retúr

'nem szeretem a puszta megörökítést célzó műfajokat: kudarc van beléjük kalkulálva eleve. gyerekként írtam naplót, onnan tudom. 16 évesen (túl a gyerekőszinteségen és a kamasz szellemi maszturbáció első heves korszakán), némi friss felnőttes fölényeskedéssel abbahagytam.'

(falcsik mari)

oda.

az állomás összes párja mi lehetnénk. ezen felhúztam magam, de lehet hogy azon, hogy ez a tetves vonat már megint húsz percet késett. bosszúból naná hogy az első osztályra ültem. pár perc múlva jött a jard, kedves, békés fiúnak tűnt, az a fajta, akit biztos várnak otthon, ahol, ha még nincs is gyerek, hát majd lesz. meg se nézte a pár forintból nyomtatott kilencvenszázalékos hamisítványom, hanem kedves hangon közölte, hogy a jegyem alapján másodosztály vagyok, ez viszont az elsőké. meglepett képet vágtam, majd biztosítottam hogy mindjárt átülök, elkezdtem összevissza pakolni, aztán ahogy elment, maradtam a seggemen. nem volt kedvem az emberekre, amúgy is rohadt meleg volt. a velencei tónál nekiállt csurogni ez a tetves vonat, ki tudtam volna szállni, és úszva jönni a kocsi mellett, annyira gyorsak voltunk. fehérvárig leolvadt rólam minden és mindenki. mire végre beérkeztünk az állomásra, kinéztem a peronra, belebámultam a kalauz napszemüvegébe, és elhatároztam hogy egy tapodtat se fogok innen az első osztályról mozdulni. néztem fehérvárt, a betonperont, a betonvonatokat, a háttérben a betonházakat, felettük a szürke betoneget, és azt ismételgettem magamnak, hogy fehérvár nekem nem jelent semmit. a legmeglepőbb hogy így is volt. amikor végre megint elindultunk, levettem a pólóm, és zuhanyozni kezdtem a menetszélben. ettől valahogy megjelent, és elöntött a nyár, minden idők minden nyara, mintha ez a huzatban való szelelés jelenetné magát a nyarat, a nyarakat; így valamilyen furcsa összefüggéstől vezetve elszomorodtam, és nagyon öregnek éreztem magam. úgyis ez a hobbim újabban. erről meg ismét csak érthetetlen furcsamód, de valahogy a zazi jutott eszembe, és az a vonat út, aminek semmi köze nincs a zazihoz, amikor felmásztam a mozdonyba, ilyenkor reggel, és ott csücsültem ajkáig, kinyitottam az ajtót, és végigpisiltem érdet, amikor kellett, és egész úton a lábfejemet fotóztam. a lábfejemet néztem most is elérzékenyülten, amikor visszajött a kalauz, hát persze, a dög, egy pillanatra úgy tűnt hogy elmegy mellettem, én fel se néztem, csak buzgón írtam a lábfejemről, de visszajött a szemétje, és megállt a fülkémben; gondoltam nekem már úgyis mindegy, úgy tettem mintha nem vettem volna észre, vadul írtam tovább. ELNÉZÉST, mondta, a picsába, belebámultam az arcába, dehogy van ennek gyereke, max szeretője, meg tuti hogy valami feltuningolt sportkocsija, amire nem fizeti a kötelezőt, majdnem rákérdeztem hogy mit akar tőlem, amikor maga se fizeti be a kötelezőt; ehelyett persze inkább bizniszelni próbáltam vele, hogy vennék egy különbözetet az első osztályra, de akkor se mozdulok innen, én a félmeztelen úr, azt viszont meg csak teljesárúval lehet, EZERÖTSZÁZHETVENÖT forint lenne, az egész jegyem egyébként meg kétszáz, lófaszt, ennyit az elveimről, összepakoltam, most már nem ment tovább, megvárta. végigvánszorogtam ezen a szerencsétleneknek szánt másodosztályon, sehol nem volt semmilyen rövid szoknyás diáklány csapat, már megint hova kerültem. jobb híján egy egyetemista szagú fiú mellé ültem, aki a hollót olvasta, ő tűnt a legkisebb rossznak. elaludtam, egy ingára szerelt pengével, meg egy süllyedő házzal álmodtam, de veszprémnél úgy ébredtem fel, mintha mindig ide jöttem volna.


ott.

szeretek úgy úszni, mintha nem lenne sehol part a világon; baromira megnyugtató. vagy úgy merülni a víz alá, mintha nem lenne szükségem levegőre; ha ezt elhitetem magammal, lassan és nyugodtan mozgok, semmi kapkodás, és aztán, percek után, nyugodtan, lassan, mint aki valami luxusba kortyol, feljövök levegőért, de csak az íze végett. kíváncsi vagyok, be tudnám e annyira csapni magam, hogy tovább maradjak lent, mint ameddig bírom.

mikor egyáltalán nem szeretsz, mégis belém karolsz, s hazavezetsz.

