kábé az abszolútum felé

ez egy KNM rendszerű írás lesz - vagyis külső nézetű monologizálás. tehát szenvedés, és persze lopkodás; dőlt betűkkel, amiért nem fizettem. jó játék, figyeld csak.

érdekel valakit a Kis Buzi (továbbra is kábé)? és ha igen, hát őt az se vigasztalja jobban. mert mit ad isten, majd meg döglik éppen. ez a kábé hobbija, tudod. csak ül, fölötte a vihar dobbanatlan szíve, és közben járja a poklokat. a saját poklait; kábénak egy csomó van, jó mély poklok, egyéni gyűjtemény, személyre szabva. múlt, jelen, jövő - az unalmas közhelyek -, szív, szerelem, csalódás - a jó bevált örökzöldek -, test, család, vágy - csak ennyi poklod van, kábé? kb.

bár hihetetlen drámának éli meg kábé, de a pokoljárás közben valójában tanul; kábé olyasfajta tanuló, mint a kávészínű, selyembundájú kiscica, akinek az orrát bele kell verni a saját szarjába; és persze, még úgy se érti, hogy mi ebben a rossz. kábé kínozza magát, tönkremegy bele, önmaga körül fetreng, a nyakába akasztott történetével, arcán, szívén bűzlik a szar, mégse akarja megérteni, mi ebben a rossz. hát tanul. ha a mennyekben nem tanultál kábé, mert basztál rá, csak dugtál és vigyorogtál - ilyen is volt? - majd most.

kábéval az a baj, hogy ilyen nyomorultan egyszerűen gondolkozik. menny és pokol; igazság és igazságtalanság. fekete fehér filmek, még az anyjától örökölte őket, mentegeti magát; és arra ébred hogy odakinn zokog az anyja. kábé figyeli magát, ahogy beszél, és hallgatja amit mond az anyjának, kíméletlenül, és kegyetlenül, amilyenek vele is, és azon mosolyog, hogy épp azt képtelen megadni az anyjának, amire ő is annyira vágyik, azaz egy kis szelídséget. kábé beszél, okosan; elmondja az anyjának, hogy szenvedéssel nem lehet megváltani valakit - és tényleg nem; elmondja, hogy szenvedéssel nem lehet szeretet zsarolni - és tényleg nem; elmondja, hogy a szenvedés önmagadról szól, nem a másikról, hiába akarod a másikra fogni, és épp ezért nem tartozik senkire, csak rád, és balgaság a másikra varrni - és ez tényleg így van. kábé azt is elmondja, hogy feleslegesen vár igazságot az édesanyja az élettől, mert ez nem igazságra megy, mindenki magáért felelős, hagyja abba szépen a sírást, tegye le a bort, és szedje össze magát.

kábé mindezeket elmondja, aztán a rendesen rendetlen szobájába vonul, és fetreng újra. kábénak nincs fia, aki álljon felette, és elmondja neki mindezeket, hát a szünetekben blogot ír róla. kábé ha épp széket tol is, akkor is a pokolban jár; a kisfiúval felmásznak a félig elkészült újpesti vasúti hídra, kilométereket gyalogolnak a csirkék között baromi melegben, fölöslegesen, ugyanazt a számot hallgatja egymás után - trust in your love - és a zöldpárdonnál sírógörcsöt kap. mint a kutya hinne abban aki bízna benne. kábé autóbalesetre vágyik, puha húsra a forró betonon, és tisztára mosható vérre; drámára, ami nem önmagából indul ki, hanem valami reálisabból, vasból, meg robbanó motorokból, meg kresszből. kábé tragédiára vágyik, mert a boldogságtól - újfent? - fél, és nyomorult mivoltához ezt érzi közelebb.

kábé azt gondolja, hős lehetne, minőségi tett lehetne ezekben a tragédiákban; a nevét suttogná, miközben elveszti az eszméletét, körülötte üvegszilánkok és vér, vér, vér, ó, ez romantikus! rózsák is kellenek majd. kábé sokkal jobban megérti az édesanyját, mint hogy be merné vallani magának; és ez a megértés teszi azt a két elhibázott lépést, amit folyamatosan megtesz vele szemben; egy, hogy nem megy el, az anyjától messzire, kilépve drámája kertjéből; kettő, hogy nem kedves vele, hanem kíméletlen, és őszinte, gondolván, hogy ezzel majd használ neki. az anyja tragédiájában bor van, vér helyett, és az apja, autó helyett; és valójában kábét lenyűgözi ez a képtelen, lehetetlen, sehovasemjutás.

pedig kábé még tanul, az anyja már nem. igazából nem nagy különbség. az anyja már tudja, kábé még nem tudja, a végeredmény viszont száz alakban is egy. kábé azt tanulja, a poklokban, mint osztálytermekben, a nőktől, idegenektől, szeretőktől, mást szeretőktől, és nemszeretőktől, elmúlt és nem elmúlt emberektől, barátoktól, mint valami tanári karoktól, hogy ideje van a dolgoknak. mekkora kurva nagy közhely, kapaszkodj, de kábé ebből is bukásra áll. prédikálhatnak neki. hogy ideje van a szeretésnek. kábénak aztán. most! ideje van a szaggatásnak. kábé ezt se várja ki. ideje a keresésnek, és ideje a vesztésnek. de hiába. kábénak minden most, és minden akkor, mert az érzelmi mutatóját eláztatta a koffein, az ő órája késik, és nem a másik. az anyjáét meg az olcsó, műanyag flakonos bor.

ezek után váltsunk már csatornát; ugye hogy kábé körül megállt a világ? persze ideje van a megállásnak is. de jaj de kurva unalmas vagy már kábé, kész győzike, mintha tényleg erre a szerepre készültél volna egész kis életedben. huszonhét évedben. de, mielőtt szakadnak a nézők, és csökken a bevétel, kábé googlézik, számmisztika, és ezt figyeld: 27.

kapaszkodj kábé! holnaptól jön az abszolútum! ez persze, mint az eddigiek, abszolút abszurdum, kb.

fredo viola - the turn

(micsoda kép, kattints csak rá...)

