őzikés ördöggolyó eszterlánccal

sok volt megint, amiről írni kéne, még több amiről nem, de ha középre ülök, akkor szepes erika ördöggolyó fogságában című kötetéről beszélek, amit a sirályban 'találtam' - és tényleg, rá volt írva hogy talált tárgy. először azt hittem, hogy ez a hagyjunk el egymásnak könyvet móka része ez is, aztán jöttem rá, hogy valószínűleg nem (a pandának volt igaza), mert azokhoz szoktak valamiféle üzenetet is fűzni, vagy ajánlást, ésatöbbi, ezen meg nem volt egy szó sem; és szabó magda őzjéről, amit nem hittem volna hogy nekem el kell olvassam, és magamtól egy jó ideig nem is tettem volna, idióta sznobizmusom miatt, miszerint szabó magda biztos ilyen gicses családregényeket ír, ami nem nekem való.

furcsa most ez a magyar rovat, nem hittem volna hogy nekem lesz 'magyar' korszakom, főleg hogy magyar női író korszakom lesz; mindenesetre tény, hogy az utóbbi időben (jó fél évben) két kötet bőgetett meg, az egyik szabó magda őz-je, a másik ez a szepes erika. az egyik (az őz), lassan nyitogatja a csapokat, míg aztán két csúcspontnál is (csak szabadon akartam engedni) (az órádra néztél, mielőtt átmentél volna a nagykörúton) úgy jön elő a sírás, mint ahogy mostanában, a tavaszi eső esik, hírtelen, erősen, tisztán, és következmény nélkül. a másik (ördöggolyó), mindig eléri a határokat, de igazán nem robban ki; novellás kötet, és a novelláknak mindig úgy van vége, hogy az embert fojtogatja a sírás, de nem megy tovább. mindkettő ugyanarról szól végül is; egy nőről, és a legfontosabb férfiakról; a nagy szerelemről, meg az apáról. mindkettő ugyanabban a korban játszódik; sárga csillagok, gázkabinok, és utánuk a fekete autók. és mindkettő teljesen más; szepes egy nagy történetet jár végig, megfontoltan, néhol kissé (szerintem direkt) banálisan és gyerekesen, mint egy ördöggolyóban, az egyikből bele-bele pillanthatunk a másikba,és lassan jutunk egyre mélyebbre, míg a szabó őzje, elementáris erejű emlékezés, ahol zseniálisan körbetáncolja a cselekményt, úgy, hogy még lineáris is marad. mindkettő kötet azt az érzést mozgatja meg bennem, amitől félek, és amivel, - mégoly büszkeségem, és nagyzolt ál-önismeretem mellett sem - nem vagyok tisztában. valami mélyen a szívemben. ugye.

lelketlen lettem, hideg, és ismeretlen, és az ilyen könyveken keresztül lehet erre a legjobban rádöbbenni, már csak azért is, mert mindkettő azt csinálja, amihez a legtöbben (én is, hiába élek félig csak abból) gyávák vagyunk: emlékezik. kíméletlenül, precízen, líraian. túlzóan, érzelmesen, hidegen; de emlékezik. és az olvasónak is muszáj ezt tennie, azokat az ajtókat nyitogatva így, amelyikekre (bennem legalábbis) kényelmes hasadékokat vágtunk, hogy ne kelljen tárva nyitva látni; azokon benézve épp azt látom amit akarok. a múltam tágra nyitott ajtóin keresztül, persze, magamra döbbenek; hogy mi lett belőlem, ugye, de főként mi lett a régen oly nagyra tartott szerelemmel bennem, és mi lett apámmal, meg anyámmal, vagyis azzal, amit, akárhogy is beszélek mellé, családnak szoktak nevezni; hogy mi az a bizonyos mondat, amit annyit feltettem magamnak, annó, hogy 'mi késztet élni', és hogy erre, az akkori, mily buta, mily tapasztalatlan, közhelyes valami, mennyivel tisztább és erősebb volt, mint ez a megkeseredett hülyegyerek, aki ma lettem. és főleg, hogy ez milyen kevés, ezek a hiányos ön-leltárok, közben változtatni nincs erőm. aztán vagy van. vagy lesz. vagy; legalábbis volt.

most volt a kicsinek névnapja; hát írtam neki. de minek. ettől függetlenül meg kell tanuljak írni; ez a két könyv arra (is) rádöbbentett, hogy mennyire nem tudok írni; kevés, erőtlen betűket fűzök össze, amik széthullanak, már a kezemben is, nemhogy leírva. az eszterlánc jut erről eszembe, amikor először, a kicsiék előtt, az éppen tavasztól harsogó kertvárosi parkban, míg vártam rá, egy kislány, és a nagymamája próbált megtanítani, hogy hogy kell a pitypangokat egybefűzni; és az enyémek széthullottak, az övék egymást erősítették, aztán segítettek, feltették a fejemre, abban vártam a kicsit, virágporos lett a hajam, és amikor megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, és hozzányúltam, szétbomlott, és nem bírtam többet megcsinálni, a nagymama nélkül nem ért az egész szart se; aztán pár évre rá a pöttömökkel, gyerektáborban, mentünk pitypangot gyűjteni, mértéktelenül, ahogy csak a gyerekek tudnak, és én megmutattam annak, aki nem tudta, hogy hogy kell, de nem csináltam; nem mertem megmutatni, hogy bár elméletben tudom, gyakorlatban jobban kihullik a kezemből, mint az akkor először próbálkozó kislányoknak. és most utoljára, pécsen, fent a tettyén, amikor az anna megint megcsinálta, és egy pillanatra gyűlöltem érte, aztán haragudtam, majd nevettem az egészen, de közben iszonyatos erővel tört rám a kétségbeesés, hogy milyen ember vagyok én, akiből egy eszterlánc ilyen érzelmeket képes kiváltani, és milyen menthetetlenül irigy, hogy azt is alig bírom megbocsájtani valakinek (!), hogy neki egybe maradnak a pitypangok, nekem meg nem, közben meg a megoldás itt van a kezemben.

mindenesetre így vagyok az írással is.