meyer - alkonyat

mindenféle ömlengést visszafogva, hagy csámcsogjak el annak a helyzetnek az iróniáján, hogy e sorok között már a twillightről írok, hát hova süllyedünk még. menthetetlenül sznob vagyok, eme alkotás filmverzióját például semmiképpen nem voltam hajlandó megnézni, pedig olyanokat is hallottam róla, hogy jó, igaz, olyanoktól, akik mondhatták volna épp azt is hogy rossz. így végképp nem gondoltam volna, hogy egyszer pont a könyvet fogom a kezembe venni, azt meg főleg nem, hogy el is olvasom; de, már csak ezért is jó, ha az embernek túlnyomórészt (értsd - csak) női munkatársai vannak. persze hogy az oviban kaptam az egyik munkatársamtól, amikor valahogy kiderült hogy szeretek olvasni, szó szót követve egyszer csak nekem szegezte a kérdést hogy olvastam e, mire én úgy mondtam nemet, mintha nemi betegségekről lett volna szó; ezzel persze már a sértődési faktor is megjelent köztünk, lévén hogy ez az egyik kedvenc könyve, mint gyorsan kiderült, (mindet elolvasta ám!) és abban meg aztán tök igaza van, hogy hogy fikázhatok valamit addig, amíg nem tudom milyen, ésatöbbi, ennek a vége az lett, hogy egy szép nap a kezembe nyomta az egyébként elég vaskos könyvet, azóta szenvedek is vele, a lázas időben kezdtem volna neki komolyabban, aztán most valahogy a végére is értem, ebben a nagy szabadságban.

másrészt most hadd játsszak egy kicsit komolykodó figurát, és így nézzük meg eme könyvet irodalmi szempontból. az már az elején elég humoros, bosszantó, de más célközönségből nézve hálás dolog, hogy az írónő semmit nem bíz a véletlenre, egészen pontos, szinte tárgyszerű leírásokkal vezeti az olvasót, legyen szó a majd később oly sokat emlegetett edward gyönyörű külsejéről - amikor elkezdtem, elhatároztam hogy ha végzek vele, meg fogom számolni hányszor írja le hogy edward milyen szép/adonisz/isten/gyönyörű/jóképű/helyes/stb., de most már valahogy nincs nagy motivációm hozzá -, vagy akár az időközben felmerülő érzésekről, de még olyanokról is, hogy mindezek közben mit csinál este, hova rakja a hűtőben a kaját, és milyen színű a takarója. így aztán nagy szellemi kihívás elé nem állít a könyv, viszont számomra meglepő módon a főhősnő monologizált alakját viszonylag könnyű megszeretni, ezt a minden bizonnyal gyönyörű, bár erről meglehetős álnaívsággal tudomást nem vevő félvidéki - városi lányt, aki bárhol és bármivel össze tudja törni magát, és természetesen első szerelemként rögtön valami halhatatlant választ, ahogy azt egy magára valamit adó tini tenné. tehát bella alakja szerethető, ez aztán el is viszi hátán a könyvet. egyedül ez az edward rajongás van egy kicsit túlfestve, én elhiszem hogy így és ennyiszer olvadhat el egy tini attól hogy a tokio hotel frontcsávója milyen észbontóan helyes (fogadjunk hogy az is vámpír!), de az olvasó ettől még óhatatlanul megcsömörlik szegény edwardtól, nekem például a könyv légvégéig sem sikerült igazán megszeretnem, bár tagadhatatlanul főleg féltékenységből (igaz, nagy jófejség az írónőtől, hogy az így túlideologizált un. tökéletes pasit, aki több száz éve 19 éves, legalább nem valódi embernek írja le, így aztán a halandó férfiak ennyivel elintézhetik edwardot, hogy na jó, de az egy vámpír, így aztán az ember lányának be kell érnie velünk), és azt is el tudom képzelni hogy ezzel pont ellenkezőleg van minden szebbik lelkű olvasó. az irodalmi mélységek így nyilván nem ragyogják be az alkonyatot, és nyilván nem is ez volt a cél, ettől függetlenül e sorok írója például kimondottan felkapta a fejét, és kétszer is elolvasta a biztonság kedvéért azt a mondatot, amikor azt mondja a főhősnő hogy 'aztán a szívemet is gondosan lezártam, akár a borítékot', ó, szóval van itt azért irodalom na, igaz vámpírból kétségkívül több van. azt persze nem győzöm hangsúlyozni hogy nem is ez volt a cél, ez például szimpatikus az írótól, hogy nem nagyon akar többnek látszani, mint ami, a kötetet díszítő bicskanyitogató kiadószövegtől (ne állj ellen, az alkonyat úgyis leszáll!) meg már nem ő tehet.

a könyv lassan és oly aprólékosan kibontott cselekménye aztán sok meglepetést nem okoz; képzeld, a messziről jött idegen lány beleszeret a helyi, ámbár borzongatóan titokzatos (és kurva jóképű!) edwardba, aztán szenvednek azon hogy mit kezdjenek egymással, főleg miután kiderül, hogy a minden fényviszony mellett is térdremegtetően jóképű edward a szó több értelmében fogyasztaná el szívesen bellát, de, képzeld, azért mégiscsak összejönnek valahogy, fittyet hányva a macska és az egér örök problémájának. utána jön az úgynevezett izgalom, a vámpírrész, aminek következményei persze jócskán meggyepálják hőseink emberi, és kevésbé emberi lelkületét, de a szerelem persze mindent legyőz, még ezt az egészen szellősre szabott ötszáz oldalt is, mert egyszer mégis vége lesz a könyvnek, hiába tűnik gyakran úgy hogy nem. a szerelmi részben nincs egy fikarcnyi eredetiség sem, pont ilyenről álmodik minden suhanclelkületű hajadon, hogy lesz majd neki egy (elképesztően jóképű) hercege, aki pont beleszeret majd, és nem az összes többi jobb nőbe, (mert persze nincs is nála jobb nő, de pszt) és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. külön öröm, hogy ezt a meghalást is meg lehet oldani, lásd halhatatlanság. a vámpírokkal kapcsolatos dolgok is inkább bosszantóak, rendkívül vicces jelenete a könyvnek, amikor bella a betárcsázásos modemjével felmegy az internetre rákeresni a vámpírokra, és aztán átlapozva pár érdektelen találatot kiköt annál hogy 'vámpírok a - z-ig', nem tudok nem arra gondolni, hogy ugyanezt az oldalt látogatta az író nő is, műve alkotása közben. az úgynevezett horror egyenesen vicc, ha folyik is vér a könyv végefelé szép szolidan, az virágillatú lányálom vér (ezt meg is jegyzik a vámpír szereplők egyébként), rossz álmaink nem lesznek tőle.