'lúzer vagyok, de van egy csomó zeném!' - egymondatos önéletrajzomból most a másik oldalt mutatom; nyisd ki a füled szemét, mert jön a zene. de nem is akármilyen; szemüveges és kalapos!

fredo viola már ezzel a névvel is bármire vihette volna, ráadásul tényleg így hívják. egy angol, aki dombra ment fel, de erdőben jött le (woodstock!); filmezni tanult, de zenével jutott el mindenhova, ráadásul egy szomorú szám című számmal, amiben az a vicces, hogy igazából nem is (olyan) szomorú. fredo zseniálisan lovagolja meg mostani korunk lehetőségeit; a youtube-nek köszönhetően lett híres, ingyenes netlabeleknél jelentek meg demói, online koncerteket ad, mi több, a hivatalosan megjelenő lemez több számát is online (!) vették fel, a világ több pontján, számaihoz kisfilmeket csinál, közösségi portálon cseveg, így elérte azt, hogy kúlt is lett, híres is lett, lemezszerződése is lett, a pletykák szerint még a massive attack is elcipelte a stúdióba az új lemezükre, de ezt csak akkor tudjuk meg, ha megjelenik már végre.

zeneileg ugyanilyen ügyes; eleve olyan torka van, amire azt szokták mondani, hogy arany, ráadásul nem is ilyen homoszexuális módon, mint ne adj isten, istván misinek. de nem csak hogy kiénekli a regisztereket, hanem ezt még amolyan trubadúr módon, önmagát kísérve, dúdolva, búgva teszi, nemegyszer szöveg sincs (a sad songnak se például), ráadásul olyan dallamvezetéssel, ami egyszerre idézi a középkori több hangszínes romantikus dalolásokat, a belle & sebastiant, a hatvanas évek motown korszakát, a gospellt, az a capella őrületet és jó nagy adagban a beach boysos brian wilsont, mindez alatt pruttyogó, analóg szintetizátoros elektronika zakatol, amolyan hetvenes évek módra, tangerine dream, klaus shultze, vangelis, és ha mindez nem lenne elég, van itt akusztika is, újabban már majdnem kamara zene; gitár, fuvola, fagott, balalajka, rézfúvósok, stb. kell még egy kis humor is, egy kis nosztalgia, és egyből fülbemászó dallamok; kész is van a recept. tálaljuk youtubon keresztül, kis költségvetésű, művész videókon keresztül, kalapban, szemüvegben, meg végtelenül szerényen; máris hősök leszünk, igazi multimédiás hősök, és a legviccesebb, hogy bosszantóan eredetiek is, amit azért elég kevés harcos mondhat el magáról a zeneiparban.

hogy mennyire jófej ez a fickó, arra az album honlapja a bizonyíték, ahol állítható gravitációval (!) dobálhatunk kockákat, amik valami meglepetést rejtenek; egyszerű ötlet, játékos, kurvajó. ez a játékosság olyan szinten átlengi a dolgait, hogy ettől válik annyira szerethetővé; édesbús mélabú, de ott a kikacsintás is, a szíved nem szakad meg, inkább kibámulsz az ablakon, és megeteted a fülemüléket.




a debütáló album története jól nyomon követhető a neten; risa címmel, még ingyenesen a please do somethingnél, majd turn címmel a hippocampnál, itt indul világhódító útjára a sad song, és itt érdemes is jobban körülnézni fredo ügyben, jópár válogatásukon találhatunk violát, nem utolsó sorban a valaha készített legzseniálisabb csendes éj feldolgozást is, vagy a b52-dolly parton-petula clark életigenlő zseniális dalát, a downtownt. aztán már lemezszerződés, a sad song bakeliten, remixekkel, itunesen, filmzene is, majd egy ep, red states címmel, itt már fredo igazi nagymenő, fink (!) remixeli, majd most májusban hivatalosan, papírtokban, dvdvel az album (még honunkban is behozható, csak egy picit drága, bár dvdt is kapsz érte!).

debüt albumnak iszonyú erős ez a lemez, még úgy is, ha éveken keresztül csiszolódott, tehát volt idő kiforrani a daloknak. aki az első verzióban hallotta a turnt, annak az fog feltűnni, hogy belepiszkált a dalok hangszerelésébe; a turn itt nyeri el végre az igazi formáját, az első kiadáson még ez a dal tetszett a legkevésbé; meg a fink remix ugye, még mindig az a legjobb. háttérvokált, és egy kis gitárt, meg három pontot kapott a friendship is..., ami e sorok írójának az egyik legkedvencebb dala fredotól, viszont halkan jegyzem meg, hogy nekem jobban tetszett női hang nélkül. ugyanez a helyzet a gospeles moon after berceuse-vel is, az meg dobokat kapott, erőszakosabb lett a végére, teltebb, ami oké, de én sajnos a másik verziót szerettem meg igazán. a többi 'régi' szám gyakran új instrumentális részt, vagy improvizációt kapott, egyedül a sad songhoz nem nyúlt hozzá. mindezek mellett az új számok is nagyszerűek, a régiek főleg, egyszerűen nincs töltelék a lemezen, úgy egységes, hogy közben mindegyik szám egy kicsit más világ is. a szövegeken is lehet vigyorogni, főleg az original man dzsordzs klúnia és nikolasz csédzse tetszik.

nagyon nagy kincs fredo viola, a művészkedés és a szórakoztatás ritkán járnak ennyire ízléses és igényes úton, ráadásul ez a figura tényleg nem egy a sok közül, nem izzadságszagú, erőltetett, túlművészkedő világmegváltó, hanem végtelenül könnyed, játékos, négerhangú, és vitán felül baromi tehetséges, üdítő színfoltja a zenei világnak. főleg ha még el is kezdünk barangolni a világában, videók, játékok, remix kiírások között, jó darabig nem fogunk unatkozni.

három kép

állsz a ferenc körúti aluljáróban, és nézed ahogy a fekete ruhás ferenc hegedül; eszméletlen szépen hegedül, kicsit talán zavaróan szépen, az üveg hangok úgy járják körbe az aluljárót, mintha hangversenyen lennél, ráadásul valami brutális, lószőrszaggató darab, sehogy nem illik oda, ahogy ferenc - biztos vagy benne hogy ferencnek hívják, mert olyan ferences, főleg a ferencieknél - átszellemültsége sem, van benne valami morbid, és felkavaró, ránézésre zseni, ez bosszantó, ez nem koldulás, ez más, a művészet fekete ruhában, vonóval a kezében vonaglik a lépcsők között, hárman hallgatjátok, a tömeget inkább zavarja, a tömeg szétnyílik, mosolyog, félrenéz, ti hárman álltok, elképedve, erőszakosan, és gyengéden játszik a ferenc egyszerre, ti meg szinte egyszerre indultok el felé, adni valamit, de mit, neked alig van pénzed, de azt oda, az utazóstáskás fiú is így lehet vele, a harmadik csak révül; és most figyelj, mert most jön a kép: jön a sepregető, olajarcú bácsi, szedegeti fel a lapátjába a csikkeket, és a hegedűtoktól pár centire is van, felszedi, és közben belenéz a ferenc arcába; és ott exponálsz, amikor egymásra néznek, az utcaseprő arcán az irígység, a lenézés, a sajnálkozás, és ugyanez a hegedűsén is; háttérben az aluljáró, a képen látszanak a hangok és a cigarettacsikkek.

a ferenc körútra mész a kálvin felől, egy nénire leszel figyelmes, a sebessége betölti az utcát, körülötte rohannak a dolgok, de ő csak tör előre, mint egy lassított bakelitlemez; szinte átlátszó, rafinált ruhában, nyaklánc, karkötők, a megszámlálható ősz haja egyszem csattal oldalra fogva, csinosan. az illata még nála is lassabb, lemaradva bandukol utána, szinte beleütközöl, régi illat, de - beszívod magadba ezt a paradoxont - fiatalos, nem nagymama szagú; lenyűgözve nézed a nénit, van benne valami félelmetes, ahogy egyszerre visszataszító ez a feldíszített pusztulás, és egyszerre tiszteletreméltó, ez a feldíszített elmúlás; egy biciklis közben majdnem félrelöki, a néni káromkodik, szokásos öreges, pattogó, bár egész naprakész - büdöskurvaanyád - szóhasználatú, de te ne ezzel törődj, hanem figyelj, mert most jön a kép: elhasznált, huszas közepein járó lány jön, puha drót hajjal, és fenékbe felhúzott fenék nadrággal, hosszú, véraláfutásos combokkal, és fasarkú cipővel, kopogósan; közönséges szaggal, pár kerülettel arább tele van velük az utca, nyaklánc rajta is, karkötő, és céltáblányi fülbevaló; járása mint a butáké, álla magasan, onnan néz le a nénire, míg elmegy mellette; a néni oldalrahúzódva néz utána, te pedig most exponálsz; a néni görnyedt háta, a lány nyolcadik kerületi feneke, pár szállingózó galamb, és a képen látszik a köztük rekedt idő.

a csillaghegyi hév megálló előtt állsz, májusi július meleg, gyíkok rohangálnak a betonon. az öreg ház előtt kidobált papírok; néha beléjük kap a szél, rajtuk az írás még abból az időből való, amikor az emberek az örökkévalóságnak írtak, szép, teátrális betűkkel, nem a pillanatnak. borítékok, levelek, képeslapok, szinte szemérmetlenül szétszóródva, alig mersz jobban rájuk nézni, mintha valami sebet, vagy megnyílt ölet látnál. a papírok között rohangálnak a gyíkok, és vibrál a meleg; a hévről leszálló emberek nagy ívben kikerülik ezt a kupacot. ahol állsz, a lábadnál van egy képeslap, megsárgulva, megszakadva, mint a sokat használt emlékek; egy tulipán van rajta, csak egyetlenegy, fekete és fehér. felemeled, és elolvasod a hátát: 'katikám, a bizonyítványom nekem is ötös lett! gyuri.' most nézed csak, hogy a legtöbb papíron ott a katalin név a címzéseknél, visszateszed a lapot oda, ahova tetted. és most figyelj, mert most jön a kép: szellő jön, mint a mesében, meghajtja a papírokat, a tulipánost is; és mint akit visznek, a tulipános is, pár levéllel karöltve felemelkedik, és beszáll a kerítésen, be a ház kertjébe, a fűbe. akkor exponálsz, amikor átlibbenek a zöld lándzsák között, némelyiket akár olvasni is lehetne; a háttérben az öreg ház fűzfája, és a két fa hinta, amin mintha ülne valaki; úgy csináld, hogy ezen a képen látszódjon, ahogy ott ül a májusi melegben, jó bizonyítvánnyal, boldogan, a kati meg a gyuri.

mindenhol

ottfelejtem magam mindenhol, az utolsó buszon például, vagy az utcádban, a konyhaajtónk előtt, ahonnan úgy tükröződök vissza, mintha én egy nagydarab nem én lennék, az égen, ha nézem, a cédék között, mert nem tudok választani; amikor simogatom a cicákat, már kinyílt a szemük, vagy ahogy piszkálom a hajam, ugyanúgy nem áll sehogy, mint eddig, de most valahogy nem tetszik; ott felejtem magam a kávékban, és az emberek arcában, akikre ránézek; a szúnyogcsípte tóparton, és a biztonsági őr csípte szökőkútnál; és a nagy, magányos nyárfánál, amit nem lehet elég messziről nézni, hogy lásd egyben, teljesen; ott felejtem magam mindenhol,

