orsó, forgács

továbbra is tartom az íratlan frontot, miszerint úgy írok, hogy nem írok semmit; most viszont legalább olyanokat hozok ide, akik írtak is valamit. azügybeni küzdelmemben, hogy olyan sorrendben legyek képes betűket tenni, hogy amik aztán kiolvasva, azt adják ki, amit mondani akarok (vagy amit érzek - feltéve ha azt akarom mondani amit érzek), mindig - épp akkor, amikor már azt gondolnám hogy ezt nem lehet, és a próbálkozás teljesen felesleges - olvasok olyat, ami meggyőz arról, hogy lehet, és hogy megéri; mástnem ahhoz, hogy ki tudd ezeket mondani, épp például szabó magdának, vagy rakovszky zsuzsának kellene lenni.

a dolgozószobában, ahol képtelenség volt aludni, a kurva falióra miatt, ami olyan harsányan ütötte a múló időt, hogy nem lehetett másra figyelni a csöndben, és ami annyira bántóan tipikus dolgozószoba berendezésű volt, hogy az ember rögtön gyanút fogott, hogy valóban dolgozik e itt egyáltalán valaki, egyetlen nem odaillő dolog volt: - bár pár, odaillő, unalmas tudomány könyvel letakarva az igaz - egy rakovszky zsuzsa kötet, méghozzá az új (mondjuk kinek mi az új, nekem ez) a vissza az időben. persze kinyitottam, és persze itt nyílt ki, és persze épp ez az, amit szeretnék mondani:

egyezkedés

és ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
amit a sűrülő
jelek, bár kétesen, előlegeznek,
egyértelmű idő?

ha a lehetséges világra dől, ha
kimoccantva a kő
jelen, ezer fakó lábán alóla
félmúlt nyüzsög elő,

mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
jelezni így se szűnt –
ha az áttételes pokol helyett mi
kapunk most egyszerűt?

sopánkodtunk elég soká: időnkül
ezt kaptuk, léttelen
tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül
tömör történelem

zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
most érik meg kaján
termés, mikor unalmam vakmerése
többé dehogy kíván

felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
depresszió helyett?
értéktelent ki fél kockára tenni?
de most, mikor veled,

tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva
ha tartasz s tartalak,
s ha tudnám, tartalak megint, és újra s újra,
bánnám is én, ha csak

ez jutna, ez a langyos fél-éber félig-élet,
kiegyeznék vele.
engem ördög ha visz, hát visz, de téged –
téged féltelek.

hát ezaz bazdmeg. ha orsóvá gombolyodva is, ha az ördög visz is, akárhogy is; téged féltelek. kattogott az óra, és bőgtem is rajta, aztán utána meg elkezdtem, csak úgy ízelítőnek a szabó magda katalin utcáját. már úgy állok hozzá magdához, hogy nehéz lesz, ízes és laktató, ezért nem is merek még igazán bele kezdeni, a fene se akar annyit bőgni, mint anno az őz idején, de csak kinyitottam, hullanak belőle a lapok, megtépázott, sok olvasót látott kiadás ez is, mint amilyen az őz is volt, és persze, már az első (sic! - napló: régen sose olvastam el a könyvek első oldalát, mindig a végénél kezdtem el - az indián regényeket pl, csak hogy tudjam hogy ki hal meg, és ki éli túl, hogy aztán ne izguljak feleslegesen a szereplőkért - aztán a bevezetőket nem olvastam el, a kötelezőknél tanultam meg, hogy pl egy jókai regényt legalább az ötvenedik oldalnál kell elkezdeni, akkor fog esetleg történni benne valami, stb stb; most már viszont kezembe veszek egy olvasatlan könyvet, és az első oldalon kezdem el!! - lehet hogy öregszem?) oldaltól hátradőltem, és letettem, mert ez van benne:

'senki se mondta meg nekik, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük, hanem mert ad nekik valamit. nem bölcsességet, nem derűt, nem józanságot, nem nyugalmat. a bontott egész tudatát'

hát ez az, épp ez az, mostanában ez az, amitől hideg fagy jön rám, és elbőgőm magam (ó márton, te férfi!) a vonat wcben, lógás közben, ezaz, a bontott egész tudata; pedig én még nem is öregszem bassza meg, annyira még nem, csak már nem hiszek, és most már nem csak a szerelemben, önmagamban, vagy a dolgok végső győzelmében nem, hanem a bölcsességben sem, a derűben, a józanságban, és a nyugalomban sem; igaz hogy a bontott egészben sem hiszek, csak érzem, épp úgy, mint ahogy néhanap a többit; és az benne a legbosszantóbb, hogy ezek a dolgok, a szerelemtől elkezdve, a boldogságon, a keserűségen, a szerencsén, az elmúláson, a bölcsességen keresztül a nyugalomig, mind olyan, hogy kurvára nincs szükségük arra, hogy az ember higgyen bennük; ilyenek lehettek a régi, kőből, vérből, húsból szült istenek, akik jöttek, ütöttek, büntettek, szerettek és elmentek, anélkül, hogy meg kellett volna bizonyosodni arról, hogy ők tényleg léteztek; tehát mindaz, hogy én azt bizonygatom magamnak, hogy nem hiszek ezekben, épp úgy nem jelent semmit, mint ahogy az sem jelentene, ha két körömmel kapaszkodnék beléjük; de ahogy telik az idő, az élet nem ezekre ad megoldást, nem ezeket adja vissza, tépázza meg, veszi el, stb, hanem a bontott egészen keresztül 'különös élességgel világítja meg (...) azt a homályos, alig érzékelt folyosót, amelyen életük első évtizedein áthaladtak' és várjál, így van vége az első oldalnak, basszameg, hogy ezek után persze hogy nem merem elolvasni a könyvet, ezt figyeld:

'(...) megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom.
akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában'.
csak egy. hát persze. csak azt tudnám, hogy épp most a forgács törik-e, vagy a tartalom? (és/vagy) a forgács gyűlik e, vagy a tartalom?

(és most dafke az illusztrációt sem hülyéskedtem el, ellentétben az eddigi bejegyzésekkel; ezt a videót, még ott, pécsen, a zsolnay gyárban láttam először, és bár nem ez volt akkor ott a legjobb - hanem a halas, amit nem találok - de örülök hogy ez is megvan: 'itt a szívemen' ugye.)