a titok megint (lásd harry potter) az összetevők mixelésében keresendő, korunk besteller írói nem is inkább zeneszerzőkre, mint inkább dj-kre hasonlítanak. ilyen szemszögből nézve viszont kitűnő munkát végzett ez a stephenie. egy csipetnyi szépség és szörnyeteg, egy kis hófehérke (nem mondom, hogy nem kajánságból mondom, de ez esetben inkább edward a hófehérke, hiszen bőre többször is, mint az ében), némi tini álom (lásd iskolabál), némi felnőttes gabalyodás (a szeretés következményei avagy akkor is szeresselek, ha az neked rossz lesz), némi misztikum (hiszen könnyű olyan dolgokért odalenni, amiket amúgy se kaphatunk - érthetünk meg), és tényleg csak egy hangyafütyinyi borzongatós ijesztgetés (jobb félni, mint megijedni, de azért legjobb mégiscsak közben romantikázni). számomra a könyv - cselekmény vége bosszantó volt, mondhatnám hogy csalódás (ha nem lettem volna olyan rasszista, hogy már az elején se várok sokat tőle), sokkal többet, izgalmasabbat ki lehetett volna hozni a veszélyes részből, az arányok is furcsák, hogy az utolsó pár fejezetnél beindul a cselekmény, az olvasó már már izgulni kezdene szegény lánykáért és az ő (felháborítóan jóképű) hercegéért, de erre egyszer csak minden megoldódik, aztán az a feszültség, hogy most akkor élje e a lány az ő virágillatú vérbő ember életét, a maga minden törékeny kisstílűségével és a végén elmúlásával együtt, avagy akkor most legyen ő is olyan, mint a (gyötrelmesen helyes) fiú, és vérszegényen nézzék a naplementét, miközben kisnyulakra vadásznak, az örökkévalóságig; ez nem derül ki, talán a következő részben, azt viszont én már nem hiszem hogy el fogom olvasni.

tanulság viszont így is van bőven, érdemes csemegézni köztük. egyrészt nincs az a szerelmi történet úgy látszik, ami úgy tudna sok érző szívet meghódítani, hogy közben ne kelljen valami lehetetlen dolog ellen fellázadni, akár a capulet - montage család viszályára gondolok, akár a vámpírok oly bús sorsára. tehát ha két ember egyszerűen szereti egymást, az úgy tűnik ebben a formában kevés, amiben igaza is lehet a több millió olvasónak, ahogy a legyeknek is azzal kapcsolatban, hogy le kell húzni a wct. a másik hogy mennyire jól működik a régi dolgok újrafazonálása; ezeréves lejárt meséket lehet tökéletesen naprakésszé tenni pár toll vonással (lásd harry potter), és a kedves olvasói réteg legalább olyan hálás, mintha spanyol viasszal kenegetnéd őket. harmadik, hogy ezek szerint a mai kiszáradó, érzéketlen, felgyorsult világunkban is mennyire szükségük van a nőknek effajta (borzongatóan helyes) edwardokra, akikért ha a körülmények is engedik, még meghalni is szívesen tartanák a nyakukat, és hogy ez alapján mennyire bajban van már a férfi - női viszony, ha szegény edwardnak ennyire (szívdobogtatóan jóképűnek) tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán edward lehessen, hasonlatos ez ahhoz, mint amikor a megváltó jézusnak vízen kellett járnia, hogy egyáltalán higgyenek benne, maga a szeretet hatalma enélkül nem lett volna elég látványos, ez azért mindkét esetben egy kicsit elszomorító.

azt azért nem bírom ki, hogy még mindig kordában tartva az ömlengést, de mégis ide hozzam a könyv nagyszerű kiadójának (vörös pöttyös könyvek - érdekes nőknek - pont neked - milyen fura hogy ezek után pont én is elolvastam) pár olvasócsalogató megjegyzését, asszondja ott belül (nem ott, te, az 18-as karika lenne):
- van egy pont, ahol a kislányból nő lesz (mondom).
- egy pont, ahol legyőzöd a félelmet.
- egy pont, ahol kiborulsz (nem, ebből több van).
- egy pont, ahol már csak röhögünk (ezek után még jó) mindenen.
- egy pont, ahol már nem agyalsz.
- egy pont, ahol erősnek kell lenned (ezeket a pontokat böngészve ez főleg igaznak tűnik) és egy másik, ahol elgyengülhetsz.
- egy pont, ahol az extázis kezdődik (nekem itt már megvolt).
- egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van, és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz ha arra vágysz (juj).
kicsit lejjebb, középen:
mindig van egy pont...(ez esetben úgy látszik három is!)
majd hatalmas nagy betűkkel alatta:
gondolkodj! ne gondolkodj! éld az életed! (mondja ezt egy vámpíros könyv első oldala...) minden fejedben dől el - ezt te is tudod.
na. de még ezzel sincs vége, a lényeg most jön, a lap alján, figyelj:
rosszul tűröd a kétes helyzeteket? válassz egy vörös pöttyös könyvet! (ez egyébként így inkább egy tampon reklámra hasonlít, már elnézést)
ezek után már csak két dolgot szeretnék tudni, de nem szedem pontokba:
- vajon hány 16 éven aluli olvashatja el ezt a könyvet, pedig a kiadó csak fölötte ajánlja? (bár lenne annyi pénzem most így hirtelen)
- a fordító rakovszky zsuzsa vajon ez a rakovszky zsuzsa?

az ömlengés visszafogásáról meg nem tőlem, hanem egy igazi alkonyat rajongótól lehet sokat tanulni: így kellett volna ezt az írást is csinálni.

bukowski - posta

a külsősök csak magukra vehettek, hogy jonstone teljesíthetetlen parancsait még mindig tűrniük kellett. fel nem foghattam, hogyan tarthatja meg az állását egy ember, aki ennyire állati kegyetlen. a belsősöket nem érdekelte az egész, a szakszervezetis mintha ott sem lett volna, magam voltam kénytelen kitölteni egy harmincoldalas feljelentést egyik szabadnapomon; egy példányt feladtam jonstone-nak, a másikat személyesen kézbesítettem a postaközpontban. az ügyintéző megkért hogy várjak. vártam, vártam és vártam. már egy óra harminc perce vártam, amikor beengedtek egy alacsony, ősz emberhez, akinek a szemei szürkék voltak, mint a cigarettahamu. nem nagyon kínált hellyel. már ahogy az ajtón beléptem, ordítani kezdett. - afféle nagyokos seggfejek vagyunk, mi? - kérem, uram, tartózkodjon a sértegetéstől! - afféle nagyokos seggfej, mondom én, magadra szedtél egy kis észt, azt most osztod itten. meglengette az orrom előtt a feljelentést, és csak kiabált: - MR. JONSTONE KIVÁLÓ EMBER! - ne vicceljen, kérem. ez az ember egy szadista, ez teljesen nyilvánvaló. - megkérdezhetem, mióta dolgozik a postánál? - három hete. - mr. jonstone harminc éve dolgozik nálunk! - mi köze ennek a tényekhez? - megmondom: annyi, hogy mr. jonstone kiváló ember! biztos voltam benne, hogy legszívesebben megölne a nyomorultja. - na jó, rendben - mondtam -, jonstone kiváló ember. hagyjuk az egészet a picsába. eljöttem, és kivettem egy nap szabadságot. fizetés nélkül persze.

másnap reggel ötkor jonstone megpördült a forgószékében, és az arca ugyanolyan vörös volt, mint az inge. de nem szólt egy szót sem. nem bántam. nagyjából hajnali kettőig ittunk és keféltünk bettyvel, szóval hátradőltem és lehunytam a szemem. hét órakor jonstone felém fordult a székével. az összes többi külsős megkapta a maga helyettesítő járatát, vagy átküldték őket egy másik állomásra, ahol szükség volt rájuk. - mára ennyi, chinaski. semmi. az arcomat fürkészte. mit érdekelt engem? aludni akartam, a többi nem számított. - oké, stone - mondtam neki. mindenki stone-nak hívta őt a háta mögött, de én voltam az egyetlen, aki úgy is merte szólítani. sarkon fordultam, kiballagtam, beindítottam a vén ócskavasat, s hamarosan betty mellett voltam az ágyban. - hank. na végre! - nekem mondod? - hozzányomtam magam a kis meleg fenekéhez, és kábé 45 másodperc múlva aludtam.

oké, hagy kérdezzek baromságokat: miről érdemes írni? nyilván emberről, meg a tragédiájáról, hamletről, meg nőkről, a szexről, szemüveges varázslókról, és örök tini vámpírokról, tehát bármiről, odakint a szárítókötél is irodalom. bukowski nem szívbajos, épp a postáról ír, a szopatós, sáros, kisemmiző napi robotról, aminek semmi értelme nincs, de muszáj, közben főnökök, munkatársak jönnek és mennek, meg persze nők, nők, és a hozzájuk dukáló alkohol. bukowski nem ír rosszul, vian alteregója jutott eszembe róla, természetesen, sodrón, önfeledten ír, mintha folyamatosan sörözne közben. nekem ez az első bukowskitól, nem tudom megítélni a narancs kritikáját róla, az viszont nálam baromság hogy unatkoztam; pont a stílus miatt így gyakorlatilag bármit olvastam volna bármeddig, még azt is, hogy a főhős lófaszt nem csinál évekig. így is ez történik gyakorlatilag, azon kívül hogy hol bemegy a postára dolgozni, hol annyira tele lesz a fasza hogy megpróbálja sikertelenül kirúgatni magát, hol kilép, lóversenyezni próbál, aztán visszamegy, majd persze mégiscsak kirúgják, de ezen kívül túl sok minden nem történik. csak a nők, persze, de bukowski őket sem veszi nagyon komolyan, igazi alkoholista fasza csávó az alteregója, ez a chinaski, nem árt ennek semmi, agyon se lehet ütni. közben megcsillan egy korszak a hatvanas évek dolgozó amerikájából, a rasszizmusból, a lóversenyeken szerzett amerikai álomból, és az állami vállalatok elképesztő kizsákmányolásából, de ez is csak úgy mellékesen, dohányzás és ivás közben. ha hiányzik is ebből a könyvből valami, az inkább a katarzis, a lényeg, hogy legyen valami konklúzió, amiről szól is ez az egész, de ezzel is még jobban olyan, mint az élet; lófaszt van nagyjelenet, az élet értelme, meg efféle baromságok, vársz, vársz valamire, közben meg csinálod amit kell, vagy amit épp muszáj, aztán egyszer csak észreveszed hogy elmúlt tíz év. ha túléled, akkor leülhetsz, és írhatsz róla egy könyvet, ezt csinálta chinaski is, azaz bukowski. nem annyira direkten abszurd, mint amennyire mondjuk vonnegout, nem is annyira mesterkélt, mint nekem gyakran salinger, legközelebb szerintem vian álneve van hozzá, de erre a láncra lehet felfűzni, akinek ezek tetszenek, annak valószínűleg bukowski is fog, illetve fordítva. a beatosokat direkt nem mondom, mondja azt más.

tessék, még egy részlet.

airports, crying airplanes

mintha egy üres reptéren lennék:
elrepültek mind a gépek sírva feléd.
itt ülök a toronyban és irányíthatom magam,
míg hosszú pályák fonódnak üresen körém
és éjszakánként rámszáll a csillagtalan ég.

minden reggel felfeszítem magam az adataidra:
képek, képek, biliárdasztalra teszed a mosolyod.
mint katalógusban a szép tájat bámuló aktakukac,
túlórában dolgozok a szabadságomért,
hogy rendszerezzelek egyre nagyobb távolságokra.

-

lights out asia - airports crying airplanes

retúr

'nem szeretem a puszta megörökítést célzó műfajokat: kudarc van beléjük kalkulálva eleve. gyerekként írtam naplót, onnan tudom. 16 évesen (túl a gyerekőszinteségen és a kamasz szellemi maszturbáció első heves korszakán), némi friss felnőttes fölényeskedéssel abbahagytam.'