és ilyenkor, este, lefekvés előtt, amikor nem tudok aludni, úgy kell magam után menni, és összeszedni a mindenütt felejtett részeimet, hogy ne hiányozzak már legalább ilyenkor magamból, ilyenkor, amikor készülök éppen végre kilépni, kiálmodni, pár órára elszökni magamból, vissza, ahova odafelejtettem magam, mindenhova.

még egy mese egy másik kutyáról

számszára minden, szélmalom, pörög, forog, meg nem áll. most épp a mese csak egy kutyáról-t forgattam újra, ismét megtanulva, hogy nem vagyok se jobb, se okosabb, mint évekkel ezelőtt. veresről biciklizek hazafele, világítás nincs, szinte semmit nem látok, az ég szélén ül a hold, hatalmas, félbevágott, és tombol. fülemben a mono meg a világ vége barátnője, tombolnak ők is. varázs éjszaka, fél háromkor bármi megtörténhet.

és meg is történik; jön egy kutya. először azt hiszem skót juhász, olyan lesszisen jön, mint aki tudja hova megy. fél háromkor, a kurvasötét úton a dolgok gyakran vesztik el a valóságértéküket; lehet, már álmodom, hát ráköszönök; helló lesz lí. megtorpan, mint aki csak most vett észre, megáll, megfordul, rámnéz, megállok, megfordulok, ránézek.

igen, ez hiba volt. menni kellett volna tovább megint, mert nem vicceltem hogy mindenhonnan tovább, az a jutás. ehelyett azon kapom magam, hogy nyújtom a kezemet, kezetszagolunk. felettünk megint a csillagok, én úgy érzem magam majdnem mint akkor, látod, számszára, ahonnan jöttem, oda jutok. nem lezli, most nézem, sötétebb a bundája, és hatalmas állat. állunk a csillagfénynél, és így olyan mintha inkább farkas lenne. szeme sötét, értelmes, vár.

zenét kikapcsolom, és elindulok, ő meg persze megfordul, és jön utánam. nem tudok kutyául, de azon a nyelven, amin tudok, persze elmondom neki, hogy ne jöjjön, mert nincs értelme, otthon burkus van, meg a nője, a zsömle, meg anyám, és a nálunk mindörökké vendég, a válság; de tudom, hogy nem az ő nyelvén beszélek. a hangsúlyom, azon múlna minden, csak egy megnyomott takarodj, meg pár kézmozdulat, megállna, és úgy maradna, percig értetlenül az út közepén, őrbottyán és veres között, aztán elindulna. nem utánam, valamerre.

de egy önző kis fasz vagyok, és, mit tagadjam örülök neki. álom éjszaka, tök sötét út közepén, egy farkassal, menni előre. autó sehol, lassan beérünk a faluba, látom rajta hogy kurvafáradt. megállunk, megáll, mellémfekszik, kidől, liheg, és úgy néz, mint aki lát. én meg elmondom neki az életemet, el én, mi mást csinálhatnék. az ember mindig az életét mondja, látod, mondom neki, azt mire megy vele. ő bezzeg nem mondja, néz és hallgat, mint aki hall. pihenünk, simogatom, persze a nők jönnek elő, meg az otthon, meg múlt, meg jövő, és egyéb csacskaságok, a falufényektől úgyse látják a csillagok.

aztán megyünk, lassan tekerek, bele az éjszakába, ő mögöttem, kopog a magassarkú körme a betonon, ezüstösen csillog a bundája, lázár ervin jut az eszembe, meg a fehér tigris, na mondom, gyere, megkeressük szolga erzsébetet. arra is gondolok, amit a tűz mellett, a fák alatt mondtam, vagy mondtak, hogy az a bajom, hogy nem merek felnőni; míg elérünk a rátóti botanikus kerttől a kereszteződésig, én már igen kicsiny gyerek vagyok, aki fehér hátasán (18 sebességes!) vágtat a rónán, mögötte hű társa, a farkas. aztán a kereszteződésnél már újra kis keserű huszonhét vagyok, a realista, és megpróbálnám elzavarni, de nincs szívem rá. micsoda kifejezés, basszad meg magad marci, szíved az erre nincs, de arra van hogy veled jöjjön. hiú reményeket kelteni, arra van, elvágni nincs. mennyivel erősebb a nő is (az anna - picsába is, nem mindegy, hogy van e neve vagy nincs?), az legalább elvagdos mindent, amivel nem tud mit kezdeni.

lassan megyek, mert már nagyon fáradt, a nyelve úgy jön utána, lépésben gurulunk be hartyánba. nem kell nagy ész megjósolni mi lesz; az összes nyiszlett kis görény eb dühösen politizál majd a kerítés mögül, holott azt hiszem, a farkasnak a farkáig se érnének. ti se vagytok jobbak nálunk, állapítom meg, de legalább tisztességesebbek, mintha. kerítés mögött én pofázok, mert van előttem kerítés; kerítésen kívül meg te eszel meg reggelire, mert te vagy a nagyobb. a farkas. az én farkasom. faszt. az iskolánál mondom neki, hogy menj tovább, arra egyenesen, majd arra lesz fasza minden. hazudik a szagom is. meg baromi fáradt; a kurvaéletbe, legalább egy éjszakára lepihenhetnél basszameg, de kutyáink vannak, nem tudok mit csinálni. pedig úgy jön a bicikli után, mint a buksi, s ez már megint a múlt, a gyerekkor, lépj már tovább rajta, te idióta, de az emlékezetből legalább senki nem zavarhat ki.

nem is tudom mibe bízok, de én mindig bízok valamibe', aztán sose tudom hogy minek, de most megint valahogy az jut eszembe, hogy mi lenne, ha mondjuk nem bántanák a burkusék. három kutya szép nyugodtan lefekszik, burkus körbe is vezeti, adok nekik kaját, anyámék is alszanak tovább, holnap meg felteszem az iwiwre, hogy egy fakras - skótjuhász keverék (fenéket egyébként, nemes kutya volt ez, csak nem értek a kutyákhoz) keresi hozzávaló hősét. mire másra való ez a kurva internet. blogot nem írok rólad, az biztos, ígérgetem neki.

