ez egy KNM rendszerű írás lesz - vagyis külső nézetű monologizálás. tehát szenvedés, és persze lopkodás; dőlt betűkkel, amiért nem fizettem. jó játék, figyeld csak.
érdekel valakit a Kis Buzi (továbbra is kábé)? és ha igen, hát őt az se vigasztalja jobban. mert mit ad isten, majd meg döglik éppen. ez a kábé hobbija, tudod. csak ül, fölötte a vihar dobbanatlan szíve, és közben járja a poklokat. a saját poklait; kábénak egy csomó van, jó mély poklok, egyéni gyűjtemény, személyre szabva. múlt, jelen, jövő - az unalmas közhelyek -, szív, szerelem, csalódás - a jó bevált örökzöldek -, test, család, vágy - csak ennyi poklod van, kábé? kb.
bár hihetetlen drámának éli meg kábé, de a pokoljárás közben valójában tanul; kábé olyasfajta tanuló, mint a kávészínű, selyembundájú kiscica, akinek az orrát bele kell verni a saját szarjába; és persze, még úgy se érti, hogy mi ebben a rossz. kábé kínozza magát, tönkremegy bele, önmaga körül fetreng, a nyakába akasztott történetével, arcán, szívén bűzlik a szar, mégse akarja megérteni, mi ebben a rossz. hát tanul. ha a mennyekben nem tanultál kábé, mert basztál rá, csak dugtál és vigyorogtál - ilyen is volt? - majd most.
kábéval az a baj, hogy ilyen nyomorultan egyszerűen gondolkozik. menny és pokol; igazság és igazságtalanság. fekete fehér filmek, még az anyjától örökölte őket, mentegeti magát; és arra ébred hogy odakinn zokog az anyja. kábé figyeli magát, ahogy beszél, és hallgatja amit mond az anyjának, kíméletlenül, és kegyetlenül, amilyenek vele is, és azon mosolyog, hogy épp azt képtelen megadni az anyjának, amire ő is annyira vágyik, azaz egy kis szelídséget. kábé beszél, okosan; elmondja az anyjának, hogy szenvedéssel nem lehet megváltani valakit - és tényleg nem; elmondja, hogy szenvedéssel nem lehet szeretet zsarolni - és tényleg nem; elmondja, hogy a szenvedés önmagadról szól, nem a másikról, hiába akarod a másikra fogni, és épp ezért nem tartozik senkire, csak rád, és balgaság a másikra varrni - és ez tényleg így van. kábé azt is elmondja, hogy feleslegesen vár igazságot az édesanyja az élettől, mert ez nem igazságra megy, mindenki magáért felelős, hagyja abba szépen a sírást, tegye le a bort, és szedje össze magát.
kábé mindezeket elmondja, aztán a rendesen rendetlen szobájába vonul, és fetreng újra. kábénak nincs fia, aki álljon felette, és elmondja neki mindezeket, hát a szünetekben blogot ír róla. kábé ha épp széket tol is, akkor is a pokolban jár; a kisfiúval felmásznak a félig elkészült újpesti vasúti hídra, kilométereket gyalogolnak a csirkék között baromi melegben, fölöslegesen, ugyanazt a számot hallgatja egymás után - trust in your love - és a zöldpárdonnál sírógörcsöt kap. mint a kutya hinne abban aki bízna benne. kábé autóbalesetre vágyik, puha húsra a forró betonon, és tisztára mosható vérre; drámára, ami nem önmagából indul ki, hanem valami reálisabból, vasból, meg robbanó motorokból, meg kresszből. kábé tragédiára vágyik, mert a boldogságtól - újfent? - fél, és nyomorult mivoltához ezt érzi közelebb.