(falcsik mari)

oda.

az állomás összes párja mi lehetnénk. ezen felhúztam magam, de lehet hogy azon, hogy ez a tetves vonat már megint húsz percet késett. bosszúból naná hogy az első osztályra ültem. pár perc múlva jött a jard, kedves, békés fiúnak tűnt, az a fajta, akit biztos várnak otthon, ahol, ha még nincs is gyerek, hát majd lesz. meg se nézte a pár forintból nyomtatott kilencvenszázalékos hamisítványom, hanem kedves hangon közölte, hogy a jegyem alapján másodosztály vagyok, ez viszont az elsőké. meglepett képet vágtam, majd biztosítottam hogy mindjárt átülök, elkezdtem összevissza pakolni, aztán ahogy elment, maradtam a seggemen. nem volt kedvem az emberekre, amúgy is rohadt meleg volt. a velencei tónál nekiállt csurogni ez a tetves vonat, ki tudtam volna szállni, és úszva jönni a kocsi mellett, annyira gyorsak voltunk. fehérvárig leolvadt rólam minden és mindenki. mire végre beérkeztünk az állomásra, kinéztem a peronra, belebámultam a kalauz napszemüvegébe, és elhatároztam hogy egy tapodtat se fogok innen az első osztályról mozdulni. néztem fehérvárt, a betonperont, a betonvonatokat, a háttérben a betonházakat, felettük a szürke betoneget, és azt ismételgettem magamnak, hogy fehérvár nekem nem jelent semmit. a legmeglepőbb hogy így is volt. amikor végre megint elindultunk, levettem a pólóm, és zuhanyozni kezdtem a menetszélben. ettől valahogy megjelent, és elöntött a nyár, minden idők minden nyara, mintha ez a huzatban való szelelés jelenetné magát a nyarat, a nyarakat; így valamilyen furcsa összefüggéstől vezetve elszomorodtam, és nagyon öregnek éreztem magam. úgyis ez a hobbim újabban. erről meg ismét csak érthetetlen furcsamód, de valahogy a zazi jutott eszembe, és az a vonat út, aminek semmi köze nincs a zazihoz, amikor felmásztam a mozdonyba, ilyenkor reggel, és ott csücsültem ajkáig, kinyitottam az ajtót, és végigpisiltem érdet, amikor kellett, és egész úton a lábfejemet fotóztam. a lábfejemet néztem most is elérzékenyülten, amikor visszajött a kalauz, hát persze, a dög, egy pillanatra úgy tűnt hogy elmegy mellettem, én fel se néztem, csak buzgón írtam a lábfejemről, de visszajött a szemétje, és megállt a fülkémben; gondoltam nekem már úgyis mindegy, úgy tettem mintha nem vettem volna észre, vadul írtam tovább. ELNÉZÉST, mondta, a picsába, belebámultam az arcába, dehogy van ennek gyereke, max szeretője, meg tuti hogy valami feltuningolt sportkocsija, amire nem fizeti a kötelezőt, majdnem rákérdeztem hogy mit akar tőlem, amikor maga se fizeti be a kötelezőt; ehelyett persze inkább bizniszelni próbáltam vele, hogy vennék egy különbözetet az első osztályra, de akkor se mozdulok innen, én a félmeztelen úr, azt viszont meg csak teljesárúval lehet, EZERÖTSZÁZHETVENÖT forint lenne, az egész jegyem egyébként meg kétszáz, lófaszt, ennyit az elveimről, összepakoltam, most már nem ment tovább, megvárta. végigvánszorogtam ezen a szerencsétleneknek szánt másodosztályon, sehol nem volt semmilyen rövid szoknyás diáklány csapat, már megint hova kerültem. jobb híján egy egyetemista szagú fiú mellé ültem, aki a hollót olvasta, ő tűnt a legkisebb rossznak. elaludtam, egy ingára szerelt pengével, meg egy süllyedő házzal álmodtam, de veszprémnél úgy ébredtem fel, mintha mindig ide jöttem volna.


ott.

szeretek úgy úszni, mintha nem lenne sehol part a világon; baromira megnyugtató. vagy úgy merülni a víz alá, mintha nem lenne szükségem levegőre; ha ezt elhitetem magammal, lassan és nyugodtan mozgok, semmi kapkodás, és aztán, percek után, nyugodtan, lassan, mint aki valami luxusba kortyol, feljövök levegőért, de csak az íze végett. kíváncsi vagyok, be tudnám e annyira csapni magam, hogy tovább maradjak lent, mint ameddig bírom.

mikor egyáltalán nem szeretsz, mégis belém karolsz, s hazavezetsz.

a ház falán vadszőlő futott végig, én meg azt hittem hogy az eső zuhog, mert hallottam azt a kopogó hangot, amivel a záporok kezdetén a cseppek megérkeznek, és végigszántják a betont, azzal a felszabadult, szemérmetlen ritmussal, amitől mindig a tánc, a szerelem meg a szabadság jut az eszembe: de nem az eső esett, tűzött a nap, és az emberbe beleszorult a meleg, hanem a vadszőlő dobálta a terméseit a fülledt délutánban, kis sárga labdákat a világnak, annak volt ilyen hangja, ahogy kopogtak a leveleken. estére pedig mindenféle dongó lények látogatták a falat, és úgy zúgtak, hogy a gyerekkorom rétein éreztem magam újra, ahol mindenki repült, mozgott, futott, mászott és élt, és az hogy minden él körülöttem, az legalább akkora csoda volt, mint az, hogy én is élek. vadszőlőt akarok a házam falára, esőhangú, gyerekkort hozó vadszőlőt, indáin felnövekvő boldogsággal.