de persze; itt vagyok, írok, ő meg az isten tudja. fogtam a burkust de nekiment; naná, zsömle a nője, náluk egyszerűbb a világ mint nálunk, nem kell udvariaskodni. a burkus is kóbor kutya volt, biztos ez a gyenge pontja. a farkas nem bántotta, pedig akkor vettem észre, hogy basszameg, ez még a burkusnál is nagyobb, pedig a burkus is elmehetne másodállásba medvének. bementem, burkusék tomboltak, persze még a halottak is felébredtek; az ablakból néztem, ő már más volt mint annó a pettyes; szótlanul, szinte nemesen, megfordult, és elment, ahonnan jöttünk, nyugodtan, lassan, nem nézett vissza.

ezaz bazdmeg, elegánsan, a veszteséget. nincs lelkizés. vadon szava szól a kis faluba. lófasz. s megint mit csináltál marci? rab zsuzsa versek maradtak, aztán elaludt a lelkiismeret. nem vagyok rossz, csak nem csinálok jót; ihaj csuhaj, sose halunk meg. s most ugye, aludjatok gyerekek, jön a tanulság, az értelmiségi szó, a konklúzió, amire rímelne az infúzió, csak senkinek nincs kedve rá; ne álljatok szóba kivert kutyákkal. mégha kivert kutyák is vagytok. persze, ne verjétek ki a kutyáitokat. csúnya dolog. s ha már úgy alakult, ahogy, szarjatok rá, ne lelkizzetek; és semmiképpen ne írjatok blogot. fasznak kell mindent túl magyarázni? inkább aludjatok.

nagy a baj

vincze (czvel, mert a beszédhibásoknak már úgyis mindegy) szokta volt mondani, csocsó (beszédhibásoknak asztali-foci) közben, mikor is a kis buzi (továbbiakban kábé) már a hetedik gólt engedi be (a tíz labdából), és ő se lőtt még be egy bepasszt (kipasszt csak a kábé tud, olyankor néznek is az ellenek, dühösen) sem, hogy 'nagy a baj', ilyen kis pókerpofával, vagányul, mint a vadnyugati pisztolyhősök.

kábé erre gondol, míg ül a vonaton, orgonák simogatják az ablakot, fót után pipacsmező, ezt se látta eddig, hol élt. hol élt, hol nem élt, most a kettő között félúton, le kéne szállni, fót után, pipacsmezőn elaludni, mint dorotty, se varázsló, se jóboszorkány, kenzeszig nem lehet a vonaton lógni, pedig máshol jobb, mint otthon, mert nagy a baj.

kábé szíve tele van szarva, de nem is ez a baj. kábé nem tudja mi a baj, csak kb; valahol, ott belül, persze, meg kívül is, orvoshoz kéne menni, de egyedül nem mer, fogni kell a kezét, mint a kisgyerekeknek. kábé azt magyarázza hogy tényleg az egzisztenciával lehet a baj (a nagy), csakhogy nem holmi autómotor-ház-munka szentháromság között, hanem inkább a magával mit kezdeni nem tudással. azt magyarázza, félig ivott kávék, és diplomaták között a bambiban, hogy bárha zenélne, most zenélne nagyon; bárha lenne fizikus, most dobálna (gravitáció!) nagyon; bárha lenne akárki, most csinálna akármit, de így, senkin, nagy a baj.

kábé szaros kis tragédiáit magyarázza dávidnak, aki rámutat arra, hogy bizony ez várható volt. aki a cunami közben fekszik a parton, ne csodálkozzon, ha vizes lesz, mondaná frappánsan a dávid, de a dávid nem mond ilyeneket, ez a kábé szokása; a dávid hallgat, mert az meg nem a kábé szokása. később kábé már egy büdös szót nem szól szaros kis tragédiáiról jánosnak (aki elnyerte kábé elől a hülye nevek díját; mi az engimapanda a gumipitypanghoz képest?) ellenben mattot kap tőle, csúnyán. kábé tölti az idejét, kávéba be, pohárba ki, kábé nem nagyon akar egyedül lenni, kábé nem tud aludni, és gyakran könny szökik a szemébe.

kábé analizálja magát, és diagnosztizál; kábé nagyon ért az ilyenekhez, kb annyira, mint bármi máshoz. máshoz se, csak önmagához. kábé arra a majd' nóbel díjas következtetésre jut, hogy ő bizony szánalmas mostanában. kábénak ebben annyira igaza van, hogy nem is mondja másnak, csak a tükörnek; azok a tükörök a vonat wckben! kábé azt magyarázza, talán másnak, talán magának, hogy az ezzel a baj, hogy most az egész világ tükör; mint a csodák palotájában (és nem a skodákéban, pedig kábénak mostanában tetszenek a szóviccek, legyetek hozzá türelmesek, majd kinövi) a terem, ahova bemész, és akárhova nézel, magadat látod, így-úgy torzítva.

ilyen most kábé szerint a világ; ennek a szemében túl nagy, annak túl kevés, itt hízott, ott összement, torz kábék forognak körülötte, amerre néz. tükrök a nők, tükrök az idegenek, tükrök a folyók, és tükrök a zenék, tükrök még a tükrök is; kábé hiába trükköz, tükröződik minden tükörben. s kábé sehogy nem talál vissza oda, ahonnan tetszelegve nézegethette magát a sok felületbe'; kábé épp undorodik magától, s így, kb olyan is, amilyennek érzi magát; szánalmas. kábé definiál, s kérdez; hogyan tovább?

