kábén ül a busz, bár ha pont a kábé van is fölül, azért mindig a busz az úr; épp visegrád, kanyarog a danubius, a beton mellett megy vissza a vizek árja, fehér homokzsákok mindenütt. hangulati utazás van, kábé ölelgeti a laptopját, nyomogatja a gombjait, a fülében pedig nincs titok, mert útra vált a jobbik része. ahogy cseh tamás is, így már persze tisztelegnek, most az etnofon zenél. azt mondják épp, matatni szeretek, álmodok, egész kipusztulásig; ó igen, kábé néz ki az ablakon, fák, víz, és beton, matatni, szeretünk matatni, kipusztulásig. szájában ott a kialvatlanság, fáradság és a délelőtti álomból maradt keserűség fanyar kávéíze, szemében az utazás, hangulati utazás, víz, és beton. a kilencven százalékon vett métereken fut a busszal kábé, és fut vele, az ablakból integet, majd onnan mászik bele az érzés, amit a zene, az út, a kávé, a víz így együtt csomagolják kábénak, az érzés, aminek nincs megnevezése, jelentése, következménye se, csak hogy a kéz magától téved tőle a billentyűzetre, és sétálni kezd rajta, mint a zongorista ujjai, amikor olyan zenét hall, amit játszott már ő is, és ettől elkezdenek zongorázni az ujjak, maguktól, a metró kapaszkodón, a nő hátán, az asztalon, a wc lehúzón. az érzés, hogy írni kellene, hogy vissza kellene menni az íráshoz, mint valami kegyetlen, csalfa szeretőhöz, akiről pontosan tudja az ember, hogy ugyanazt fogja adni, és ez ugyanolyan jó lesz, és később ugyanúgy fájni fog, de van amikor mindegy ez, pont ezért kell, pont ez kell, pont így kell; írni kell. balról jobbra, ahogy kanyarodik a busz.
az éjjel, amikor felkelnék, éneklik kábénak, de a takaró súlyos, mert cseh tamással utazik kábé, pedig ez épp a tóth evelin. ez maradt belőled, ez, de mi, ez az utazás, kápolnák a bal oldalon, és a baszott nagy reklám a másikon, hogy ki törli le a könnycseppet a világ szeméről, na ki, kábé keresi a zsebkendőjét. tehát itt vagyunk megint, jobbról a hegyek, balról az út, itt vagyunk megint, mi, és a kábé ujjai, akik megint írnak, mint a jó munkások, nyílnak a kapuk, jön a takarító brigád, jönnek a betűk, forog belül a kábé, szétszakít, játszik.
még a megnyugtató helyzetjelentés, hogy épp hol van, és mit csinál, mintha számítana, hogy épp hol van, és mit csinál, holott mindig ugyanott van, és ugyanazt csinálja, de aztán majd beindul az írás aktusa, hogy ha már írok, írja kábé, akkor írjak is valamiről, és már ereszkedik is alá, mélyre, mintha az a valami ott lenne belül, minél mélyebbre jut, annál inkább találna arra a valamire, de mire, nőnek a betűk, merül a kábé, mint valami bányász, mert tárna ez, nevezzük bár szívnek, de bánya ez, sok sehova tartó folyosó, sok kő, gyakori beomlás, súlyt a lég, és van néhány gyémánt is.
a fiúk a bányában dolgoznak, írnák erre az ujjak, de nem újak már, tudják hogy ezt nem lehet.
ma láttam egy csecsemőt, írja így kábé, aki, hogy járni tudjon, a mellére erősítette az anyját.
ma egy kábé, hogy életbe maradjon, leírta magát. ugyan már. vonaton egyébként is jobb írni. a vonatban van valami, ami benne van az írásban is; talán a sorok párhuzamossága, és a sínek, vagy az egyszerre csak egy irányba menés, de még inkább a ritmus, igen, a kattogó zaj, vagy a papírsercegés, billentyűzet kopogás, a ritmus, egy szép mondatnak gyönyörű ritmusa van, mint ahogy annak is, ahogy átzörög a vonat a hegyoldalon.
vegyesen vagyok, diktálja az ujjaknak kábé, összevissza, mint valami menza konyha, mindenhonnani megmaradt maradékokból állok. a betűk összeállnak, mint valami definiáló bizottság, és definiálnak. defibrillálnak. maguknak nőnek a betűk. nőknek nőnek a betűk, írja a tíz, vakon. vannak mondatok, amiket le kéne írni, mert utaznak vele, pedig nem váltottak jegyet, de ezeket nem lehet. a félelmek olyanok mint a mozi, mondjuk. nagy széles vásznon mozognak, míg te ülsz előttük puha széken, és meg se tudod érinteni őket. vagy hogy messziről szeress mint a kilátást. messziről, mint a zsákok, odakint a folyó mellett, ahol árad a tér. vannak mondatok, amik úgy járkálnak a szádban, mint valami csókok; át kéne adni őket valakinek. de hogy? kinek? közben belebuszoztunk szentendrébe.
