az őz

„mit fogok elmondani neked?”- törtem a fejemet, az erkélyajtó nyitott, világosabb kék téglalapját néztem, meg a csillagokat. áramlott a hűvös a sashegyről. szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol a mélyen, rozsdásan csikorogva, már készülődtek bennem a szavak, a kőgát meg apa meg minden, ami volt, ambrus és az irma néni cipője, és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint soha életemben. olyan messze ültél tőlem, hogy csak éreztem, de nem láttam, és nem érzékeltem azt, hogy már meztelen vagy. én olyan voltam, mint aki egy kicsit részeg, de ugyanakkor fáradt is, és most majd megpihen. annyira bennem voltál már, hogy csukott szemmel, sötétben és belülről is láttalak, ha akartalak: zöldesbarna szemedet, érzékeny szádat, izmos, hosszú combjaidat. cigaretta után tapogatóztál, de nem találtad, a tárcád a lapockám alatt volt, s nem moccantam meg, nem akartam hogy most rágyújts. julira gondoltam, hogy odaért e már máriabesnyőre a búcsúsokkal, s hogy most imádkozik e értem és mindenkiért, és mit szólna, ha mégis belépne, felgyújtaná a villanyt, és itt találna bennünket így. „tudom hogy te szereted angélát…”- mondtad. nem szóltál többet, sem azt hogy szeretsz, sem azt, hogy tudod hogy szeretlek, nem próbáltad megfogalmazni szerelmünket, mely annyira tagadhatatlan volt már hetek óta. akkor felemelkedtem egy kicsit és kihúztam a tárcádat a hátam alól, hogy rá tudj gyújtani. csak félig szívtad el a cigarettát, aztán kidobtad az erkélyre. nyitott szemmel feküdtem a karodban, mozdulatlanul és kétségbeesve, s mikor elaludtál, kimentem az erkélyre, mezítláb, meztelenül, úgy, ahogy voltam. meghúzódtam ez erkély és kőpárkány között, a bőrömet hasította a hideg. álltam, vacogva, a hegyi éjszakában, néztem pestet, a többi hegyeket, egy messzi lámpát a hídfőnél, aztán visszabújtam melléd az ágyba. elvetted a kispárnámat, begyűrted a tarkód alá, nem akartalak megmozdítani, én mindenképpen tudok aludni, kövön is, földön is. ráhajtottam a fejemet a könyökömre.

(...)

gyakoroltam a szemedet, akkor este, addig gyakoroltam, a fürdőszoba tükre előtt, míg csak úgy nem tudtam nézni, mint te. egyszer megmutattam neked, milyen vagy, mikor figyelmesen odapillantasz valamire.
(...)
lóbáltam a lábam az ágy szélén és fütyültem. tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom és nem bírom elviselni az emlékeidet. leltél egy csepp lyukat a zsebedben, arra gyanakodtál. rám nem gyanakodtál soha, s ezért történt így minden. ha egyetlen egyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy ahogy a testemre szoktál talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom hadonászom valami híg átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre, emlékekkel és emlékeztetésekkel...
(...)
a legfelső gombod leszakadt, azt varrtam vissza éppen. s míg öltögettem, láttam, hogy a középsőt már megerősítette valaki valami világos, gyenge szállal, ügyetlenül és csúnyán. angéla sose tudott varrni, mindig megszúrta a kezét kézimunkaórán, aztán csak bőgött. leeresztettem a kabátot az ölembe, csak bámultam rá. angéla kezét láttam, ujján az esetlen gyűszűt, mozdulatát, ahogy keskeny vállával nekiveselkedik a kemény szövetnek. összerándult a gyomrom. Megkérdezted, mi bajom van, azt mondtam, beleszaladt az ujjam begyébe az olló, szívogattam az ép ujjamat, aztán elkezdtem énekelni, táncolni, pörögtem a szobában, és közben arra gondoltam, hogy holnap letagadom magamat, és kimegyek valahová a folyó mellé, most úgyis a csodálatos brigád megy, abban nem játszom, egyedül akarok lenni, és azt akarom, hogy átfagyjak a havon, és reszkessek, és még a csontomat is kiszapulja a tél. ... 'holnap hol?' - kérdezted, mikor elmentél. 'a hattyúban, ebédkor' - mondtam. három napig nem láttál, addig nem jöttem vissza szentendréről. julit azzal hagytam ott, hogy próbára megyek, aztán a margit hídtól telefonáltam, hogy elutazom. mikor megint találkoztunk, az arcod beleványadt a keresésbe. majdnem megöltél. feküdtem a karodban, néztem a mennyezetet, lenn az ösvényen autók futottak, folyton mozgott a fény. arra gondoltam, hogy képtelenség, nem lehet megmondani, hogy azért szöktem el tőled három napra, mert angéla megerősítette a kabátodon a középső gombot.
(...)
borzasztó gyorsan meghaltál, az éjjeliszekrényeden ott volt az összetört karórád, amelyet én igazítottam vissza ebédkor, míg kezet mostál, hogy elkéss az orvostól, ahova angélát kellett vinned, mert félt fogat húzatni. pipi azt mondja, az órádra néztél, mielőtt átfutottál volna a corvin előtt.
(...)
minden csak ég volt meg ég, csillag meg holdsütés, ciripeltek a tücskök, és a patak felől, amely az üdülő mögött átlósan vágott át a réten, zenéltek a békák. a hegyek vonulata meg a sziget fái tartották az eget felettem, a hold az autóbuszmegálló felett ragyogott, az országút sötét volt, üres, a csonka ágú akác árnya meggörbült a földön. csak álltam ott, hátamat a falnak szorítva, és néztem az utat, az eget, meg a fákat. azt hiszem, vártalak.

(szabó magda: az őz)