ültem közöttük, játszottam amit játszottak, játszották amit játszottam, és teljes bizonyossággal éreztem, hogy az egész élet azóta van elbaszva, amióta nem hangszeren akarom eljátszani azt, amit el akarok játszani, és egyáltalán; semminek nincs értelme, csak zenélni, mindegy mit, kivel, és meddig, csak zenélni, magadért, magadból, magadnak, és éppen ettől az összes ragnak, az egész világnak, neki, nekik, belőle, belőlük, tőlük, miattad. köztük ültem, és boldog lettem, de nem miattuk; ültek körülöttem és boldogok voltak, de nem miattam. ilyesmi lehet az a boldogság, amit már annyira elfelejtettem, hogy észre sem veszem, amikor átlépek felette.

az egy főre jutó fasza csávók aránya szükségszerűen elég magas egy fesztiválon, én viszont azon kaptam magam, hogy igazán egy tíz év körüli kis srácot irigylek, aki tornacipőben, basszusgitárral a nyakában legalább ötven nőt őrjített meg, ahányszor berogyasztotta a térdét, és az egész csapattal, akiből a bőgős szerintem az apja volt, olyan bulit csináltak, hogy az ember egy pillanat alatt elfelejtette, hogy van más is a világon, mint a nyári esték, sör, elvis számok, szoknyás lányok, és persze a mindörökké bugi. tíz éves se volt basszameg, én ott álltam a háta mögött, és arra gondoltam, hogy meg kéne tanítson élni.

a nyári vágynak olyan íze van, mint a bokán száradó tengervíznek.


vissza.

hogy rohan a vonat, pedig felette az ég ugyanaz marad;
hova cipeled magad, ha az, amit viszel, úgyis ugyanaz marad?
valahogy egy madártoll került a fülkémbe.
az ablakban nem fut az életem. pedig szeretem ezt a képet. az ablakban futó élet; az ablak mellett ülsz, és nézed. az ablak, amennyire lehet, nyitva, odakint tavak, fák, mezők, városok, nem az életed. lépcsőkön fel, lépcsőkön le, hol az életed? síneken oda, síneken vissza, nem ez az életed. fut a vonat, mint ami megy valahová; bámulsz ki az ablakon, mint aki ott maradt valahol. valahol, valahová; de hol az életed? fehérvár, fehérvár, a pad, ahol megcsókoltad a manuellát. a nyárvég, amikor talpig fehérben voltál, és itt álltál ezen az állomáson. hol az életed?
valahogy itt egy madártoll a fülkémben. majdnem ráültem.
játszom, amivel játszani érdemes: vonatfolyosó, ellibbenti mellettem a szoknyádat. semmi mást nem látok belőled, csak a szoknyád, megyek utána a szűk folyosón, villanykörte, tolóajtók. lebben a sarkokon, futok utánad, a vonat előre megy, mi hátra. pont mire benézek a folyosóra, látom ahogy kipördülsz a másik végén. aztán az utolsó kocsi, üvegajtó, nincs tovább, csak a sínek; átlibbensz az üvegen, és ott forogsz, pörögsz, lebegsz a síneken, én meg az üvegre tapadva tovább robogok.
megpróbálok madártollal írni, úgyis sötétedik, nem is látom már, amit írok. aztán kihajolok az ablakon és elengedem; ilyen sebességnél visszakapod a madaradat, ígérem neki.
játszom, amivel játszani tudok; elképzelem, ahogy ott kint lógva az ablakban, szétcibál a menetszél, és szavakra bomlok; felkap a sebesség, és forgat a vonat körül, szavakként pörgök, mint a papírfecnik; aztán elmegy a vonat, és én lassan hullok alá, millió darabban, oszlopra, sínre, házra, be fúj a szél az udvarokra, ablakokba, az emberek szemébe, akik a nyár estében az égre néznek, és nem is tudják miért, de kimondanak.
annyira este van, mire megérkezik a vonat, hogy olyan, mintha el se indultam volna. eltűntek a párok az állomásról.

levél

lement a nap elcsitultál bennem
már nem ijeszt pillantásod nem
ébreszt reményt késő van sötét
van csend van mikor először ol-
vastalak úgy éreztem megtudhatok
rólad valamit amit nem tudok mert
nagyon hinni akartam és amikor
képzeletben az utcán sétáltunk és
később is valahányszor hallottalak
úgy tet-
szett elvezetsz engem az ismeretle-
nig és el is vezettél csakhogy utun-
kat mindig más irányba fordítottad
szinte észre se vettem már hozzám
értünk s érintésünk nyomán egyre
bizonytalanabb lett az eredeti szán-
dék hogy megismerjelek és túlontúl
veszélyes hogy magamba lássak