itt ülök és csontritkulok, írja kábé szentendrének, már majdnem teljesen nélküled vagyok. kong ez, mint a kürtő, tárna, bánya, szép fekete szenek, ó ti szép fekete szemek. a fájdalom meg innen indul el, céltalanul, mintha lenne másmerre mennie, de aztán csak feltör, mindig előjön, és szúr, valahova a szív és a tüdő közé, szúr, csíp, és eloszlik. mint az út, beérkezik a végállomás, leszáll az utazás. kábé becsukja csalfa szeretőjét, hamis ígéretét, meg a mocskos szajháját, a füzetét és a tollát. pillanatok, teleírt lapok, kielégülés, boldogság cseppek. haza indul, busz nélkül, de bűntudattal, mint aki megcsalt valakit; magát, a kábét, ki mást.
az éjjel, amikor felkelnék, éneklik kábénak, de a takaró súlyos, mert cseh tamással utazik kábé, pedig ez épp a tóth evelin. ez maradt belőled, ez, de mi, ez az utazás, kápolnák a bal oldalon, és a baszott nagy reklám a másikon, hogy ki törli le a könnycseppet a világ szeméről, na ki, kábé keresi a zsebkendőjét. tehát itt vagyunk megint, jobbról a hegyek, balról az út, itt vagyunk megint, mi, és a kábé ujjai, akik megint írnak, mint a jó munkások, nyílnak a kapuk, jön a takarító brigád, jönnek a betűk, forog belül a kábé, szétszakít, játszik.
még a megnyugtató helyzetjelentés, hogy épp hol van, és mit csinál, mintha számítana, hogy épp hol van, és mit csinál, holott mindig ugyanott van, és ugyanazt csinálja, de aztán majd beindul az írás aktusa, hogy ha már írok, írja kábé, akkor írjak is valamiről, és már ereszkedik is alá, mélyre, mintha az a valami ott lenne belül, minél mélyebbre jut, annál inkább találna arra a valamire, de mire, nőnek a betűk, merül a kábé, mint valami bányász, mert tárna ez, nevezzük bár szívnek, de bánya ez, sok sehova tartó folyosó, sok kő, gyakori beomlás, súlyt a lég, és van néhány gyémánt is.
a fiúk a bányában dolgoznak, írnák erre az ujjak, de nem újak már, tudják hogy ezt nem lehet.
ma láttam egy csecsemőt, írja így kábé, aki, hogy járni tudjon, a mellére erősítette az anyját.
ma egy kábé, hogy életbe maradjon, leírta magát. ugyan már. vonaton egyébként is jobb írni. a vonatban van valami, ami benne van az írásban is; talán a sorok párhuzamossága, és a sínek, vagy az egyszerre csak egy irányba menés, de még inkább a ritmus, igen, a kattogó zaj, vagy a papírsercegés, billentyűzet kopogás, a ritmus, egy szép mondatnak gyönyörű ritmusa van, mint ahogy annak is, ahogy átzörög a vonat a hegyoldalon.
vegyesen vagyok, diktálja az ujjaknak kábé, összevissza, mint valami menza konyha, mindenhonnani megmaradt maradékokból állok. a betűk összeállnak, mint valami definiáló bizottság, és definiálnak. defibrillálnak. maguknak nőnek a betűk. nőknek nőnek a betűk, írja a tíz, vakon. vannak mondatok, amiket le kéne írni, mert utaznak vele, pedig nem váltottak jegyet, de ezeket nem lehet. a félelmek olyanok mint a mozi, mondjuk. nagy széles vásznon mozognak, míg te ülsz előttük puha széken, és meg se tudod érinteni őket. vagy hogy messziről szeress mint a kilátást. messziről, mint a zsákok, odakint a folyó mellett, ahol árad a tér. vannak mondatok, amik úgy járkálnak a szádban, mint valami csókok; át kéne adni őket valakinek. de hogy? kinek? közben belebuszoztunk szentendrébe.
itt ülök és csontritkulok, írja kábé szentendrének, már majdnem teljesen nélküled vagyok. kong ez, mint a kürtő, tárna, bánya, szép fekete szenek, ó ti szép fekete szemek. a fájdalom meg innen indul el, céltalanul, mintha lenne másmerre mennie, de aztán csak feltör, mindig előjön, és szúr, valahova a szív és a tüdő közé, szúr, csíp, és eloszlik. mint az út, beérkezik a végállomás, leszáll az utazás. kábé becsukja csalfa szeretőjét, hamis ígéretét, meg a mocskos szajháját, a füzetét és a tollát. pillanatok, teleírt lapok, kielégülés, boldogság cseppek. haza indul, busz nélkül, de bűntudattal, mint aki megcsalt valakit; magát, a kábét, ki mást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése