, nem ostoba.
magányomnak, habár pattanásig feszes a húrja.
bocs, nem leszek boldog soha.
vagy nem kezdeném újra.

a csillagos az k.a.f. a többi persze jt. nade hogy jön ez ide? hát hogy én is trabanthoz vagyok szokva, de mostanában én rükvercelek. mintha elindultam visszafele, nem, nem az annához, hátrébb, régibbre. és ami a legjobb benne, hogy nem kétségbeesésből, önmagyarázásból, hanem csak úgy magától. mert az volt, hogy még pénteken lebicikliztem pátkára, fél ötkor értem kápolnásnyékre, ott még be is nyomtam egy marci (pán!) szeletet, mert azt hittem hogy fasza időben vagyok, mindjárt odaérek, bár a retrócukrász nénik ijesztgettek hogy baromi messze van még onnan lovasberény. és persze nekik lett igazuk, mert besötétedett, és kurvahideg lett, és én nem tudtam hogy nadap után negyven fokos emelkedők vannak, és már már úgy tűnt hogy akkor erről ennyit, a kezem ráfagyott a biciklire, annyira hogy folyt belőle a vér (neked fagyott már meg úgy valamid, hogy vérzik? baromi szürreális. annyira el van fagyva, hogy nem érzel belőle semmit, csak az tűnik fel, hogy valami pillanatnyi meleg csúszik végig rajta, és amikor odakapsz, hátbazdmeg, ez vér) .

nade, nem ez a lényeg, hanem hogy akkor ott, és igen, mint régen, amikor még mindennapos volt az ilyen, tehát mint a mesékben, úgy éreztem mintha visszafelé mennék, baromi szürreális volt, nem vissza pest fele, hanem vissza valahogy önmagamban, kurvamélyen, és elfelejtettem hogy fáradt vagyok, mintha kibicikliztem volna abból a felesleges, és takonyszerű állapotból, amiben mostanában voltam, mintha kibicikliztem volna az annából, és abból a hitből, ami hozzá kapcsolódott, és abból a tragédiából is, mintha kitekerhettem volna abból a fásultságból meg kétségbeesésből, amiben már homlokig elmerültem, és ahogy nyomtam ott azokon a kurva dombokon, óránkénti fél kilométer per óra sebességgel, írni támadt kedvem, fotózni, zenét írni, lovagolni, arra gondoltam milyen kurvajó lesz az ádival lovagolni, vagy kimenni a gátra, vagy majd bemenni fehérvárra, és nem a mőbiusz, meg nem az emlékek, lófaszát, csocsózni a vadászkürtbe, vagy óje, a pincébe, pedig hogy utálom azt a helyet; olyan volt, mintha azok a kurva dombok mégiscsak valami nagy jelentéssel bírnának, olyasfajta mesebeli jelentésekkel, amiket, nézz oda, hiába keseredtem halálra már majdnem, mégsem nőttem ki teljesen, és magamban mesét is kezdtem írni, végre, mesét egy kisfiúról, aki egy varázsbringával visszateker a dolgokon, visszafelé, és persze megmenti a kislányt, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mert bazdmeg, ezért vannak a mesék, hogy ott ilyet is lehessen.

és persze később, amikor elkezdtem volna leírni, abbahagytam, mert a momó jutott eszembe, az hogy az élet ízét mégiscsak a bolondok, és hogy én hogy szégyelltem mostanában hogy bolond vagyok, bolond, hogy olyan dolgokat csinálok, amiknek nincs értelmük, és egyáltalán, holott én ez vagyok a kurvaéletbe, és most meg főleg ez a rész, valahogy így éreztem magam:

aztán mennie kellett dolgozni. megmagyarázta, hogy ezt náluk úgy hívják, szinkronterem. az emberek úgy tátognak, mintha beszélnének, de a teremben levő személyek adnak hangot nekik. olyan volt, mint a madaraknál, ők is egyenesen a tátogók torkába nyomták le a hangjukat. ha előszörre elszúrták, és a hang nem a kellő pillanatban ment le, akkor újra kellett kezdeni. ez volt a legszebb az egészben: minden hátrafelé kezdett menni. a halottak visszajöttek az életbe, és fenékkel elfoglalták a helyüket a társadalomban. gombnyomásra minden eltávolodott. az autók előre rükverceltek, és a kutyák a farkuk után futottak, és a porba dőlt házak egy pillanat alatt összeszedelőzködtek és felépítkeztek az ember szeme előtt. a golyók kiröpültek a testből, visszamentek a géppisztolyokba, és a gyilkosok meghátráltak, és háttal ugrottak ki az ablakon. amikor kiöntötték a vizet, az felszállt, és visszament a pohárba. a kiömlő vér visszament a testbe, és sehol se maradt vérnyom, a seb is behegedt. egy fickó köpött egyet, és visszavette a szájába a köpést. a lovak hátrálva vágtattak, és egy fickó lezuhant a hetedikről, összeszedte magát, és visszament az ablakba. igazi fordított világ volt, ennél szebbet sose láttam a kurva életben. egy pillanatra még Rosa mamát is láttam, fiatalnak és üdének, megvolt a lába is hozzá, aztán még tovább toltam hátrafelé, és ő még csinosabb lett. még a szemem is könnyes lett.

ugye. felülni egy vonatra, és menni vele annyi megállót, amikor jön a kalauz, és várni a telet, a hópelyheket, és meséket, igen meséket gyűjteni, beadni a gyerekeknek hogy a mozarella sajt, az sárkány tojás, és ha megeszik, álmukban repülni fognak, ezzel két legyet ütve egycsapásra, hiszen egyrészt megeszik, pedig elvileg nem szeretik, másrészt elmennek gyorsan aludni, pedig aztse szeretik, és még csak ki se toltam velük, mert aztán reggel jönnek, hogy igen, sárkányok voltak, és repültek, és ma is együnk sárkánytojást, létszi, létszi. és pandás könyvet gyártani, igen bazdmeg, pandákat, mixeket, színház, fénykép, írás, olvasás, és hinni, az istentudja miben, de abba nagyon megint.

van egy olyan gyógyszer az sm-re, ami azt csinálja, hogy körbebástyázza a beteg részeket; kvázi karanténba rakja, mint a vírusírtók a hülyeségeket, bár én nem tudom elképzelni ez hogy megy, de az orvosok biztos. ha hamarabb kaptam volna, én is örülhetnék, de így is, mert a f.-t meg lehet vele menteni; illetve 'tünetmentessé lehet tenni', óje. ez meg úgy jön ide, hogy ebben a nagy visszamenésben mintha ez alakult volna ki; karanténba került, az ami van, vagy amivel nem tudok mit kezdeni, nem gyógyult meg, letörölni nem lehet, de legalább nem indítja el magát állandóan, és nem használja el a procit. király. megyek, felülök valami vonatra.

nem

- és akkor mindent vissza lehet csinálni?
- nem.
- és érdemes volt olyat csinálni, amit vissza lehet csinálni?
- nem.
- úgy volt jobb?
- nem.
- így jobb?
- nem.
- á, akkor minden megy tovább a régiben?
- nem.
- nemértem.
- hát nem.