sorozat

a sárinak (!) írtam levelet, amiben, (mert miről másról tudnék) elkezdtem magamról mesélni, és neki sikerült megfogalmaznom azt, amit magamnak nem, ezért most leírom magamnak is, ha már magamnak nem, ezzel is növelve a teljesen olvashatatlan, felesleges bejegyzéseim számát, arról van szó (miről másról) mint hogy hogy vagyok én (mert én úgy vagyok ahogy ő, bár ez is csak egy analóg hülyeség a részemről, megnyugtatásul képzelem magamnak, hogy ezzel is bizonyítsam, hogy nem vagyok olyan egyedül ugye) tehát

- banálisan, mint valami sorozatbeli kiégett lúzergyerek, aki ötven rész múlva peckesen fog menni, habnyakú nője oldalán a nászindulóra, akit, persze, már az első rész óta ismer, csak mert lúzer, és mert a sorozat ötven részre van írva, szarik rá, meg a nő is rá, szenvednek összevissza, nyilván majd összejönnek, szétmennek, összevesznek, köréjük gyűlik az ármány, meg az irigység, meg lesznek persze jóbarátok is, (a figura így lehet barátok közt, muhaha) ellenségek is, kitűnő karakterek, és figyelemre méltó alakítások, csakhogy még a sorozat elején járunk, ahol a lúzergyereknek nincs kedve felkelni, és azt mondja a telefonba, talán az előző nőjének, akit a közepe fele ki fognak írni a sorozatból, vagy a haverjának, aki viszont össze fog jönni a sorozat közepén az előző nőjével, emiatt őt is kiírják a sorozatból, szóval épp azt mondja a telefonba, végül is mindegy kinek, hogy nincs kedve felkelni, mert hogy nincs értelme az életének, szerelmes akar lenni, vagy gyereket nevelni, vagy bálnákat menteni, mindegy, csak lássa magán hogy él, ugye, és annál zavaróbb, hogy mindenki azt hiszi, hogy ő egy milyen életképes faszagyerek, aki folyamatosan stoppol valahova, minden különösebb cél nélkül, persze, közben meg olyan ürességek veszik fel állandóan, hogy alig fér el a hátsó ülésen, hiába a jobbnál jobb uticélok, szex, utazás, nők, lelki mélységek, kalandok, és vonatwck, ő azért csak vadul mondja a telefonba, hogy gyűlöli az ébredéseket, mert az álmai, az álmai sokkal valóságosabbnak tünnek, (vagy tűnnek, mert már írni se tud, pedig ha volt valaha igazán jó tanára, az pont a nyelvtan-irodalom tanára volt még annak idején, általánosban, és ő is azt mondta, hogy marci, neked nem lehet tanítani, vagy te tanulod meg magadtól, vagy sose fogod tudni, ezért fogsz te mindenkit tanítani, még azokat is, akik sokal többet fognak tudnak tudni nálad, mert őket lehet tanítani, téged meg nem) holott az égvilágon semmi valóságos nincs bennük, csak az, hogy van bennük valami, valami amit jobb híján valaminek lehet nevezni, és épp ez a valami nincs meg minden másban, az ébredés után, és ezért semmi kedve felébredni, gyakorlatilag, depressziós, úgy igazán, nagy d-vel, de ezzel is csak átlagosságába süllyed be le, mert hát ki nem depressziós ebben a mai cifra világban, csakhogy, a depressziónak, bár magának a szónak semmi értelme sincs, de a szomorúságnak, a fájdalomnak, van egy olyanfajta telítettsége, mint amikor az ember valami keserű dolgot eszik, aminek szereti az ízét, épp attól hogy keserű, gyakorlatilag kényezteti magát, ínyencként kóstolgatja az ízt, mert, főleg ha az ember igazán édesszájú, és hajszolja az édes élvezeteket, tud igazán magasröptű kikapcsolódás lenni valami kegyetlen keserű, amitől az arc összerándul, így van az egyébként sokat vigyorgó hülyegyerek a fájdalommal is, meg a szomorúsággal is, gyakorlatilag, ragaszkodik hozzá, csak magának se meri bevallani, hát még másnak, akiknek folyton panaszkodik, csakhogy, most már az a hülye helyzetben van, hogy a szomorúsága éppen ugyanúgy üres, mint a boldogsága, így gyakorlatilag nincs egyik se, nincsenek valódi érzelmei, per pillanat, csak emlékezetből érez, ettől minden olyan, mint valami fénymásolat, aztán egy fénymásolat fénymásolata, ésígytovább, ezeket hadarja el a telefonba, míg meg nem szakítják egy reklámmal, lehetőleg, hogy a nézők mégse menjenek el, mert épp ezzel az állapottal nem lehet nagyon mitkezdnei, hallgatni, nézni, olvasni se érdemes, abba is hagyom, de ezt szerintem így ahogy van leírom a blogomba -

és tényleg.