írni ké. már csak megszokásból, meg gyakorlásból is, mert annyi minden van amiről írni kellene, és amiről nem írtam, hogy aztán már elkezdeni sincs kedvem; mint a mosogatás, minnél több mosatlan gyűlik össze, az embernek annál kevésbé van kedve rá. így megy ez. juszt se a mosogató legalján fogom kezdeni, csak tányérokat fogok törölgetni, gyengéden csecsebecse kezecskéimhez, össze ne piszkoljam nagyon.
tajtékos napok ezek, pedig nem is boris viant olvasok, hanem nabokovot (istenem, lollita; létemnek lángja, lágyékom vágya). gödöllő, a park, 'A Park', vonatwck, tolókocsik, bocsánat, kerekesszékek, oldalra biccenő fej, csurgó nyál, napfény, tavasz, nyár, és sűrű felhők, amik hovatovább épp akkor szakadnak le, amikor kell.
címszavakban az idő. ami mögötte van, arról meg nem beszélek, pedig bele vagyok bolondulva rendesen. régen volt ilyen valószínűtlen az élet, amikor az ember kiesik önmagából, és távolból fókuszáló kameraként követi saját mozdulatait. nézem ahogy beszélek, nyelvem összeakad, ahogy járok, sután botladozok, almát lódító kezemről lerepül a karkötő; nem is én vagyok ez már. csak szerettem volna ha velem is van ilyen, ugye, bár kispál helyett épp csákányi énekli a szívrablást.
örök igazságok, és súlyos tanulságok keringenek még körülöttem, ezekben a napokban, mint valami kisbolygók; de róluk se beszélek, mert örök dolgokról minek. egy kerekeken guruló, tizenhárom éves életet tologatok, naponta két órát, akinek történetesen törhetetlen életkedve, és kifinomult humora van; és akitől folyamatosan önmagamra döbbenek rá, mint egyébként mindentől. szentendre, lankás utcák, és túl sok napi kávé; mennyi ideig nem tudtam, hogy mennyire jó, amikor úgy dobog a szívem, hogy nem tudok róla.
ha kérdezik, hogy vagyok, azt mondom jól vagyok, és közben ijedten az égre nézek, hogy ugye nem hallotta a főnök, amit mondtam. pedig valószínű. isten van, legalább tizenöt éves, és tornacipőben jár. fenét. igazából 'mindegy az énnekem'. magamat nézem, ahogy őt nézem, és 'juszt is' belefúrom a fejem akármibe, fejjel előre, tényleg, mint egy durcás kisgyerek; de persze nem szeretném, ha a fejemre vernének. bérletem még mindig nincs. nem is lesz; anyámnak van igaza, az élet elbaszása, az olyan részletekben rejtőzik, mint hogy az ember vesz-e bérletet. de nem vesz. inkább a bűn széles útját választja, azt a bizonyos jellemtelen könnyebb megoldást, miszerint lóg, bújik, fut és parázik. húsz év múlva sírni fogok én még, ígéri anyám. dehogy anyu, húsz perc múlva. de ez is mindegy nekem.
annyira távol, és mégis oly közel (faraway, so close! pedig nemszeretem a jutut) vagyok mindattól, amiről írok (tehát kvázi attól, aki vagyok), hogy lassan le kellene ülnöm magammal sörözni. mint régi haverok. lófaszt vagyunk haverok, de ha nem látjuk egymást egy darabig, úgy már persze lehet jófejkedni. tölts, cimbora, aztán fenékig! eső szag van; a bőrömön érzem, pedig odakint csöpög. a babszi kísért még ezekben az időkben, ezt muszáj megjegyezzem, már csak azért is, hogy lásd, marci, igyál te buzi, szóval lásd, öreg cimbora (te modoros fasz), nem az a fontos, akit te fontosnak akarsz; hogy susogtál, hogy milyen jól megúsztad a babszit (végülis), ha akkor iszunk arra is, mondtam volna neked, hogy az életben a jelenségek visszatérnek; jön még a babszi, csak épp nem babszinak fogják hívni, ahogy lesz még a kicsi is, az orosz éva is, és persze a manu; (csak a rozi menjen a picsába!) fapados színdarab vagy, drága komám, nincsenek új karakterek, csak más színészek játsszák el őket. persze baromság ez is.
neveket nem szabadna írni, egyébként, marci, ha már itt tartunk, látszik hogy megint nem ittál eleget. írd azt hogy xy (zu!), ws, mint a marsbéli krónikákban, mr cic, miss ycy, dr oao, stb, aki felismeri magát, tegyen oda egy x-et. közben meg, minden névvel magamat írom, erre varjál gombot, hiába vagy te te, én annyira én vagyok, hogy te csak statiszta vagy itt, ahogy csak statiszta vagyok én is ott; még ha főszerepet is osztok rád, vagy te rám. így aztán ne is törődj vele, ha kiírom a neved: szia kovácspistike!
igazából mindez, tényleg, 'mindegy az énnekem', a fenébe hogy nem találom meg még egyszer ezt a rádióműsort, addig marad ez. még egy darabig kesergek azon, hogy milyen szentimentális, nevetséges hülyegyerek vagyok végülis én, - meg hogy mennyit tudok magamról, akkor, ha az ezelötti blogbaromságba azt írom, hogy érzéketlenné váltam, és az a bajom, ráadásul úgy is gondolom, most meg azt nem írom, de attól még úgy gondolom, hogy az a bajom, hogy túlságosan érzelmes vagyok; az önismeret csalfa délibábjai ejtik csapdába szomjas lelkem! - aztán keresek valami illusztrációt ide a végébe, (attól félek hogy ebből mégiscsak bono lesz, de legalább craig amstrong féleképpen) majd elmegyek a fenébe. és lőn.