kábé azt gondolja, hős lehetne, minőségi tett lehetne ezekben a tragédiákban; a nevét suttogná, miközben elveszti az eszméletét, körülötte üvegszilánkok és vér, vér, vér, ó, ez romantikus! rózsák is kellenek majd. kábé sokkal jobban megérti az édesanyját, mint hogy be merné vallani magának; és ez a megértés teszi azt a két elhibázott lépést, amit folyamatosan megtesz vele szemben; egy, hogy nem megy el, az anyjától messzire, kilépve drámája kertjéből; kettő, hogy nem kedves vele, hanem kíméletlen, és őszinte, gondolván, hogy ezzel majd használ neki. az anyja tragédiájában bor van, vér helyett, és az apja, autó helyett; és valójában kábét lenyűgözi ez a képtelen, lehetetlen, sehovasemjutás.
pedig kábé még tanul, az anyja már nem. igazából nem nagy különbség. az anyja már tudja, kábé még nem tudja, a végeredmény viszont száz alakban is egy. kábé azt tanulja, a poklokban, mint osztálytermekben, a nőktől, idegenektől, szeretőktől, mást szeretőktől, és nemszeretőktől, elmúlt és nem elmúlt emberektől, barátoktól, mint valami tanári karoktól, hogy ideje van a dolgoknak. mekkora kurva nagy közhely, kapaszkodj, de kábé ebből is bukásra áll. prédikálhatnak neki. hogy ideje van a szeretésnek. kábénak aztán. most! ideje van a szaggatásnak. kábé ezt se várja ki. ideje a keresésnek, és ideje a vesztésnek. de hiába. kábénak minden most, és minden akkor, mert az érzelmi mutatóját eláztatta a koffein, az ő órája késik, és nem a másik. az anyjáét meg az olcsó, műanyag flakonos bor.
ezek után váltsunk már csatornát; ugye hogy kábé körül megállt a világ? persze ideje van a megállásnak is. de jaj de kurva unalmas vagy már kábé, kész győzike, mintha tényleg erre a szerepre készültél volna egész kis életedben. huszonhét évedben. de, mielőtt szakadnak a nézők, és csökken a bevétel, kábé googlézik, számmisztika, és ezt figyeld: 27.
kapaszkodj kábé! holnaptól jön az abszolútum! ez persze, mint az eddigiek, abszolút abszurdum, kb.
érdekel valakit a Kis Buzi (továbbra is kábé)? és ha igen, hát őt az se vigasztalja jobban. mert mit ad isten, majd meg döglik éppen. ez a kábé hobbija, tudod. csak ül, fölötte a vihar dobbanatlan szíve, és közben járja a poklokat. a saját poklait; kábénak egy csomó van, jó mély poklok, egyéni gyűjtemény, személyre szabva. múlt, jelen, jövő - az unalmas közhelyek -, szív, szerelem, csalódás - a jó bevált örökzöldek -, test, család, vágy - csak ennyi poklod van, kábé? kb.
bár hihetetlen drámának éli meg kábé, de a pokoljárás közben valójában tanul; kábé olyasfajta tanuló, mint a kávészínű, selyembundájú kiscica, akinek az orrát bele kell verni a saját szarjába; és persze, még úgy se érti, hogy mi ebben a rossz. kábé kínozza magát, tönkremegy bele, önmaga körül fetreng, a nyakába akasztott történetével, arcán, szívén bűzlik a szar, mégse akarja megérteni, mi ebben a rossz. hát tanul. ha a mennyekben nem tanultál kábé, mert basztál rá, csak dugtál és vigyorogtál - ilyen is volt? - majd most.
kábéval az a baj, hogy ilyen nyomorultan egyszerűen gondolkozik. menny és pokol; igazság és igazságtalanság. fekete fehér filmek, még az anyjától örökölte őket, mentegeti magát; és arra ébred hogy odakinn zokog az anyja. kábé figyeli magát, ahogy beszél, és hallgatja amit mond az anyjának, kíméletlenül, és kegyetlenül, amilyenek vele is, és azon mosolyog, hogy épp azt képtelen megadni az anyjának, amire ő is annyira vágyik, azaz egy kis szelídséget. kábé beszél, okosan; elmondja az anyjának, hogy szenvedéssel nem lehet megváltani valakit - és tényleg nem; elmondja, hogy szenvedéssel nem lehet szeretet zsarolni - és tényleg nem; elmondja, hogy a szenvedés önmagadról szól, nem a másikról, hiába akarod a másikra fogni, és épp ezért nem tartozik senkire, csak rád, és balgaság a másikra varrni - és ez tényleg így van. kábé azt is elmondja, hogy feleslegesen vár igazságot az édesanyja az élettől, mert ez nem igazságra megy, mindenki magáért felelős, hagyja abba szépen a sírást, tegye le a bort, és szedje össze magát.
