kamilla tea

a szélcsendben, amiben hetek óta lebegtem, dagadó vitorlákkal úsztak be a változások. szoknyákat kezdett emelgetni a szél, és lábam alá melegedett a nyár. egy réten kellett volna épp lennem, virágos réten, szalmaillatban; de ehelyett a váci úton ültem, és a kamilla tea illatát is elnyomta a rohanó magány szaga. ez az egyetlen hely, ami ilyenkor nyitva van, a híd lábánál a nyugati mellett. tujakerítés, és fakózöld pázsitszőnyeg.
már fél nyolctól ott ültem, normális ember ilyenkor biztosan épp megy valahova. a biciklim kerekét néztem, mintha szemmel fel lehetne fújni, aztán a telefonomat babráltam, mintha szemmel lehetne tárcsázni. gyakorolni akartam a számodat, de csak az első kettő és az utolsó kettő számra tudtam visszaemlékezni.
emlékszem, volt idő amikor elhatároztam, hogy minden reggel lelki életet fogok élni, amolyan edzés féleképpen; de éjszakánként mindig bekapcsolva hagytam az arcomat, és ha olyankor valami mellém riasztott volna fel, akkor láthattad volna ahogy világít a szerelem belőlem, érezhetted volna, hogy semmilyen sötéttől nem kell tartanod. hajnalra viszont mindig lemerültem, így a reggelekből soha nem lett semmi, csak szürkület, és a rám annyira jellemző ködös álmok, amikben gyakran cserélnek helyet velem a dolgok.
most viszont itt vagyok, a kamillatea úgy ragyog, mintha abból párologna ki a reggel; a cukros papírt elvitte a szél, azt méregetem, hány lépés lenne ezen a kopott szőnyegen utolérni. szerettem volna erről valami verset írni, hogy egyszer, amikor helyet cserélnek a dolgok, a füledbe tudjam rakni, abba a fülbe, ami ekkora már csak engem hallana, mint egy gyermektenyérnyi gyóntatófülke. de itt, most, nem rímeltem semmire, csak néztem ahogy a feltámadt szél felhőket hoz, amik ölelgetni kezdik a napot. mire elfogyott a tea, már kikötöttek, és vastag kötelekkel ringtak bennem a változások.

azóta, mint a nyár, olyan lázas vagyok.