s kábéban közben összedől a világ. hiába igazgatja magát, a gallérját, kis kockás magyarázatát, alibijét, ideológiáját. elhajlanak az orgonák, gyárak, vasúti kaptafák, s a kalauznál még mindig április van; kábé a szokott vágányon döcög hazafelé. de nem fogja a rudat, kapja a gólokat, nagy a baj; s a pipacsmezők se tartanak örökké. kábé hazaér, eszik, csendesedik, és laptopot szerel; megy tönkre, mint körülötte minden, mondhatná, míg odakint sikolyokat sikoltozik a tévében a sikoly. de nagy a baj, s más a baj. kábé nem tudja mi hol van; hiába a rend a szobában. hol a rettenetes lelkiereje? hol a híres humora? hol a harcz (czvel, mert a beszédhibásoknak már, ahogy tudjuk, mindegy)edzett élettapasztalata? és hogyan tovább?

a vinczével szokott lenni, hogy hiába nagy öreg csocsósok, van, hogy kis mitugrász sörivósok jönnek, kihívnak, és aztán hét olyan gólt lőnek, hogy a kábé és a vincze csak néznek össze. ilyenkor jön a kipassz hátulról, és előről a bepassz; vagy a tíz null, és mászni kell, bár olyan még nem volt. legalább hét gól van, állapítja meg kábé, meg azt is, hogy vennie kell egy billentyűzetet; nyerni már kipattanóval se lehet. vincze mondaná hogy nagy a baj, de itt nincs a vince, de még a vincze se.

05.10

05.10

hogyan szakít egy magyar vitéz? kivont kardal, büszkén, szálfaegyenesen, természetesen. és hogyan szakít egy zenebuzi? nem fogod elhinni, de görnyedt háttal, laptop előtt, kilós fülhallgatóval zenéket pakolgat. ezzel töltötte eme kis buzi is ezt a napot; húsz szám, meg ami mögötte van. dühös, kicsit keserű szakítós izé lett ez, olyan, amilyen volt az amiről szól; aztán a végére persze átmegy búsulós, visszavágyósba, a kurvaéletbe, hogy mindig így megy ez.

a versek ákos a hét parancsszó című lemezéről vannak, amivel az a baj, hogy idegesít, hogy ákos modoros, viszont a versei tetszenek, mit ad isten. kaszás attila meg pláne, így aztán kettő egy. érdekes egyébként, hogy a szív, seb, ész-t mennyire meg tudtam szeretni, mint kötetet, a lemezeit meg mennyire nem.

itt figyel a lamb egy-e, ami nem csak a címe miatt az első, hanem mert ez még egy konkrét szerelmes szám; érdekes, én mindig valami nagyon kiborulós, depresszív valaminek gondoltam ezt a dalt, de jellemző, hogy a szövegére alig figyeltem. már beválogattam, amikor utána néztem hogy mit is énekel a lou, és láss csodát, ez mondanivaló ügyileg egy pozitív szám.

aztán itt a bugge wesseltoft te majd azt mondod-ja, amire azért is büszke vagyok, mert mind over midi értelmezésben hallgatod, amit úgyse tudnál megszerezni, nekem se sikerült. but i say, mondja sidsel, és közben finoman lüktet az alap; mint a szíved, amikor a másik azt mondja, that's it, over.

a bent nem hiszem el hogy vége-ben az a poén, hogy tulajdonképpen táncolni kell rá; ugrálsz körbe a szobádban, és senki se látja, ahogy rángatózol az utolsó két perc hegedűire. ez a változat csak egy ep-n jelent meg, és szerintem veri az eredetit.

a mark rae nélküled most-jára pedig egyenesen bulizni kell; seggrázós, fejrázós, ereszd el a hajam, amire meg kell őrülni, természetesen nélküle, ezt is meg kell tanulni, ugye.

a wendy rene nevetés után jön a sírás-át a fallal szembenben (sic!) hallhattad, ha. ha meg nem, nevetés után úgyis jön ami sír. annó ugye azt voltam képes írni a tavalyi (08, segítek) évre, hogy ilyen lesz az év; igaz is volt, csúszott is, ilyen lesz ez is. elképesztően jó ez a szám, így gondolhatta a wu tang clan is, mert tearz címmel lenyúlták, annak az instrumentális alapját meg én nyúltam le az elejére.

amy winehouse a szerelem egy vesztes játék-ának a címe már önmagában is igaz, hát még ha az igazság és lélek nyomja alá a zenei alapot. kedvenc amynkat nem szabad borházba küldeni (muhaha), de ezt a számot kénytelen vagyok még én is szeretni. love is a losing hand; emiatt kezet fognék vele.

dinah washington sírj nekem egy folyót-jában még mindig az igazság és a lélek dolgozik. egyik kedvenc sírós számom volt ez mindig is, hát még most, így. a szemfüles beblogozók már találkozhattak vele, hiszen a verve remixed 4-et bátorkodtam már tönkretenni itt.

red snapper kép rólad-jára szintúgy lehet légibőgőzni, mint ahogy már nemolyan régen emlegetett a cassandra lemezre. micsoda alap ez kéremszépen, szinte látom magam előtt a háromtagú bandát, ahogy zúzzák, elől a lányka, te meg iszol, és vele üvöltöd, hogy you say, you say, something wrooooong with me!

sharleen sipteri te hagytál leesni (annyira nincs kedvem szépen fordítani, meg minek is)-jének a ritmusa a legjobb, természetesen, ólomkatonák masíroznak a kályhákba, táncosnőjük után. egyébként az albuma elég gyengécske, (hiába van ott is a truth & soul) a texas jobb volt.

the unbending trees szívnagyobbodása az egyik legjobb magyar szám tavalyról, jellemző módon csak ez az egy van a lemezükön, pedig mennyivel többet érne az egész album, ha több ilyen lenne. kicsit modoros, kicsit tomvécces, de köszönöm szépen, nekem összement tőle.

enigma én szeretlek, én megöllek-je a legrégebbi darab itten, ez a zenebuzi még egész kicsi volt, amikor azt szótárazta hogy 'ne játsz azokkal, akik szeretnek, mert látni fogod az arcot, aki azt mondja: szeretlek, de meg foglak ölni!' voálá, a kicsi zenebuzi mit tudta még mi vár rá. akkoriban ez rock számnak számított neki, most már inkább a lounge, ugye.

