mese a kövekről (török sándor emlékére)

most mesét írok, ezért azzal kezdem hogy nem hiszek már a meséknek. túl régóta élek (mi az a huszonhat év; többet ér Szabó Lőrinc), elkoptattam a meséimet, kinőttem az őrangyalomat (egyébként sem volt valami tehetséges), a sárkányaimból főbérlők, nők, főnökök és ellenőrök lettek, akik rendre legyőznek: ha egy fejüket levágom, öt nő vissza rögtön. a királykisasszonyom hozzá ment máshoz (pedig én szabadítottam ki anno, bizisten!), a tanulságok féligazsággá alakultak, a jó alkoholista lett, a gonosz jó, az ásót se találom, (a kapának eltörte apám a nyelét), a nagyharangot meg beolvasztották, még a rendszerváltás idején. ráadásul varázslók sincsenek. én már csak tudom, mert néha engem is annak néznek, és utálom ezt, annyira utálom, mert tudom hogy nem varázsolok, csak csalok; néha el tudom hitetni magamról, hogy értek a varázsláshoz, és végül is, ez is egyfajta varázslat, de ez csak olyan mugli dolog.

persze bosszant a dolog. annál is inkább, mivel úgy alakult, hogy mostanában gyakran csak akkor érzem jól magam (miután kitörtem a nyakam), amikor épp selypítve, rosszul szótagolva, és persze hadarva is, (egész tekintélyes gyűjteményem van a beszédhibákból) meséket olvasok pöttömöknek. ilyenkor ők nagyra nőnek, én meg összemegyek kicsire, ők értik amit olvasok, én nem értem, ők elhiszik, én meg mosolygok rajtuk és irigykedem. így fordulhatott elő az is, hogy kezembe akadt egy könyv, ami akkor volt utoljára a kezemben, amikor még én is olyan voltam mint ők, akikre irigykedem. ebben a könyvben mondja azt csilicsala bácsi (na ő varázsló!) amit Török Sándor bácsi (ő is!) ír, hogy vagy minden csoda, vagy semmi sem az. elolvastam nekik, az igazi varázslóknak (ó hol van az igazi gyerekek varázslataitól harry potter) aztán utána elolvastam magamnak újra, aztán újra, és sehogy nem bírtam napirendre (amennyire van rend az én napomban) térni fölötte:

vagy minden csoda, vagy semmi sem az.

hát ezaz. első esetben kapják be a varázslók, van itt csoda nélkülük is (például hogy ilyeneket olvashatok), második esetben meg inkább lehúzom magam a wcn (ha varázslatnak nem is, de mutatványnak mindenképpen figyelemre méltó). ha valakinek, (bár gondolom mindenkinek) hát nekem szükségem lenne varázslásra, csodára, valami mesebeli világra, mert az nyilvánvaló, hogy a valóság (már amennyire ez az, mondaná morpheus) nekem nem megy, és álmodni meg már túl fáradt vagyok (mennyi álmatlan éjszaka kellett hozzá, míg megtanultam, hogy én ezt álmodom). valami kell tehát, de nem értek a varázsláshoz, nem is ismerek olyat aki megtanítana rá, a mesék meg elmehetnek a fenébe, és a csodák, (ezen csodálkoztam) teljesen csodátlanok lettek mostanában, mondhatni közönségesek; és ekkor újra találkoztam Török Sándorral.

Török Sándor bácsinak az volt a varázslata (azon kívül, ahogy írt) hogy köveket gyűjtött; az összes barátjától azt kérte, ha mentek valahova, vagy jöttek valahonnan, hogy hozzanak neki követ, onnan ahonnan jártak. amikor megismertem (én négyéves voltam, ő nyolcvan) már élt annyit, hogy már csak azért éljen, hogy elmesélje azt, hogy élt; ült a szobájában és írt, és közben gyűltek köré a kövek. volt köve miskolcról, a hetedik kerületből, borneóból, a húsvét szigetekről, a görög hegyekből, a ezuv oldalából, meg ilyenek. kövek voltak csak, én meg pici hülye gyerek voltam csak (és ugye, mennyivel okosabb mint most), és nem tetszettek a kövek; büdösek és unalmasak voltak, és nem volt bennük semmi játék (most már tudom: vagy minden játék, vagy semmi sem az).

