mese, csak egy kutyáról

eljött a kabátok ideje, nyakam köré tekeredett a sál. nappal még melegbe bújt az ősz, de éjszaka hidegen és könyörtelenül vadászott a kint maradottakra.

az utolsó előtti vonattal mentem haza. az utolsó előtti lehetőség arra, hogy meleg falak legyenek körülöttem, és zenét hallgathassak mielőtt elalszok. az utolsó előtti lehetőség az otthonomra. szeretem az utolsó előtti lehetőségeket. jóval nyugodtabbak mint az utolsók, és sokkal többet érnek, mint az elsők. az utolsó előtti megálló a miénk, és már csak én maradtam. egyedül szálltam le, fáztam és magányos voltam, és én ilyenkor szeretek magamnak hangosan magyarázni, mintha lenne velem valaki. 'baromi hideg van' mutattam rá az alapvető igazságra.

talán mert értette, és egyet értett velem, talán mert azt hitte neki mondom, vagy csak az emberi hang miatt, de kijött a fák közül. én persze nem láttam mi az, csak valami sötét folt és világító szem, ezért férfiasan sikítottam egy szelídet, meg félig elfeledett karate mozdulatokkal nyugtattam magam, ettől persze ő is megijedt, és vissza ugrott, amitől én meg persze még többet öregedtem.

a hartyáni szörny újra lecsap, gondoltam, de mért pont én? aztán megszólalt bennem a félművelt értelmiségi, és elmagyarázta, hogy sárkányok ilyenkor alszanak, szörnynek túl gyáva, medvék egész biztosan nincsenek szerény falunkban, - csak a kerok laci ha nem borotválkozik -, és kísértő kalauz se lehet, akkor épp volt jegyem. szóval nyugi. 'nyugi' mondtam megint félhangosan, csak úgy bizonyítékképpen.

vagy megint értette, vagy csak a hangsúly miatt, de szép lassan előjött, én se futottam el, így találkoztunk. egy kutya volt. isten tudja hány pettyes dalmata. 'néd má! ez egy wuff! szia pongó!' jópofásodtam. biztos lemaradt a filmről, vagy ő se volt vevő a humoromra, de csak morrant egyet, és mély szemekkel nézett rám.

én meg rá. felébredt bennem a kezdő szociológus. fiatal kutya, súlyos családi problémákkal. régen kint lehet, látszik rajta, hogy nem szokta meg, zavart és fázik. nyilván a gazdát keresi. aki nyilván vonattal ment el. nyilván a gazdi nem jön vissza. nyilván neki szüksége van a gazdira, ellenben a gazdinak nem igazán rá. most nem találja a helyét. nyilván. tiszta sor. 'ajaj wuff, ismerős helyzet...' vigasztaltam, hogy velem is van ez így, és néhány lányra gondoltam. de nem az én bajom, lettem kegyetlen, és elindultam hazafelé.

azonban jött ő is. 'kicsi a világ' közöltem, és nem törődtem vele. ahhoz hogy a már bátorkodott meleg falak közé érjek, négy sarkon kell befordulni, két utcán kell -félig- végig menni, és egy fő úton átvágni. jobb napokon lehet kerítést is mászni, az iskolánál, na nem az egy perc rövidítés miatt, csak úgy a sport kedvéért, de ehhez az utolsó előtti vonatoknál már túl fáradt vagyok. a második sarkon gyanút fogtam. jött mögöttem. 'egy utcában lakunk szörnyella wuff?' kérdeztem.

megálltam, megállt ő is. elindultam, és ő is elindult. ránéztem, ő meg rám. tiszta, csillogó szemei voltak. két fajta kutya szemet tudok megkülönböztetni, az okosat, meg a butát, illetve van az a hülye gyilkos nézésük, amikor harapni akarnak, de az most más tészta. ő nem akart harapni, és okosan csillogott a szeme. félt. én is féltem. ő se tőlem, én se tőle. ott álltunk egy kicsit, és féltünk együtt, de nem jött közelebb. kezdtem megérteni. csalódott. bennünk emberekben. bízott bennünk, és szeretett minket, legalábbis egyikünket biztosan. becsapták és bántották érte. és most nem tudja mi van. és keres. keresi azt ami elveszett. a meleget, a gazdit, az ételt, az érintést, mind azt, amit adtak neki kérés nélkül, és most nem adnak neki hiába kéri. fél tőlünk, de függ is tőlünk, és egyedül van.

hiszen így vagyok én is a nőkkel, ismertem fel, és máris barátot láttam benne. leültem az árok szélére. 'na gyere ide te fekete-fehér' ajánlkoztam. nem bízott bennem. csak remélt. egy lépés előre, kettő vissza. 'én nem harapok, nem én vagyok a wuff' bizonygattam neki. kettő előre, egy vissza. 'te tudod, nem erőszak' dőltem hanyatt, és néztem a csillagokat. itt sokkal több csillagot lehet látni, mint a városban, és ettől olyan intimnek, sajátnak érzem őket és imádom nézni. eltelt vagy öt perc, én épp könyékig benne voltam az orion ködben, amikor megnyalta a kezem. 'szia pajti' barátkoztam, és megsimogattam a fejét. aztán valahogy egymásba feledkeztünk. én nem tudom hogy van ez, de néha van ilyen, hogy nem történik sok minden, az idő mégis kikerül. én simogattam, ő hagyta, én néztem a csillagokat, ő meg körbeszagolta a dolgaimat, aztán már csak arra riadtam, hogy elmegy az utolsó vonat.

'bakker wuff, engem holnap hatkor felvernek' sopánkodtam, feltápászkodtam, és elindultam hazafelé. ő boldogan ugrott fel, és jött velem. 'nana, pongó, nana, túl szőrős vagy az ágyamhoz, nem férünk el benne' próbáltam utalni a helyzetre. erre elkezdte csóválni a farkát. meghatódtam. 'hát te ilyet is tudsz?' arra gondoltam, hogy vajon mikor csóválhatta, és kinek utoljára a farkát. közben elkezdtek ordítani a kerítés mögött rekedt ebek, gondolom a mamáját szidták, meg mindenféle brutalitást helyeztek kilátásba ha egyszer kijutnak onnan. 'ne egyétek meg' védtem meg, és elindultam. oda simult a lábamhoz, feje a térdem vonalában, úgy mentünk. na erre nem tudtam megtanítani soha az én kutyáimat, mondtam magamnak, és megvakartam a fülét. otthon két kutyánk van, az egyik koppány, apám ékes magyarságát bizonyítandó, aki egy félre sikerült fokszi tacskó keverék, és én nem vagyok oda érte, a másik meg a zsömle, anyám tényszerűségét bizonyítandó, mert tényleg zsemle színe van, ő egyébként viszonylag tiszta magyar vizsla.

már az utolsó előtti sarkon jártunk, amikor elkezdtem gondolkodni. 'ez így nem lesz jó wuff' beszélgettem vele. 'tudod, semmi bajom nincs veled, de tényleg, vagy ötször láttam azt az onehundredandone kiskutyás cuccot az unokatesóm miatt, és tök jók a foltjaid is, meg minden és olyan jól esik, hogy elkísértél, de sajnos már van két kutyánk, és már ők is majd éhen hallnak, így is, múltkor a koppány majdnem megette a tengerimalacunkat, és biztos hogy te nem ennéd meg a tengerimalacokat, látom rajtad hogy te nem olyan vagy, és tudom hogy nem ezt érdemled, meg ilyenek, de az istenit, nekem most haza kell mennem, és te nem jöhetsz velem, ne haragudj, áh...' megsimogattam, megpaskoltam a hátát, 'vigyázz a cicákra' poénkodtam, és befordultam a sarkon.

persze jött velem. ennek fele se tréfa, gondolhattam volna. pedig nem akartam semmi rosszat, biz isten. már megint a lányok jutottak eszembe, meg az, hogy ők se akartak nekem semmi rosszat, se én nekik, a végén mégis mindig ez volt, vagy én vagy ők, szenvedtünk mint a kutya. szegény kutya, néztem a wuffra, és szelíden megkértem hogy maradjon. kaptam megint egy farkcsóválást ajándékba. már nem hatott meg annyira. 'béla, az isten áldjon, jóéjszakát' magyaráztam, közben már az utolsó saroknál jártunk. szimatolt, lepisilte az oszlopot, láthatóan otthon érezte magát. közben már a mieink is megérezhették, vagy őt, vagy engem, vagy mindkettőnket, és elkezdtek süvölteni. azt nem szeretem, ha anyámék felébrednek, szóval kezdtem feldühödni. 'takarodj' szaladt ki a számon.