apollo 440 fájdalom minden nyelven-je billy hangjával az egyik legmegbízhatóbb szívszakítós izé, még úgy is, ha ez esetben majd a felére összevagdostam. úszó hajókat tessék rá elképzelni, rajta mindazok, akiket szeretni teccik: a vége felé kitárt karokkal bele is lehet futni a vízbe ugye, úszni meg majd megtanulunk közben.

lhasa a nevemben-jének a szövege elsősorban, (i need you now!) de ezt a nőt tessék megnézni, eszméletelen, ha angolul, ha franciául, ha portugálul. a living road legjobb száma ez, ha valaki engem kérdez, de miért is tenné; világ zene, világ meg zene, én már a szigeten kiakadtam tőle.

ampop a piacra készült-je műanyag féleképpen szól, elég szarul sajnos, ezen a kikszen ez a legrosszabb minőségű szám, de annyi baj legyen. szintén az ismerős arcok (nem, nem a hülye zenekar) illeszthetik hallójáratuk szemére eme felvételt, hiszen már ódákat zengtem róla akkor. most meg annyit, hogy ez a remiksz, ez basszus, olyan, mint amikor egyensúlyozol a síneken, és közben, hátul a határnál már látod a vonat fényeit.

ágnes vanilla miért hagytál el hogyha kívánsz-al az egyik legjobb attila kérdést dolgozza fel, és, állam esett a szőrősszívű kritikus ölembe, nem is rosszul. én továbbra se szeretem ezt a szőkeséget, de az összes sapkámat emelgetem a józsef lemeze előtt; ennél nagyobb közhely, ráadásul popénekesnőtől, és még jól is jön ki belőle, sőt!

m83 messze / viszlát-járól azt mondják az okosok, hogy a házibuli zenéjére havaz; ez a zenebuzi szerint meg moroder legend of babel-jére, de ő ugyanúgy nem tudja megmagyarázni hogy miért, mint az okosok, hagyjuk is. könnyfakasztóan szép és édes, mint egy szív alakúra hajlított marcipánrúd; én azért dafke szeretem, sőt.

unkle annak ellenére-je az egyik legjobb unkle szám, bár engem még mindig nem kérdeznek. kiadták reduxálva is, ahol csak a cselló, de ebben külön szeretem klárk keserű, magad elé nézős hangját. rengeteg helyzetben teszteltem ezt a számot, a legjobban országút szélén este, csillagokat nézve működik. és persze a szöveg, ugye. basszus, én sokáig úgy értettem, hogy a végén azt énekli, hogy no one need you, közben meg you know, i need you. végülis, majdnem ugyanaz. az meg külön, hogy se föl, se le.

halász judit nehéz okosan szeretni-jét a játszóházba hallottam először, amikor a szülinapkon mi más szólhatott volna, mint a boldog szülinapot. akkor még a rozi miatt, de megakadtam a torta kiosztásban, valahogy iszonyatosan abszurd volt a helyzet, hogy mi a fenét keres ez itt, meg ezen a lemezen, meg egyáltalán, miről beszél mindenki kedvenc nagymamája? ahhoz képest a pöttömök énekelték ezt is, én meg mehettem ki bőgni a wcbe. arról nem is beszélve hogy ennél egyszerűbben bajosan lehetne megfogalmazni azt, amiről ez az egész kurva kix szól.

bonnie prince billy babylon rendszer meg a nélküled-jében ugye nem csak az a vicc, hogy bob marley-t hozza össze a without you-val, de az is, ahogy a végén ő is kiereszti a hangját, ahogy kell. mond el a gyerekeknek az igazat, mondja az elején, natessék, figyeljetek gyerekek. később egyébként ugyanez a herceg feldolgozta susannával ugyanezt, de az már valami borzalmas. tábortűz, nyár este, döngő szúnyogok.

katona klári hellója a bónusz. a számok között, amik persze, nem túl fontosak. az ott meg a te utcád. és másképp vártalak. és hogy vannak jó szavak. azok se túl fontosak. tényleg minden menekül. és egyszer, azt hiszem velem tudtalak. persze, most már minden fontosabb.

takar, ítás.

megtanultam a leckét, felmondanám, de nincs kinek. s ha majd lesz is kinek, ugyan ő hogy érti meg? máshogy tanítja majd az is, mert ezerarcú ez, mint a múló idő. de ha nincs kinek felmondanom, honnan tudhatnám, hogy mennyire tanultam meg?
azt hiszem, megtanultam a leckét, de inkább hallgatok róla; jön majd úgyis a vizsga, és jobb csöndesen téveszteni.
s ha már így alakult, kitakarítottam a szobát; ezt nem tettem meg, amióta tanulok, vagyis az anna óta igazán. karácsonykor egy kicsit, de az nem számít, mert az nem magamnak volt, hanem anyámnak. ez a szoba nekem a magány, és a korszakváltások között a szünet; töltő képernyő, míg betölt a program. minden erőmmel az annán voltam, legyen ez bármily szánalmas is; takarítani, na például arra se volt időm, erőm, kedvem: ritkán tisztogatod a képernyőt játék közben.
s lelki folyamat is ez; mert nekiálltam kidobálni az emlékeket. ijesztő, hogy mennyire könnyen megy már; papír, tárgy, fénykép, kő, maradvány, el vele.
ami régi, el vele, így jutunk csak felfele.
ma egész nap megtudtam csinálni, amit annyira megtanulhattam volna már ezalatt a huszonhét év alatt, a kurvaéletbe, hogy a dolgoktól megválni csak könyörtelenül lehet; kegyetlenül, érzés nélkül, gépiesen. ahogy a szemétbe dob a másik, úgy dobod te is szemétbe a múlt jelképeit; neharagudj, nincs hely, mondod a képeslapnak, de még annyi se kell.
és csak amikor a fájdalomtól összegörnyedve kuporogsz, mert rácsaptál a kezedre, akkor jönnek szemedbe azok a kurva könnyek, mert rájössz, hogy mennyi minden volt az ami volt; és legyél bármily kegyetlen, és egyúttal okos is, amikor felszippantod a karkötőtök darabjait, hiszen a faszért kínoznád még mindig magad, és egyébként is, azt azért érzed, hogy hiába játszod itt a nagymenőt, a dolgok halála sokkal nagyobb önámítás, mint a megszületésük.
eszméletlen egyébként, hogy mennyi minden gyűlik össze egy év alatt is.
mennyi minden volt az ami volt; és milyen szánalmas, és koszos lett tőle minden. most azt hiszem, jó érzés ülni a szép, tiszta, rendezett semmiben. végre, végre, borzasztóan önmagam vagyok.
az emlékezés az egyetlen paradicsom, amiből nem űzhetnek ki minket.
de a faszom fog emlékezni, nem éri meg, most már aztán tényleg meg kell tanulnom basszameg, hogy könyörtelenül ki kell dobálni mindent, aminek nincs értelme. márpedig ennek nincs; nyomás takarítani.
szép, rendezett sorokban vannak a cédék, és a huszonhét év; előadók szerint, itt is, ott is. most már tudom, hogy megint ez se érte meg, kár érte. néhány cédémről is tudom, ugyanezt. de az annát nem lehet még visszahallgatni; túlságosan össze lett karcolva, ugrik mindenhol, torzít, csak a zaj, indusztriál zsivaj. minden a helyén, a ruhák, a könyvek, az érzelmek, a remények és a könnyek. nem kell egyik se, csak amit feltétlen muszáj. enni, inni, aludni, baszni, s valamiben, a szünetekben, mégiscsak hinni, azt muszáj.
egy teljes, zöld, békebeli 'kórházkukát' töltöttem meg ezzel az egy évvel. meg a többi huszonhattal. plüss állatok; emlékszem, gyerekkoromban, nem mertem a szemükbe nézni, a lelkiismeret miatt. valahol hittem benne, hogy élnek, éreznek. most a kukába velük. papírfecnik, amiket valaki írt nekem; amiben benne volt más, nem mertem kidobni sose, mert valahol hittem benne, hogy azzal őt is kidobnám. most el velük. kit érdekel. vonatjegyek, színházjegyek, kézzel fogható pillanat hegyek, mire megyek veletek, dögöljetek meg.
kemény, hideg szívemet tisztára súroltam, habzik rajta az ecet.
s persze, takarítás közben is azon röhögtem, amin most is, ha lenne bennem annyi, hogy visszaolvasnám ezt a szart, de ugye, a faszért kínoznám még mindig magam, szóval azon röhögtem és röhögök, hogy mennyire szánalmas vagyok, ahogy ostoba pózokban élek meg mindent, még ezt is, ahogy a többit is.
volt, nincs, nem kell már, ennyi. koszos, felesleges, kidobtad, ennyi. feltakarítottál, ennyi.
miért kapaszkodok annyira kétségbeesetten ahhoz, hogy a dolgok többet jelentsenek annál, mint amit jelentenek?
s hajaj, már évekkel ezelőtt is így volt ez:
'ha szeretsz valakit, ültesd forró vízbe, és húzd ki a dugót! teste forróból merevedjen hidegre! bőrén repedezzen a hiány; kádban száradjon ki minden reménye, had tudja meg, milyen volt szeretni valakit'
civilizált lett a nomád.
s a kurvaéletbe, átok ez még mindig:
'ha nem szeretsz többé, szeressen az, aki miatt nem szeretsz többé; szeressen akkor, amikor már nem szeretsz többé'
hányhatom magamra a kereszteket.
szóval megtanultam a leckét. felmondanám mindenkinek; de minek.

mese az üres papírról

elkezdeni, mindig elkezdeni a legnehezebb, bemocskolni az üres papír méltóságát, belerondítani a tisztaságába, és megpróbálni megfelelni annak a képtelenségnek, hogy ezek után amit írsz, annak többet kellene érnie, mint annak, amit tönkretettél, a tiszta, üres papír esztétikájának, mondanivalójának, élvezetének; holott te tudod a legjobban, te, aki írsz, hogy a tiszta papírnál jobban sose fogod tudni kifejezni, hiába írod bosszúból tele az egész lapot dühösen, mégse fogod tudni úgy megfogni a lényeget, mint az üres lap előtted; és valójában már nem is azért írsz hogy elmondj valamit, hanem hogy miután sikerül végre elkezdeni, mert elkezdeni, mindig elkezdeni a legnehezebb, talán előtte gyűrögeted a papírt, behajtod, esetleg rajzolgatsz rá valamit, hogy ne legyen már olyan bosszantóan tökéletes, halogatod, időt nyersz, de miután elindul az írás, az írásnak azzal az önmagából jövő gyönyörűségével, ami leginkább egy céltalan sétáláshoz hasonlít, aztán már csak azért csinálod, hogy elvigyen magával, hogy elrejtse azt a kétségbeejtő tényt, amit már akkor tudtál, amikor ránéztél az üres papírra: hogy ott van, csak általad láthatóan, de ott van, tökéletesen megfogalmazva az, amit le akarsz írni, és amit aztán nem fogsz tudni soha úgy leírni; és hogy épp ezért a tiszta, üres papírnak, önmagában, az írásod nélkül
tökéletesen igaza van.

szóviccek egy szakaszjegyre

ide-oda visz ez a szerelt-tény, nincs bérem,
se bérelt helyem, vény nélküli bérletem,
nincs megálló, csak állomások,
amiken már állnak mások, álom-mások.

nincs cél sem, se kiindulás,
csak földön járó földalatt futás,
mindenhonnan tovább, az a jutás,
velem utazik a végállomás.