harminckilenc

harminckilencnél leegyszerűsödik minden. negyvennél beszűkül és forogni kezd. negyvenegynél olyanokat mondasz ki, amiket magadnak se mertél volna. negyvenkettőnél visznek. harmadik napja lázas vagyok, átlag harminckilenc, átlagosan leegyszerűsödik tehát minden. izzadok és hányok, folyadékon kívül semmit nem lehet belém tuszkolni, a folyadék pedig első körben jön ki belőlem. nem akarlak ezzel untatni. anyám szerint minden betegség mögött lelki okok vannak. ő már csak tudja; másfél éves kora óta mozgássérült. tőle örököltem az okaimat. el akartam menni. megérteni, hogy ez van, hogy ennyit lehet, hogy ebből lehet, és elmenni, el, menni, ovitól, kálvintértől, magyarországról, el messzire. erre belázasodtam. tiszta sor. tavaly, többé kevésbé ilyenkor, pár nap eltéréssel egy éve, épp afrikába akartam menni. három napja lázas vagyok, három napja afrikában járok. mi a picsa lett volna velem, ha most ott lennék itt? még nem jöttem volna haza, csak valamikor októberben. ott nincs egy csomó minden, nincs szar, nincs újrakavarás, bekavarás, lekavarás. helyette gondolom fekete nők, meg makákók. minden betegségnek célja van, mondja az imre, ő már csak tudja, hippohonder. miért pont akkor lettem beteg, amikor elindultam? most miért azelőtt lettem beteg, mielőtt elindultam? és egyáltalán mi a szar ez? azért jó lázasnak lenni, mert megváltozik az önmagaddal való viszonyod; rettenetesen sok álmot, vágyat, reményt izzadsz ki ilyenkor, precízen, és kegyetlenül, mint maga az orvostudomány. az akarásod kézzelfogható lesz, és éppen ezért sokkal nemesebb és célszerűbb; ilyenek, mint például hogy fogd meg azt a kurva bögrét, és idd meg, és ne hányd ki. akarsz, az első kortyig, utána rohansz a wchez, és többi innen már megy magától. ebben az állapotban, harmickilenc és negyvenegy között érdemes átgondolni az olyan nagy falatokat is, mint hogy 'mit akarok', 'mire vágyok', és 'mi a realitás'; már csak azért is, mert kurvára nem jutsz vele semmire. mit akarnék, basszameg, nem hányni. mire vágynék basszameg, makákókra. mi a realitás, az ügyelet, meg a 'ne feszítse be az izmát kérem, úgy jobban fog fájni' típusú injekciók a seggembe. mi a szarért nem mentem ki afrikába? egy sms miatt? és most miért mennék ki? egy sms miatt? meg egyáltalán. mi változtatja meg nekem állandóan az életemet? és akkor miért nem változik soha semmi? tavaly ilyenkor is lázas voltam. borítékolható; jövőre ilyenkorra szintén lázas leszek. a szívem, amíg bírja, persze, három napot harminckilencnél magasabban tölteni, azt mondják felér egy szívrohammal. szeretnék végre nem hányni. szó szerint és képletesen.
valamiért az oroszlánkirály jár a fejemben, megpróbáltam elfurulyázni a to die for-t, persze esélytelen, jó lenne elhinni hogy csak az altfurulya miatt, régen bezzeg hogy ment. az oroszlán király jár a fejemben, hogy mekkora egy kurvanagy zenéje volt ennek a filmnek. meg hogy szegény mufasa, meg hogy azért ez a halálos jelenettől most már arcizmom se rándul, de még mindig elszorulok tőle, régen meg ott ültem a waxban a tévé előtt, és bőgtem. de nem ez bosszant az oroszlánkirállyal kapcsolatban a legjobban, hanem a történet; shakespeare ide vagy oda, minden sztori majdnem ugyanarról szól. és nem, nem a szerelemről. hanem hogy hogy találod meg az utat önmagadhoz, csúnyábban mondva, hogy leszel önmagad. az úgy persze innen, lázasan, youtube videóból nézve egyszerűnek tűnik, hogy ha királynak kell legyél, vagy olyan köcsög gonosz zseninek, mint gordon, akivel kapcsolatban egyébként csak most tudom hogy mennyire kibaszás, hogy nekünk szinkronizálták, a lollitás jeremy irons hangjával még zseniálisabb lett volna, főleg ha értünk is belőle annó valamit. de ha nem király, és nem is baszott zseni, csak egy félresikerült lázas kis vágyógépnek kell legyél, akkor mivan? ha hessének van igaza, és nincs itt semmiféle választható karma; hogy nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem hogy megtaláljuk a sajátunkat? vagy úgy, én megtalálom, harminckilenc fölött fokonként egyre jobban, negyvenkettőig, amikor már találnom se kell, mert ott már legalább visznek.

'tüzes parázsként égetett meg a felismerés: mindenkinek van "megbízatása", de azt nem választhatja senki önmaga, nem tervezheti meg és nem végezheti el tetszése szerint. hiba, ha valaki új isteneket vagy bármit is akar adni a világnak! nincs, nem volt, és nem is lehet tudatára ébredt embernek más kötelessége, mint hogy önmagát keresse, belül megerősödjék és a saját útján tapogatózzon előre, akárhová vezet is az út. nem azért vagyok itt, hogy verset írjak, prédikáljak vagy fessek. sem én, sem más. mindez mellékes. mindenkinek csak egyetlen igazi "megbízatása" van: hogy önmagára találjon. végezheti mint költő, mint őrült, mint próféta vagy mint bűnöző. ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk a sajátunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig. minden más csak félmegoldás, megfutamodás, visszamenekülés a tömeg eszményeihez, alkalmazkodás és rettegés a saját lelkünktől.' (hesse: demian)

kamilla tea

a szélcsendben, amiben hetek óta lebegtem, dagadó vitorlákkal úsztak be a változások. szoknyákat kezdett emelgetni a szél, és lábam alá melegedett a nyár. egy réten kellett volna épp lennem, virágos réten, szalmaillatban; de ehelyett a váci úton ültem, és a kamilla tea illatát is elnyomta a rohanó magány szaga. ez az egyetlen hely, ami ilyenkor nyitva van, a híd lábánál a nyugati mellett. tujakerítés, és fakózöld pázsitszőnyeg.
már fél nyolctól ott ültem, normális ember ilyenkor biztosan épp megy valahova. a biciklim kerekét néztem, mintha szemmel fel lehetne fújni, aztán a telefonomat babráltam, mintha szemmel lehetne tárcsázni. gyakorolni akartam a számodat, de csak az első kettő és az utolsó kettő számra tudtam visszaemlékezni.
emlékszem, volt idő amikor elhatároztam, hogy minden reggel lelki életet fogok élni, amolyan edzés féleképpen; de éjszakánként mindig bekapcsolva hagytam az arcomat, és ha olyankor valami mellém riasztott volna fel, akkor láthattad volna ahogy világít a szerelem belőlem, érezhetted volna, hogy semmilyen sötéttől nem kell tartanod. hajnalra viszont mindig lemerültem, így a reggelekből soha nem lett semmi, csak szürkület, és a rám annyira jellemző ködös álmok, amikben gyakran cserélnek helyet velem a dolgok.
most viszont itt vagyok, a kamillatea úgy ragyog, mintha abból párologna ki a reggel; a cukros papírt elvitte a szél, azt méregetem, hány lépés lenne ezen a kopott szőnyegen utolérni. szerettem volna erről valami verset írni, hogy egyszer, amikor helyet cserélnek a dolgok, a füledbe tudjam rakni, abba a fülbe, ami ekkora már csak engem hallana, mint egy gyermektenyérnyi gyóntatófülke. de itt, most, nem rímeltem semmire, csak néztem ahogy a feltámadt szél felhőket hoz, amik ölelgetni kezdik a napot. mire elfogyott a tea, már kikötöttek, és vastag kötelekkel ringtak bennem a változások.

azóta, mint a nyár, olyan lázas vagyok.

szélessávú kulcslyukak

tulajdonképpen még soha nem láttam. semmit nem tudok róla, csak olyanokat, hogy milyen a mellbimbója, mit olvasott cortazártól, mivel tölti a napjait, és néhány álmát. van pár oldal, amin keresztül hozzáérhetnék, már amennyiben ez lehetséges lenne; csak mint valami kulcslyukon látok pillanatokat az életéből, hogy mit hallgat épp, hogy kinek mit mond, mit oszt meg, mi tetszik neki, mit nézett meg, ilyesmi. így hát kifejlesztettem magamban a tizenhét colos vágyat; akkora ugyanis a monitorom. éjszaka világít, olyankor betölti a szobát. nincs fent msnen. nem írok neki levelet. néha persze küldözgettem neki zenéket; csak mert kell a csendtakaró. egyszer felhívott, hallottam a hangját, akkor jöttem rá, hogy egészen addig nem is képzeltem el, hogy milyen lehet a hangja. spanyolul sms-ztünk, én kezdtem spanyolul, nem tudom miért, főleg mert nem is tudok spanyolul. massive attack dalszöveget küldtem neki, mert egy pillanatra bele hallgathattam a koncertbe, amin ő is ott volt. te quiero, te amo, te amo, énekelné benne a horace andy, ha spanyolul énekelné, így viszont csak azt ismételgeti hogy love you, love you, love you. az angel ez; ha ő is leselkedik utánam ugyanazokon a kulcslyukakon, biztos tudja hogy az az egyik kedvenc massive attack klippem. no me ames, írta utoljára, a google azt mondja, hogy jennifer lopez is ezt énekelte marc anthonynak. megpróbáltam meghallgatni, borzalmas volt. van egy közösség oldal, amin keresztül megtudom hogy mit csinált, és látom is, ha épp képeket tölt fel róla. láthatom rajta a barátaival, a barátjával, a barátnőjével, részegen, józanul, boldogan, stb. kulcslyukak, amiket ő választ; néha elgondolkozok rajta, miért pont ezeket választja. néhány gondolatát is megismerhetem, mert blog félét is ír; ha nem egyértelműen fogalmaz, jól esik elgondolkozni, mit is akarhat mondani. azt írja benei péter, hogy nekünk csak a szélessáv jutott. usbs netről írom ezt, de attól még igaza lehet. így is elég gyorsan tölti be a képeit. nagyon sokat fotózza magát, monitoron innen nézve azt hiszem értem miért. egyébként gyönyörű, nem tudom mondtam e már, de hát ez csak természetes. nekem legjobban az orra tetszik, talán azért, mert azt kevés képen lehet pontosan megfigyelni. éjszakánként álmodom, napközben pedig megpróbálom letölteni róla a valóságot, szélessávon. azon gondolkozom, mennyivel tudok többet róla, mint mondjuk a google. néha elképzelem, hogy lenne egy oldal, egy szerver, egy rendszer, amiben találkozunk. én megnyugodnék, ő megtalálná amit keres, és együtt nézegetnénk egymásról képeket. azt is jó lenne elolvasni valamilyen honlapon, hogy pontosan mi ez; miért vágyok rá ennyire, és pontosan mire, és ő mit pótolna velem, és mit nem. nem merem beírni a keresőbe azt hogy internetszerelem; nem lenne időm kibogarászni azt, amit megakarok tudni a találatok közül. generációs dolog ez? laptopszerelem? ölembe vehetem, simogathatom, letölthetem? gyakran azon kapom magam, miközben biciklizem, hogy azt hiszem, most épp lát valaki; valami webkamerán talán. internetisten. ilyenkor megigazítom a hajam, valamit vagánykodom, és reménykedem. hogy vesztem el ennyire az életemben, és mit akarok a laptopomról letölteni hozzá? mi az egyszerűbb? a szerelem semmiképpen nem egyszerű, ezt tudom. az ürességnél talán egyszerűbb a szerelem, de ez is hamis, foghíjas igazság, minőség függő. a valóságnál mindenképpen egyszerűbb a monitor vágy, azt hiszem, de ez is csak mélység kérdése. egyszerűbb blogolnom, mint önmagamat helyre rakni, ez mindenképpen igaz. milyen generáció vagyunk mi? nekünk miért nincs forradalom? csak a hackereknek? nekem az jutott, hogy megtaláljam a vágyaim minden darabkájába beilleszthető kirakót, egy honlapon? egy usernévben? egy fekete fehér képben? megtalálom a romantikát, a szenvedélyt, az elfogadást és az elutasítást, a kielégülést, és a kielégületlenséget, megélem az életem alappilléreit jelentő érzéseket, anélkül hogy megmozdulnék; széllesávon rohanva, ölemben a laptoppal. úristen, hol vagyok én? ezen a blogon? utána olvastam ennek az enigmapandának. elképesztő, borzalmas, nagyszerű, hamis, igaz, stb: olyanok voltak a pár évvel ezelőtti dolgok, mintha nem is kellettem volna hozzájuk én. néztem a profilomat, a képeimet, hogy ismerőse vagyok e még magamnak. szétestem. analóg a testem és online a lelkem? szép lassan, ha így folytatom, fegyelmezetten, kegyetlenül, akkor ez a blog hasonlítani fog arra, ahogy élek. és utána? ha megszavazzák a médiatörvényt, főleg szükségem lesz erre; a rendőr a személyim mellé megnézheti majd a blogomat is. maga írja azokat az orbitális fasságokat, uram? egyébként azt hiszem eltértem a tárgytól. nem tudok magamra zárni ajtókat, ezért feltöltöm őket, és monitoron keresztül kukucskálok bele; így értem. így el is fogadom. úgy vagyok, mint az éjszakai lepke; meglátom a fényt, őrülten keringek körülötte, egyre közelebb, amíg meg nem égetem magam. monitor fény, tizenhét colos mennyország, aztán műanyag koppanás. üveg kellene, de arra nincs pénzem, ez a kurva laptop kijelző csak plasztik, rontja a szemem. úgy vagyok mint az éjszakai lepke; beírom a címsorba a fényt, navigálok, éjszaka betölti a szobát, reggel nekimegyek, billentyűzetre esek, aztán mindezt leírom. várom azt az évet, amikor feljövök majd ide, és elolvasom ezt a sorokat, és ugyanúgy, ahogy most a régi években, úgy majd akkor is keresnem kell magam bennük.
volt, amikor azt írtam:
nagyon mélyen talán minden patak ugyanaz.
jólesne ezt most remixelni; valahol mélyen minden blog ugyanaz. minden kép. minden kapcsolat. óhó, minden profilkép. nem biztos hogy igaz; de azért egyszerű ez. él az, aki eleven.
annyira kibaszottul szeretem ezt a verset.

ha elveszett, elveszett
nem keressük már elő,
nem érünk rá,
vonaton jár az idő.

ma már az idő is online; szélessávon jár, szarik a vonatokra.

mintabusz

kábén ül a busz, bár ha pont a kábé van is fölül, azért mindig a busz az úr; épp visegrád, kanyarog a danubius, a beton mellett megy vissza a vizek árja, fehér homokzsákok mindenütt. hangulati utazás van, kábé ölelgeti a laptopját, nyomogatja a gombjait, a fülében pedig nincs titok, mert útra vált a jobbik része. ahogy cseh tamás is, így már persze tisztelegnek, most az etnofon zenél. azt mondják épp, matatni szeretek, álmodok, egész kipusztulásig; ó igen, kábé néz ki az ablakon, fák, víz, és beton, matatni, szeretünk matatni, kipusztulásig. szájában ott a kialvatlanság, fáradság és a délelőtti álomból maradt keserűség fanyar kávéíze, szemében az utazás, hangulati utazás, víz, és beton. a kilencven százalékon vett métereken fut a busszal kábé, és fut vele, az ablakból integet, majd onnan mászik bele az érzés, amit a zene, az út, a kávé, a víz így együtt csomagolják kábénak, az érzés, aminek nincs megnevezése, jelentése, következménye se, csak hogy a kéz magától téved tőle a billentyűzetre, és sétálni kezd rajta, mint a zongorista ujjai, amikor olyan zenét hall, amit játszott már ő is, és ettől elkezdenek zongorázni az ujjak, maguktól, a metró kapaszkodón, a nő hátán, az asztalon, a wc lehúzón. az érzés, hogy írni kellene, hogy vissza kellene menni az íráshoz, mint valami kegyetlen, csalfa szeretőhöz, akiről pontosan tudja az ember, hogy ugyanazt fogja adni, és ez ugyanolyan jó lesz, és később ugyanúgy fájni fog, de van amikor mindegy ez, pont ezért kell, pont ez kell, pont így kell; írni kell. balról jobbra, ahogy kanyarodik a busz.
az éjjel, amikor felkelnék, éneklik kábénak, de a takaró súlyos, mert cseh tamással utazik kábé, pedig ez épp a tóth evelin. ez maradt belőled, ez, de mi, ez az utazás, kápolnák a bal oldalon, és a baszott nagy reklám a másikon, hogy ki törli le a könnycseppet a világ szeméről, na ki, kábé keresi a zsebkendőjét. tehát itt vagyunk megint, jobbról a hegyek, balról az út, itt vagyunk megint, mi, és a kábé ujjai, akik megint írnak, mint a jó munkások, nyílnak a kapuk, jön a takarító brigád, jönnek a betűk, forog belül a kábé, szétszakít, játszik.
még a megnyugtató helyzetjelentés, hogy épp hol van, és mit csinál, mintha számítana, hogy épp hol van, és mit csinál, holott mindig ugyanott van, és ugyanazt csinálja, de aztán majd beindul az írás aktusa, hogy ha már írok, írja kábé, akkor írjak is valamiről, és már ereszkedik is alá, mélyre, mintha az a valami ott lenne belül, minél mélyebbre jut, annál inkább találna arra a valamire, de mire, nőnek a betűk, merül a kábé, mint valami bányász, mert tárna ez, nevezzük bár szívnek, de bánya ez, sok sehova tartó folyosó, sok kő, gyakori beomlás, súlyt a lég, és van néhány gyémánt is.
a fiúk a bányában dolgoznak, írnák erre az ujjak, de nem újak már, tudják hogy ezt nem lehet.
ma láttam egy csecsemőt, írja így kábé, aki, hogy járni tudjon, a mellére erősítette az anyját.
ma egy kábé, hogy életbe maradjon, leírta magát. ugyan már. vonaton egyébként is jobb írni. a vonatban van valami, ami benne van az írásban is; talán a sorok párhuzamossága, és a sínek, vagy az egyszerre csak egy irányba menés, de még inkább a ritmus, igen, a kattogó zaj, vagy a papírsercegés, billentyűzet kopogás, a ritmus, egy szép mondatnak gyönyörű ritmusa van, mint ahogy annak is, ahogy átzörög a vonat a hegyoldalon.
vegyesen vagyok, diktálja az ujjaknak kábé, összevissza, mint valami menza konyha, mindenhonnani megmaradt maradékokból állok. a betűk összeállnak, mint valami definiáló bizottság, és definiálnak. defibrillálnak. maguknak nőnek a betűk. nőknek nőnek a betűk, írja a tíz, vakon. vannak mondatok, amiket le kéne írni, mert utaznak vele, pedig nem váltottak jegyet, de ezeket nem lehet. a félelmek olyanok mint a mozi, mondjuk. nagy széles vásznon mozognak, míg te ülsz előttük puha széken, és meg se tudod érinteni őket. vagy hogy messziről szeress mint a kilátást. messziről, mint a zsákok, odakint a folyó mellett, ahol árad a tér. vannak mondatok, amik úgy járkálnak a szádban, mint valami csókok; át kéne adni őket valakinek. de hogy? kinek? közben belebuszoztunk szentendrébe.
itt ülök és csontritkulok, írja kábé szentendrének, már majdnem teljesen nélküled vagyok. kong ez, mint a kürtő, tárna, bánya, szép fekete szenek, ó ti szép fekete szemek. a fájdalom meg innen indul el, céltalanul, mintha lenne másmerre mennie, de aztán csak feltör, mindig előjön, és szúr, valahova a szív és a tüdő közé, szúr, csíp, és eloszlik. mint az út, beérkezik a végállomás, leszáll az utazás. kábé becsukja csalfa szeretőjét, hamis ígéretét, meg a mocskos szajháját, a füzetét és a tollát. pillanatok, teleírt lapok, kielégülés, boldogság cseppek. haza indul, busz nélkül, de bűntudattal, mint aki megcsalt valakit; magát, a kábét, ki mást.