azonban amikor Sándor bácsi kezébe vette a köveket, és mesélt, akkor elkezdődött a varázslat, és hirtelen megszólaltak a kövek, (Sándor bácsin keresztül, ahogy Sándor bácsi meg csilicsala bácsin keresztül szólalt meg a könyvében, mondom, varázsló volt az öreg), és elmesélték merre jártak, ott lángolt a szobában a vezuv, zúgott a tenger, csattogtak a bányászok, tomboltak a viharok, ott voltunk, ahol a madár se jár (kilimandzsáró), vagy ott ahol mindenki (egy letört macskakő darabja a Frankel Leó utcából), itt volt afrika, amerika, és talán még a hold is (legalábbis egy meteordarab, ha jól emlékszem). szerettem Török Sándor bácsit, és szerettem ahogy varázsolt a kövekkel, és az nagy dolog volt, mert kicsinek még nem tudtam, hogy valakit miért szeretek, csak szerettem ok nélkül, ahogy játszani is lehet, mint mindig a gyerekek.

aztán Török Sándor meghalt, mert így megy ez, és mert úgy látszik mégsem volt igazi varázsló (hittem én, mert dühös voltam rá). esett az eső a temetésén (ez is csak egy olcsó trükk, dohogtam akkor), és a köveivel együtt temették el: mindenki azt a követ dobta rá a koporsóra, amit hozott neki, kopogtak a kövek, és néztük ahogy süllyed Sándor bácsi, és vele tűnnek el a meséi. hidegen koppantak a kövek, nem történt semmilyen csoda. annyira élettelen lett Sándor bácsi körül minden, én meg még annyira éltem, hogy úgy tűnt, valamit örökre elveszettem (bár azt nem tudtam még, hogy pontosan mit), azon a nyolcvanötös áprillisi délutánon.

mígnem most, talán agusztusban (isten szigorú egyházának egyik erdélyi árvaházában) olvastam újra a pöttömöknek csilicsala bácsit, mert megtaláltam a kiselejtezett könyvek között (isten szigorú egyháza úgy látszik nem szereti a varázslókat), és most, pár napja, amikor megint úgy alakult minden, hogy semmiből sem lett csoda, (és éppen ezért talán mindenből csak én nem vettem észre), újrahallgattam a kököjszi és bobojszát (megvan cédén a mesejáték!). és rájöttem, hogy a varázslathoz nem csak a varázsló (ő), hanem az elvarázsolandó (azaz én) is kell, mert nagy büdös felnőtt voltam, és az is maradtam, nem lettem újra gyerek, nem varázsolt el, nem tetszett, sőt, idegesített, mert annyira nem volt köze a nagy büdös valósághoz, amiben, (azt hittem) élek, zavart hogy ott minden mese, bezzeg itt körülöttem semmi se; utáltam hogy felnőttem, megöregedtem, és nekem már nem lehet soha többé törpém, mert vége a meséknek;

(mostanában olvastam a harry pottert - az utolsót -, és figyeld meg, hogy ez rowling legnagyobb szemétsége, hogy úgy mesél - azon kívül hogy összelopkodja a kedvenc meséiből a kedvenc részeit - hogy abban pont alig van mese: igazából a valóság varázslatosan eltorzított, majd ravaszul visszafordított álvalóságát festi le ügyesen: voldemort hitler, a halálfalók a nácik nyilvánvaló parafrázisai - már csak a barna tallár hiányzik róluk, mondja greff -, bosszantóan ismerősen viselkednek, ahogy ráteszik a kezüket a sajtóra, befurakodnak a közhivatalokba, harry az esélyegyenlőség hőse, avagy a szerencsétlen - bár zseniális - gyerek jellemfejlődése, aki persze legyőzi a gonoszt, és ezzel együtt valamennyire önmagát is, hermonine a túlképzett feminista újhullám képviselője, zavarba ejtően hasonlít néhány ismerős egyetemista lányra, dumbledore az ideális tanár és a pedofil patrónus emberien esendő egyvelege, a többiekbe meg most dafke nem megyek bele)

és ekkor, azt mondja a kököjszi (meg a bobojsza) az andrisnak (azaz Sándor bácsi a marcinak), ott, az emlékezés szigetén a mese végén:
- igenis hogy sírok! mert én még kicsi vagyok...és a kisgyerekek szoktak sírni...mert ti mindig velem voltatok, és az egész olyan volt, mint egy mese...
- hát persze hogy olyan volt! mert mese volt...
- ...és most nekem ne legyen semmi, soha többet, mert vége a mesének?!
- andris!
- tessék.
- hát nem érted?
- mit?
- a legfontosabbat. igen, igen, a legfontosabbat!
- mi a legfontosabb?
- hogy a mesének nincs soha, de soha, de soha nincs vége!...
- csak vigasztalni akartok.
- ...vagy ha vége is lenne, véletlenül, egyszer talán, valamikor: abban a pillanatban kezdődik egy másik mese!
- egy másik mese?

hát látjátok, ti felnőttek, ti muglik, ti emberek: ez az. nem vagyok még most sem annyira felnőtt, hogy ne értsem, milyen fontos ez: valahol mindig elkezdődik egy újabb mese, amikor egy másik véget ér. most mondanám hogy így van ez, ezzel a mesével is, de...