tajtékos napok ezek, pedig nem is boris viant olvasok, hanem nabokovot (istenem, lollita; létemnek lángja, lágyékom vágya). gödöllő, a park, 'A Park', vonatwck, tolókocsik, bocsánat, kerekesszékek, oldalra biccenő fej, csurgó nyál, napfény, tavasz, nyár, és sűrű felhők, amik hovatovább épp akkor szakadnak le, amikor kell.
címszavakban az idő. ami mögötte van, arról meg nem beszélek, pedig bele vagyok bolondulva rendesen. régen volt ilyen valószínűtlen az élet, amikor az ember kiesik önmagából, és távolból fókuszáló kameraként követi saját mozdulatait. nézem ahogy beszélek, nyelvem összeakad, ahogy járok, sután botladozok, almát lódító kezemről lerepül a karkötő; nem is én vagyok ez már. csak szerettem volna ha velem is van ilyen, ugye, bár kispál helyett épp csákányi énekli a szívrablást.
örök igazságok, és súlyos tanulságok keringenek még körülöttem, ezekben a napokban, mint valami kisbolygók; de róluk se beszélek, mert örök dolgokról minek. egy kerekeken guruló, tizenhárom éves életet tologatok, naponta két órát, akinek történetesen törhetetlen életkedve, és kifinomult humora van; és akitől folyamatosan önmagamra döbbenek rá, mint egyébként mindentől. szentendre, lankás utcák, és túl sok napi kávé; mennyi ideig nem tudtam, hogy mennyire jó, amikor úgy dobog a szívem, hogy nem tudok róla.
ha kérdezik, hogy vagyok, azt mondom jól vagyok, és közben ijedten az égre nézek, hogy ugye nem hallotta a főnök, amit mondtam. pedig valószínű. isten van, legalább tizenöt éves, és tornacipőben jár. fenét. igazából 'mindegy az énnekem'. magamat nézem, ahogy őt nézem, és 'juszt is' belefúrom a fejem akármibe, fejjel előre, tényleg, mint egy durcás kisgyerek; de persze nem szeretném, ha a fejemre vernének. bérletem még mindig nincs. nem is lesz; anyámnak van igaza, az élet elbaszása, az olyan részletekben rejtőzik, mint hogy az ember vesz-e bérletet. de nem vesz. inkább a bűn széles útját választja, azt a bizonyos jellemtelen könnyebb megoldást, miszerint lóg, bújik, fut és parázik. húsz év múlva sírni fogok én még, ígéri anyám. dehogy anyu, húsz perc múlva. de ez is mindegy nekem.
annyira távol, és mégis oly közel (faraway, so close! pedig nemszeretem a jutut) vagyok mindattól, amiről írok (tehát kvázi attól, aki vagyok), hogy lassan le kellene ülnöm magammal sörözni. mint régi haverok. lófaszt vagyunk haverok, de ha nem látjuk egymást egy darabig, úgy már persze lehet jófejkedni. tölts, cimbora, aztán fenékig! eső szag van; a bőrömön érzem, pedig odakint csöpög. a babszi kísért még ezekben az időkben, ezt muszáj megjegyezzem, már csak azért is, hogy lásd, marci, igyál te buzi, szóval lásd, öreg cimbora (te modoros fasz), nem az a fontos, akit te fontosnak akarsz; hogy susogtál, hogy milyen jól megúsztad a babszit (végülis), ha akkor iszunk arra is, mondtam volna neked, hogy az életben a jelenségek visszatérnek; jön még a babszi, csak épp nem babszinak fogják hívni, ahogy lesz még a kicsi is, az orosz éva is, és persze a manu; (csak a rozi menjen a picsába!) fapados színdarab vagy, drága komám, nincsenek új karakterek, csak más színészek játsszák el őket. persze baromság ez is.
neveket nem szabadna írni, egyébként, marci, ha már itt tartunk, látszik hogy megint nem ittál eleget. írd azt hogy xy (zu!), ws, mint a marsbéli krónikákban, mr cic, miss ycy, dr oao, stb, aki felismeri magát, tegyen oda egy x-et. közben meg, minden névvel magamat írom, erre varjál gombot, hiába vagy te te, én annyira én vagyok, hogy te csak statiszta vagy itt, ahogy csak statiszta vagyok én is ott; még ha főszerepet is osztok rád, vagy te rám. így aztán ne is törődj vele, ha kiírom a neved: szia kovácspistike!
igazából mindez, tényleg, 'mindegy az énnekem', a fenébe hogy nem találom meg még egyszer ezt a rádióműsort, addig marad ez. még egy darabig kesergek azon, hogy milyen szentimentális, nevetséges hülyegyerek vagyok végülis én, - meg hogy mennyit tudok magamról, akkor, ha az ezelötti blogbaromságba azt írom, hogy érzéketlenné váltam, és az a bajom, ráadásul úgy is gondolom, most meg azt nem írom, de attól még úgy gondolom, hogy az a bajom, hogy túlságosan érzelmes vagyok; az önismeret csalfa délibábjai ejtik csapdába szomjas lelkem! - aztán keresek valami illusztrációt ide a végébe, (attól félek hogy ebből mégiscsak bono lesz, de legalább craig amstrong féleképpen) majd elmegyek a fenébe. és lőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése