a folyó

igen, azt hiszem, így volt, hogy elmentél, és mondtál valamit, hogy a Szajnába veted magad, valami ilyesmit, ezek a mondatok az éjszaka kellős közepén, lepedők és összetapadt száj között elkeverve, csaknem mindig sötétben, míg a kéz vagy a láb egy kis felülete a másik testét súrolja, aki nem is igen hallja, hiszen olyan régen nem figyelek már oda, amikor ilyeneket mondasz, csukott szemem túloldaláról jön ez, az álom felől, ami újra lefelé húz. így is jó, mit érdekel, hogy elmentél-e, hogy belefulladtál-e a folyóba, vagy még mindig ott járkálsz a rakparton és a vizet nézed, különben sem igaz, hiszen itt fekszel, alszol, szaggatottan lélegzel, de hát akkor el se mentél, amikor elmentél az éjszaka egy bizonyos pontján, mielőtt még belevesztem volna az álomba, merthogy mondtál valamit akkor, hogy a Szajnába ölöd magad, szóval megijedtél, lemondtál róla, és most megint itt vagy, csaknem megérintesz, hullámzó mozdulatokat teszel, mintha valami lágyan mozgatna álmodban, mintha tényleg azt álmodnád, hogy elmentél, és végül ki is értél a rakpartra, és belevetetted magad a vízbe. szóval megint, még egyszer, hogy aztán az idióta sírástól átitatott arccal elaludj, és aludj egészen reggel tizenegyig, amikor meghozzák az újságot a hírekkel azokról, akik valóban belefulladtak a folyóba.
milyen nevetséges vagy, te, szegény. a tragikus elszánásaid, ahogy mész, az ajtókon kopogtatsz, mint egy haknizó vidéki színésznő, az ember, aki azt kérdi magától, te vajon elhiszed-e a fenyegetőzéseid, a visszataszító zsarolásod, a szenvelgő, könnyektől, jelzőktől, vissza-visszatérő mondatoktól maszatos, kifogyhatatlan jeleneteid. tehetségesebbet érdemelnél, mint én, olyat, aki mindezt viszonozni képes, aki fel tud nőni ahhoz a tökéletes pároshoz, amelyet egy olyan férfi és nő választékos bűze leng körül, akik egymás szemébe nézve képesek egymást pusztítani, hogy így biztosítsák maguknak a legkétesebb haladékot, a túlélést és az újrakezdést, terméketlen, sekélyes igazságuk végeérhetetlen hajszolását. de láthatod, én inkább a csöndet választom, meggyújtok egy cigarettát, és hallgatlak, hallgatom a panaszkodásod (jogos, de hát mit tehetek), vagy ami még jobb, lassan elalszom, jól ismert átkozódásaid szinte álomba ringatnak, félig lehunyt szemem előtt egy ideig még összemosódnak az álom első rohamai hadonászásoddal, ahogy állsz a nevetséges hálóingedben az esküvőnkre kapott csillár fényében, végül elalszom, és- majdnem szerelemmel kell, hogy bevalljam neked- magammal viszem a mozdulataid és szemrehányásaid talán leghasználhatóbb részét, azt a pattogó hangot, ami eltorzítja dühtől elfehéredett szád. így gazdagítom saját álmaim, amelyekben, elhiheted, soha senkinek eszébe se jut vízbe ölni magát.
de ha már így van, megkérdem, mit keresel, itt ebben az ágyban, amit, úgy döntöttél, elhagysz egy másik, jóval tágasabb és tovatűnőbb ágy kedvéért. mert ez a helyzet, itt alszol, olykor megmozdítod a lábad, ami átrajzolja a lepedő képét, mintha valamiért haragudnál, nem nagyon, inkább olyan, mintha valami megkeseredett fáradtság lenne, megvető fintor az ajkadon, amely szaggatottan ereszti ki a levegőt, majd rövid kortyokban szippantja be, s azt hiszem, ha nem irritálnának annyira a hazug fenyegetőzéseid, már-már elismerném, hogy megint szép vagy, mintha az álom visszaadna neked valamit innen, erről az oldalról, ahol még lehetséges a vágy, sőt a megbékélés vagy egy újabb határidő is, valamit, ami kevésbé zavaros, mint ez a hajnal, amikor az első autók elindulnak, és a kakasok gyűlöletesen felfedik szörnyű szolgalelkűségüket. nem is tudom, már annak sincs értelme, hogy még egyszer megkérdezzem, hogy egy adott pillanatban valóban elmentél-e, hogy te voltál-e az, aki távozóban bevágta az ajtót, épp akkor, amikor én átcsusszantam a felejtésbe, s talán épp ezért szeretnélek megérinteni, nem azért, mert kételkedem abban, hogy itt vagy, valószínűleg egyáltalán nem is mentél ki a szobából, talán a szél csapta be az ajtót, csak álmodtam, hogy elmentél, miközben te azt hitted, még ébren vagyok, és az ágyvégéből fenyegetőztél kiabálva. nem ezért érintelek meg, de a hajnal zöldes homályában csaknem édes végighúzni a kezem válladon, ami megremeg és elutasít. a lepedő félig takar, az ujjam lefelé halad a torkod sima rajzolatán, föléd hajolok és beszívom éjszaka- és az orvosságszagú leheleted, nem tudom, hogyan de a karom átfog, hallom panaszos nyöszörgésed, miközben tagadólag ívbe feszíted hátad, de hát mindketten túl jól ismerjük már ezt a játékot ahhoz, hogy elhiggyük, át kell hogy engedd nekem a szád, ami egy-egy szót liheg, nem használ már, hogy kábult és legyőzött tested még harcol és megpróbál kitérni, hiszen annyira egyek vagyunk ebben a gubancos gombolyagban, ahol a fehér és fekete szál küzd egymással, mint két pók egy kancsó mélyén. a lepedő alig takar, s egy pillanatra látni engedi a levegőt, átszelő szélrohamot, ami aztán a homályba vész, meztelenek vagyunk mindketten, a hajnal beborít s egyetlen remegő anyaggá békít bennünket, de még mindig makacsul ellenállsz, összekucorodsz, a karod rákulcsolod a fejemre, majd, mint a villám, nyílik szét combod, de iszonyatos harapófogója rögtön össze is zárul, hogy leválasszon engem magamról. lassan kell, hogy birtokba vegyelek (jól tudod, mindig szertartásos kedvességgel teszem ezt), úgy fejtem le a karod szövevényét, hogy ne bántsalak, görcsbe rándult kezű, hatalmasra tágult szemű örömödhöz idomulok, míg végre a ritmusod lassú selyem-mozdulatokká, mélyen bugyborékoló mozdulatokká mélyül, alászállsz otthonomba, bizonytalanul megsimogatom a párnán szétomló hajad, a zöldes félhomályban csodálkozva bámulom a kezed, amelyről csöpög a víz, s mielőtt melléd csúsznék, tudom, hogy most húztak ki a folyóból, már késő, persze, ott fekszel a cipőktől és hangoktól borított rakpart kövén, meztelenül, hanyatt, vizes hajjal és tágra nyílt szemmel.

(julio cortázar: el ríó, imrei andra fordítása)