kábé mindezeket elmondja, aztán a rendesen rendetlen szobájába vonul, és fetreng újra. kábénak nincs fia, aki álljon felette, és elmondja neki mindezeket, hát a szünetekben blogot ír róla. kábé ha épp széket tol is, akkor is a pokolban jár; a kisfiúval felmásznak a félig elkészült újpesti vasúti hídra, kilométereket gyalogolnak a csirkék között baromi melegben, fölöslegesen, ugyanazt a számot hallgatja egymás után - trust in your love - és a zöldpárdonnál sírógörcsöt kap. mint a kutya hinne abban aki bízna benne. kábé autóbalesetre vágyik, puha húsra a forró betonon, és tisztára mosható vérre; drámára, ami nem önmagából indul ki, hanem valami reálisabból, vasból, meg robbanó motorokból, meg kresszből. kábé tragédiára vágyik, mert a boldogságtól - újfent? - fél, és nyomorult mivoltához ezt érzi közelebb.
kábé azt gondolja, hős lehetne, minőségi tett lehetne ezekben a tragédiákban; a nevét suttogná, miközben elveszti az eszméletét, körülötte üvegszilánkok és vér, vér, vér, ó, ez romantikus! rózsák is kellenek majd. kábé sokkal jobban megérti az édesanyját, mint hogy be merné vallani magának; és ez a megértés teszi azt a két elhibázott lépést, amit folyamatosan megtesz vele szemben; egy, hogy nem megy el, az anyjától messzire, kilépve drámája kertjéből; kettő, hogy nem kedves vele, hanem kíméletlen, és őszinte, gondolván, hogy ezzel majd használ neki. az anyja tragédiájában bor van, vér helyett, és az apja, autó helyett; és valójában kábét lenyűgözi ez a képtelen, lehetetlen, sehovasemjutás.
pedig kábé még tanul, az anyja már nem. igazából nem nagy különbség. az anyja már tudja, kábé még nem tudja, a végeredmény viszont száz alakban is egy. kábé azt tanulja, a poklokban, mint osztálytermekben, a nőktől, idegenektől, szeretőktől, mást szeretőktől, és nemszeretőktől, elmúlt és nem elmúlt emberektől, barátoktól, mint valami tanári karoktól, hogy ideje van a dolgoknak. mekkora kurva nagy közhely, kapaszkodj, de kábé ebből is bukásra áll. prédikálhatnak neki. hogy ideje van a szeretésnek. kábénak aztán. most! ideje van a szaggatásnak. kábé ezt se várja ki. ideje a keresésnek, és ideje a vesztésnek. de hiába. kábénak minden most, és minden akkor, mert az érzelmi mutatóját eláztatta a koffein, az ő órája késik, és nem a másik. az anyjáét meg az olcsó, műanyag flakonos bor.
ezek után váltsunk már csatornát; ugye hogy kábé körül megállt a világ? persze ideje van a megállásnak is. de jaj de kurva unalmas vagy már kábé, kész győzike, mintha tényleg erre a szerepre készültél volna egész kis életedben. huszonhét évedben. de, mielőtt szakadnak a nézők, és csökken a bevétel, kábé googlézik, számmisztika, és ezt figyeld: 27.
kapaszkodj kábé! holnaptól jön az abszolútum! ez persze, mint az eddigiek, abszolút abszurdum, kb.
1 megjegyzés:
Hogy nem írsz... ugye, ez csak egy júniusi fogadalom? Ugye nem hiába várom, hogy július legyen.
Mert értem ezt a nyelvet, de én nem beszélem. Én nem tudom ezeket kimondani, magamnak sem. De olvasom és igaz.
És kéne már valami igazság. A kisírt szeműnek.
Megjegyzés küldése