2009. május 9., szombat

takar, ítás.

megtanultam a leckét, felmondanám, de nincs kinek. s ha majd lesz is kinek, ugyan ő hogy érti meg? máshogy tanítja majd az is, mert ezerarcú ez, mint a múló idő. de ha nincs kinek felmondanom, honnan tudhatnám, hogy mennyire tanultam meg?
azt hiszem, megtanultam a leckét, de inkább hallgatok róla; jön majd úgyis a vizsga, és jobb csöndesen téveszteni.
s ha már így alakult, kitakarítottam a szobát; ezt nem tettem meg, amióta tanulok, vagyis az anna óta igazán. karácsonykor egy kicsit, de az nem számít, mert az nem magamnak volt, hanem anyámnak. ez a szoba nekem a magány, és a korszakváltások között a szünet; töltő képernyő, míg betölt a program. minden erőmmel az annán voltam, legyen ez bármily szánalmas is; takarítani, na például arra se volt időm, erőm, kedvem: ritkán tisztogatod a képernyőt játék közben.
s lelki folyamat is ez; mert nekiálltam kidobálni az emlékeket. ijesztő, hogy mennyire könnyen megy már; papír, tárgy, fénykép, kő, maradvány, el vele.
ami régi, el vele, így jutunk csak felfele.
ma egész nap megtudtam csinálni, amit annyira megtanulhattam volna már ezalatt a huszonhét év alatt, a kurvaéletbe, hogy a dolgoktól megválni csak könyörtelenül lehet; kegyetlenül, érzés nélkül, gépiesen. ahogy a szemétbe dob a másik, úgy dobod te is szemétbe a múlt jelképeit; neharagudj, nincs hely, mondod a képeslapnak, de még annyi se kell.
és csak amikor a fájdalomtól összegörnyedve kuporogsz, mert rácsaptál a kezedre, akkor jönnek szemedbe azok a kurva könnyek, mert rájössz, hogy mennyi minden volt az ami volt; és legyél bármily kegyetlen, és egyúttal okos is, amikor felszippantod a karkötőtök darabjait, hiszen a faszért kínoznád még mindig magad, és egyébként is, azt azért érzed, hogy hiába játszod itt a nagymenőt, a dolgok halála sokkal nagyobb önámítás, mint a megszületésük.
eszméletlen egyébként, hogy mennyi minden gyűlik össze egy év alatt is.
mennyi minden volt az ami volt; és milyen szánalmas, és koszos lett tőle minden. most azt hiszem, jó érzés ülni a szép, tiszta, rendezett semmiben. végre, végre, borzasztóan önmagam vagyok.
az emlékezés az egyetlen paradicsom, amiből nem űzhetnek ki minket.
de a faszom fog emlékezni, nem éri meg, most már aztán tényleg meg kell tanulnom basszameg, hogy könyörtelenül ki kell dobálni mindent, aminek nincs értelme. márpedig ennek nincs; nyomás takarítani.
szép, rendezett sorokban vannak a cédék, és a huszonhét év; előadók szerint, itt is, ott is. most már tudom, hogy megint ez se érte meg, kár érte. néhány cédémről is tudom, ugyanezt. de az annát nem lehet még visszahallgatni; túlságosan össze lett karcolva, ugrik mindenhol, torzít, csak a zaj, indusztriál zsivaj. minden a helyén, a ruhák, a könyvek, az érzelmek, a remények és a könnyek. nem kell egyik se, csak amit feltétlen muszáj. enni, inni, aludni, baszni, s valamiben, a szünetekben, mégiscsak hinni, azt muszáj.
egy teljes, zöld, békebeli 'kórházkukát' töltöttem meg ezzel az egy évvel. meg a többi huszonhattal. plüss állatok; emlékszem, gyerekkoromban, nem mertem a szemükbe nézni, a lelkiismeret miatt. valahol hittem benne, hogy élnek, éreznek. most a kukába velük. papírfecnik, amiket valaki írt nekem; amiben benne volt más, nem mertem kidobni sose, mert valahol hittem benne, hogy azzal őt is kidobnám. most el velük. kit érdekel. vonatjegyek, színházjegyek, kézzel fogható pillanat hegyek, mire megyek veletek, dögöljetek meg.
kemény, hideg szívemet tisztára súroltam, habzik rajta az ecet.
s persze, takarítás közben is azon röhögtem, amin most is, ha lenne bennem annyi, hogy visszaolvasnám ezt a szart, de ugye, a faszért kínoznám még mindig magam, szóval azon röhögtem és röhögök, hogy mennyire szánalmas vagyok, ahogy ostoba pózokban élek meg mindent, még ezt is, ahogy a többit is.
volt, nincs, nem kell már, ennyi. koszos, felesleges, kidobtad, ennyi. feltakarítottál, ennyi.
miért kapaszkodok annyira kétségbeesetten ahhoz, hogy a dolgok többet jelentsenek annál, mint amit jelentenek?
s hajaj, már évekkel ezelőtt is így volt ez:
'ha szeretsz valakit, ültesd forró vízbe, és húzd ki a dugót! teste forróból merevedjen hidegre! bőrén repedezzen a hiány; kádban száradjon ki minden reménye, had tudja meg, milyen volt szeretni valakit'
civilizált lett a nomád.
s a kurvaéletbe, átok ez még mindig:
'ha nem szeretsz többé, szeressen az, aki miatt nem szeretsz többé; szeressen akkor, amikor már nem szeretsz többé'
hányhatom magamra a kereszteket.
szóval megtanultam a leckét. felmondanám mindenkinek; de minek.

3 megjegyzés:

zsubarack írta...

csudába

sohasemvolt írta...

http://www.youtube.com/watch?v=Ba95N45pxlE

Bogár írta...

minek