mindketten megdöbbentünk. én néztem őt, ő nézett engem, egyikünk se mozdult. én arra gondoltam, hogy lám lám, én se vagyok jobb senki fiánál, de még a gazdájánál se, meg arra, hogy szegény állat, legalább tőlem ne kapja ezt, hiszen én tudom hogy nem ezt érdemli, meg arra, hogy de hát mit is mondhatnék mást, ha egyszer nem érti meg, aztán arra hogy én se érteném meg az ő helyében, aztán meg hogy valahogy meg kellene értetni vele, hogy nem benne van a hiba, aztán arra, hogy én hogy gyűlöltem ezt, amikor azt mondták hogy nem bennem van a hiba, én jó vagyok, meg minden, de nem, de akkor miért nem, én is ezt tudtam csak kérdezni, mint ahogy gondolom ő is csak ezt tudná kérdezni, és akkor megértettem, hogy miért nem, azt is, hogy nekem miért nem, egy csomó miért nem-et megértettem abban a pillanatban, és majdnem elbőgtem magam.

pongó nem értette meg, csak nézett rám ferde fejjel és megpróbálkozott egy farkcsóválással. én meg azzal, hogy elkezdek rá haragudni, jobb esetben meg is gyűlölöm. 'hagyjál már békén, hát nem érted, van nekem elég bajom, ki vagy te, nem is ismerlek, wuff, kedves wuff, ez tévedés, én nem vagyok a gazdid, ne értsd félre, megsimogattalak, mert a hatalmamban állt, gondoltam örülni fogsz neki, de az már nem áll a hatalmamban, hogy meg is mentselek, értsd meg, fáradt vagyok, nincs benzin a hülye toyotába, nem vihetlek menhelyre, ha beengedlek, megesznek a koppányék, te meg a tengerimalacokat, nem, különben is fáradt vagyok, álmos, menj innen'. nem ment. látszott rajta, ahogy minden tudását össze szedve kér. aztán könyörög. leült elém, és adott egy pacsit. ki tudja ki tanította neki. már semmi más indoka nem maradt, hát ad egy pacsit. én férfiasan elbőgtem magam.

majd elindultam, nem néztem többet rá, kinyitottam a kapunkat, majd be is zártam, helyre kussoltattam a koppányékat, kinyitottam az ajtónkat, majd azt is bezártam, levetkőztem, és elkezdtem enni. rosszul éreztem magam, pedig semmi rosszat nem csináltam. félig kihűlt csirke combot ettem, és az jutott eszembe, hogy a dalmatának biztos sokkal jobban esne, mint nekem. nekem már egy kicsit se esett jól. ki akartam vinni neki. de aztán meg arra gondoltam, nagy tapasztaltan, hogy biztos félre értené. nem adhatok neki minden nap csirke combot, még etetni se etethetem, és tényleg nem lehetek a gazdája. de a csirke nem kellett, így oda adtam a koppányéknak, legalább addig se ugatnak. néztem ahogy eszi a két kutyám, és éreztem, hogy mennyire igazságtalan a világ.

nem mertem kinézni az ablakon, és nem tudom hogy álmodtam e, hogy nyüszítést hallok. de fáradt voltam, és elaludtam. másnap reggel hatkor apámék elmentek dolgozni. kinéztem utánuk, és láttam hogy ott volt. a szembe szomszéd előtt feküdt egy fa alatt. aztán kilenc óra körül hallottam ahogy elkergeti a szembe szomszéd. aztán dél körül is hallottam, ahogy üvöltözik vele a tagbaszakadt barabás bácsi, annak akkora hangja van mint egy templomi kórusnak. nem mentem sehova aznap mégsem, rosszul éreztem magam. kitakarítottam a szobát, megfürödtem, ruhát mostam, és azt magyaráztam magamnak, hogy ezért vagyok én ilyen elfuserált alak, mert egy kutyából is ilyen problémát csinálok. szard le mondtam magamnak. leszarom, válaszoltam magamnak. aztán a mosás lejárt, ki mentem teregetni, de valamiért mégis a hátsó ajtón mentem ki a kertbe, és óvatosan bujkáltam a körtefáink között. talán nem látott meg.

amikor anyámék haza jöttek, még ott volt. anyu mondta. apám állítólag bele is rúgott. az apám. aztán este volt még egy kis üvöltözés, szintén a szembe szomszéd, annak tudom hogy a felesége nagyon fél a kóbor kutyáktól, az ember meg a feleségétől, hallottam ahogy kergeti a sarokig. reggel kimentem a vonathoz, nem néztem körül, de nem is láttam, este meg egy korai vonattal jöttem haza, és vadul beszélgettem az utolsó előtti sarokig valamelyik örökre ismeretlen ismerősömmel. éjszaka még, mintha ugattak volna a koppányék, de akkor már nem érdekelt, átfordultam a másik oldalamra. csak egy kutya, mondtam magamnak.