azért lehet jó sztár producernek lenni, mert úgy már olyan kellemes feladatokat is kaphat az ember, mint hogy válogassa össze a kedvenc számait, mixelje össze a kedvenc számait, vagy ne adj isten remixelje meg a kedvenc számait, amit egyébként akkor is megcsinál a zenebuzi, ha nem sztár producer, de azért úgy mégiscsak jobb. alig várom már, hogy méregdrága stúdiómban kedvemre gyúrhassam át valamelyik hajdani mikimanó opuszt, de erre még várni kell; addig is, itt a verve remixed.
eddig három volt, az első volt a legjobb, a második haloványabb, a harmadik méginkább, és ha még azt is idetesszük, hogy mindezt kiadták díszdobozban, és hozzácsaptak egy plusz elnevezésű korongot, akkor logikusnak tűnhet, hogy a soron következő negyedik darabnak ötször szarabbnak kell lennie, mint az elsőnek. pedig nem, bár azért az első első maradt, matekból úgy tűnik, mégiscsak jó vagyok.
persze a világot nem váltja meg, főleg hogy a feldolgozott számok nagy része egyszer már megtette, kétszer meg csak a james bond ér rá; mindjárt itt a dinah washington féle cry me a rivernek a hangzatos truth & soul féle megoldása, nagyzenekarral, rezesbandával, kórussal, ami mintha egy nullahetes filmből mászott volna ki, egy kivágott sírós - szakítós jelenetből, mert bond az ilyenekre pont nem érhet rá.
fejjel előre falnakrohanásra tökéletes aláfestés kenny dope james brown találkozása, mint ahogy a zseniális, és már szarrá samplingelt marlena shaw californa soulja is jól szól, ilyen kis trendi, finoman lüktető remixben, amit a dipo csinált belőle, mad decentel közösen. szegény nina simonét is fene tudja hányszor mossák még át, mindenesetre itt kétszer is, élen a mostanában felkapott pilooski, teljesen érdektelen, de legalább hallgatható, szombat estére való take care of business átdolgozásával.
a nagyszerű pasapp viszont marad nagyszerű, miközben rávigyorog az öreg astrud gilbertóra (bim bom), a lemez egyik legjobb, és főleg legeredetibb pillanata. a mocky se vesz el a tenderly varázsából, (anita o'day) ha épp nem is ad sokat hozzá, és sarah vaughannal is finoman bánik chis shaw, míg leül vele teázni (tea for two), valamint a kötelezően minimalista cinematic orchestra is hozza a szinvonalat, a záró ella fitzgerald dolgozatban, ami egy kis bakelitsercegős telet csempészhet izzadt nyári napjainkba.
a maradék 'a nem rossz, de minek', és a tovább gomb nyomogatására késztető kategóriába esik bele, azzal a bántó fülízzel, hogy hallottunk már ilyet, és valószinűleg hallani is fogunk, ha mást nem, majd a verve remixed ötön. aki meg retró ruháit nem a retróból veszi méregdrágán, hanem a nagyapja szekrényéből turkálja, annak ott a verve umixed, ami stílszerűen, szintén a negyedik résznél tart.
eddig három volt, az első volt a legjobb, a második haloványabb, a harmadik méginkább, és ha még azt is idetesszük, hogy mindezt kiadták díszdobozban, és hozzácsaptak egy plusz elnevezésű korongot, akkor logikusnak tűnhet, hogy a soron következő negyedik darabnak ötször szarabbnak kell lennie, mint az elsőnek. pedig nem, bár azért az első első maradt, matekból úgy tűnik, mégiscsak jó vagyok.
persze a világot nem váltja meg, főleg hogy a feldolgozott számok nagy része egyszer már megtette, kétszer meg csak a james bond ér rá; mindjárt itt a dinah washington féle cry me a rivernek a hangzatos truth & soul féle megoldása, nagyzenekarral, rezesbandával, kórussal, ami mintha egy nullahetes filmből mászott volna ki, egy kivágott sírós - szakítós jelenetből, mert bond az ilyenekre pont nem érhet rá.
fejjel előre falnakrohanásra tökéletes aláfestés kenny dope james brown találkozása, mint ahogy a zseniális, és már szarrá samplingelt marlena shaw californa soulja is jól szól, ilyen kis trendi, finoman lüktető remixben, amit a dipo csinált belőle, mad decentel közösen. szegény nina simonét is fene tudja hányszor mossák még át, mindenesetre itt kétszer is, élen a mostanában felkapott pilooski, teljesen érdektelen, de legalább hallgatható, szombat estére való take care of business átdolgozásával.
a nagyszerű pasapp viszont marad nagyszerű, miközben rávigyorog az öreg astrud gilbertóra (bim bom), a lemez egyik legjobb, és főleg legeredetibb pillanata. a mocky se vesz el a tenderly varázsából, (anita o'day) ha épp nem is ad sokat hozzá, és sarah vaughannal is finoman bánik chis shaw, míg leül vele teázni (tea for two), valamint a kötelezően minimalista cinematic orchestra is hozza a szinvonalat, a záró ella fitzgerald dolgozatban, ami egy kis bakelitsercegős telet csempészhet izzadt nyári napjainkba.
a maradék 'a nem rossz, de minek', és a tovább gomb nyomogatására késztető kategóriába esik bele, azzal a bántó fülízzel, hogy hallottunk már ilyet, és valószinűleg hallani is fogunk, ha mást nem, majd a verve remixed ötön. aki meg retró ruháit nem a retróból veszi méregdrágán, hanem a nagyapja szekrényéből turkálja, annak ott a verve umixed, ami stílszerűen, szintén a negyedik résznél tart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése