2010. július 10., szombat

harminckilenc

harminckilencnél leegyszerűsödik minden. negyvennél beszűkül és forogni kezd. negyvenegynél olyanokat mondasz ki, amiket magadnak se mertél volna. negyvenkettőnél visznek. harmadik napja lázas vagyok, átlag harminckilenc, átlagosan leegyszerűsödik tehát minden. izzadok és hányok, folyadékon kívül semmit nem lehet belém tuszkolni, a folyadék pedig első körben jön ki belőlem. nem akarlak ezzel untatni. anyám szerint minden betegség mögött lelki okok vannak. ő már csak tudja; másfél éves kora óta mozgássérült. tőle örököltem az okaimat. el akartam menni. megérteni, hogy ez van, hogy ennyit lehet, hogy ebből lehet, és elmenni, el, menni, ovitól, kálvintértől, magyarországról, el messzire. erre belázasodtam. tiszta sor. tavaly, többé kevésbé ilyenkor, pár nap eltéréssel egy éve, épp afrikába akartam menni. három napja lázas vagyok, három napja afrikában járok. mi a picsa lett volna velem, ha most ott lennék itt? még nem jöttem volna haza, csak valamikor októberben. ott nincs egy csomó minden, nincs szar, nincs újrakavarás, bekavarás, lekavarás. helyette gondolom fekete nők, meg makákók. minden betegségnek célja van, mondja az imre, ő már csak tudja, hippohonder. miért pont akkor lettem beteg, amikor elindultam? most miért azelőtt lettem beteg, mielőtt elindultam? és egyáltalán mi a szar ez? azért jó lázasnak lenni, mert megváltozik az önmagaddal való viszonyod; rettenetesen sok álmot, vágyat, reményt izzadsz ki ilyenkor, precízen, és kegyetlenül, mint maga az orvostudomány. az akarásod kézzelfogható lesz, és éppen ezért sokkal nemesebb és célszerűbb; ilyenek, mint például hogy fogd meg azt a kurva bögrét, és idd meg, és ne hányd ki. akarsz, az első kortyig, utána rohansz a wchez, és többi innen már megy magától. ebben az állapotban, harmickilenc és negyvenegy között érdemes átgondolni az olyan nagy falatokat is, mint hogy 'mit akarok', 'mire vágyok', és 'mi a realitás'; már csak azért is, mert kurvára nem jutsz vele semmire. mit akarnék, basszameg, nem hányni. mire vágynék basszameg, makákókra. mi a realitás, az ügyelet, meg a 'ne feszítse be az izmát kérem, úgy jobban fog fájni' típusú injekciók a seggembe. mi a szarért nem mentem ki afrikába? egy sms miatt? és most miért mennék ki? egy sms miatt? meg egyáltalán. mi változtatja meg nekem állandóan az életemet? és akkor miért nem változik soha semmi? tavaly ilyenkor is lázas voltam. borítékolható; jövőre ilyenkorra szintén lázas leszek. a szívem, amíg bírja, persze, három napot harminckilencnél magasabban tölteni, azt mondják felér egy szívrohammal. szeretnék végre nem hányni. szó szerint és képletesen.
valamiért az oroszlánkirály jár a fejemben, megpróbáltam elfurulyázni a to die for-t, persze esélytelen, jó lenne elhinni hogy csak az altfurulya miatt, régen bezzeg hogy ment. az oroszlán király jár a fejemben, hogy mekkora egy kurvanagy zenéje volt ennek a filmnek. meg hogy szegény mufasa, meg hogy azért ez a halálos jelenettől most már arcizmom se rándul, de még mindig elszorulok tőle, régen meg ott ültem a waxban a tévé előtt, és bőgtem. de nem ez bosszant az oroszlánkirállyal kapcsolatban a legjobban, hanem a történet; shakespeare ide vagy oda, minden sztori majdnem ugyanarról szól. és nem, nem a szerelemről. hanem hogy hogy találod meg az utat önmagadhoz, csúnyábban mondva, hogy leszel önmagad. az úgy persze innen, lázasan, youtube videóból nézve egyszerűnek tűnik, hogy ha királynak kell legyél, vagy olyan köcsög gonosz zseninek, mint gordon, akivel kapcsolatban egyébként csak most tudom hogy mennyire kibaszás, hogy nekünk szinkronizálták, a lollitás jeremy irons hangjával még zseniálisabb lett volna, főleg ha értünk is belőle annó valamit. de ha nem király, és nem is baszott zseni, csak egy félresikerült lázas kis vágyógépnek kell legyél, akkor mivan? ha hessének van igaza, és nincs itt semmiféle választható karma; hogy nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem hogy megtaláljuk a sajátunkat? vagy úgy, én megtalálom, harminckilenc fölött fokonként egyre jobban, negyvenkettőig, amikor már találnom se kell, mert ott már legalább visznek.

'tüzes parázsként égetett meg a felismerés: mindenkinek van "megbízatása", de azt nem választhatja senki önmaga, nem tervezheti meg és nem végezheti el tetszése szerint. hiba, ha valaki új isteneket vagy bármit is akar adni a világnak! nincs, nem volt, és nem is lehet tudatára ébredt embernek más kötelessége, mint hogy önmagát keresse, belül megerősödjék és a saját útján tapogatózzon előre, akárhová vezet is az út. nem azért vagyok itt, hogy verset írjak, prédikáljak vagy fessek. sem én, sem más. mindez mellékes. mindenkinek csak egyetlen igazi "megbízatása" van: hogy önmagára találjon. végezheti mint költő, mint őrült, mint próféta vagy mint bűnöző. ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk a sajátunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig. minden más csak félmegoldás, megfutamodás, visszamenekülés a tömeg eszményeihez, alkalmazkodás és rettegés a saját lelkünktől.' (hesse: demian)


1 megjegyzés:

zsof írta...

Harminckilenc fölött nekem megáll az idő, ott vagyok abba a térbe, ahol kitágul a jelen és benne van minden ami voltam vagyok és lehetek, jaj, de nem hiányzik. Mégis.

Remélem ma már jobban vagy.