a ház falán vadszőlő futott végig, én meg azt hittem hogy az eső zuhog, mert hallottam azt a kopogó hangot, amivel a záporok kezdetén a cseppek megérkeznek, és végigszántják a betont, azzal a felszabadult, szemérmetlen ritmussal, amitől mindig a tánc, a szerelem meg a szabadság jut az eszembe: de nem az eső esett, tűzött a nap, és az emberbe beleszorult a meleg, hanem a vadszőlő dobálta a terméseit a fülledt délutánban, kis sárga labdákat a világnak, annak volt ilyen hangja, ahogy kopogtak a leveleken. estére pedig mindenféle dongó lények látogatták a falat, és úgy zúgtak, hogy a gyerekkorom rétein éreztem magam újra, ahol mindenki repült, mozgott, futott, mászott és élt, és az hogy minden él körülöttem, az legalább akkora csoda volt, mint az, hogy én is élek. vadszőlőt akarok a házam falára, esőhangú, gyerekkort hozó vadszőlőt, indáin felnövekvő boldogsággal.

ültem közöttük, játszottam amit játszottak, játszották amit játszottam, és teljes bizonyossággal éreztem, hogy az egész élet azóta van elbaszva, amióta nem hangszeren akarom eljátszani azt, amit el akarok játszani, és egyáltalán; semminek nincs értelme, csak zenélni, mindegy mit, kivel, és meddig, csak zenélni, magadért, magadból, magadnak, és éppen ettől az összes ragnak, az egész világnak, neki, nekik, belőle, belőlük, tőlük, miattad. köztük ültem, és boldog lettem, de nem miattuk; ültek körülöttem és boldogok voltak, de nem miattam. ilyesmi lehet az a boldogság, amit már annyira elfelejtettem, hogy észre sem veszem, amikor átlépek felette.

az egy főre jutó fasza csávók aránya szükségszerűen elég magas egy fesztiválon, én viszont azon kaptam magam, hogy igazán egy tíz év körüli kis srácot irigylek, aki tornacipőben, basszusgitárral a nyakában legalább ötven nőt őrjített meg, ahányszor berogyasztotta a térdét, és az egész csapattal, akiből a bőgős szerintem az apja volt, olyan bulit csináltak, hogy az ember egy pillanat alatt elfelejtette, hogy van más is a világon, mint a nyári esték, sör, elvis számok, szoknyás lányok, és persze a mindörökké bugi. tíz éves se volt basszameg, én ott álltam a háta mögött, és arra gondoltam, hogy meg kéne tanítson élni.

a nyári vágynak olyan íze van, mint a bokán száradó tengervíznek.


vissza.

hogy rohan a vonat, pedig felette az ég ugyanaz marad;
hova cipeled magad, ha az, amit viszel, úgyis ugyanaz marad?
valahogy egy madártoll került a fülkémbe.
az ablakban nem fut az életem. pedig szeretem ezt a képet. az ablakban futó élet; az ablak mellett ülsz, és nézed. az ablak, amennyire lehet, nyitva, odakint tavak, fák, mezők, városok, nem az életed. lépcsőkön fel, lépcsőkön le, hol az életed? síneken oda, síneken vissza, nem ez az életed. fut a vonat, mint ami megy valahová; bámulsz ki az ablakon, mint aki ott maradt valahol. valahol, valahová; de hol az életed? fehérvár, fehérvár, a pad, ahol megcsókoltad a manuellát. a nyárvég, amikor talpig fehérben voltál, és itt álltál ezen az állomáson. hol az életed?
valahogy itt egy madártoll a fülkémben. majdnem ráültem.
játszom, amivel játszani érdemes: vonatfolyosó, ellibbenti mellettem a szoknyádat. semmi mást nem látok belőled, csak a szoknyád, megyek utána a szűk folyosón, villanykörte, tolóajtók. lebben a sarkokon, futok utánad, a vonat előre megy, mi hátra. pont mire benézek a folyosóra, látom ahogy kipördülsz a másik végén. aztán az utolsó kocsi, üvegajtó, nincs tovább, csak a sínek; átlibbensz az üvegen, és ott forogsz, pörögsz, lebegsz a síneken, én meg az üvegre tapadva tovább robogok.
megpróbálok madártollal írni, úgyis sötétedik, nem is látom már, amit írok. aztán kihajolok az ablakon és elengedem; ilyen sebességnél visszakapod a madaradat, ígérem neki.
játszom, amivel játszani tudok; elképzelem, ahogy ott kint lógva az ablakban, szétcibál a menetszél, és szavakra bomlok; felkap a sebesség, és forgat a vonat körül, szavakként pörgök, mint a papírfecnik; aztán elmegy a vonat, és én lassan hullok alá, millió darabban, oszlopra, sínre, házra, be fúj a szél az udvarokra, ablakokba, az emberek szemébe, akik a nyár estében az égre néznek, és nem is tudják miért, de kimondanak.
annyira este van, mire megérkezik a vonat, hogy olyan, mintha el se indultam volna. eltűntek a párok az állomásról.