kicsiny blogom szinte mindig úgyis az élet napos oldaláról szól, így miért ne osszak meg most is, egy fölöttébb vidám történetet. a színhely budakalász, jókai mór utca, ahol a dávidék laknak. baromi hosszú, véget nem érő, unalmas utca, és én azzal volt szórakozzam, hogy kis barátom örök mosolyba torzult arcára valami mókát is csaljak, hogy a kerítés mögött tespedő ebeket felrázzam egy wuff (németül a vau!) kiáltással, hogy aztán elégedetten dőljek a tolókocsira, lám, körülöttünk mindenki dolgozik, míg a kutyák mélabús dühhel kilátásba helyezték, hogy mi mindent csinálnának velünk, ha az a kurva kerítés nem lenne, de persze az a kurva kerítés mindig ott van. ezen a dávid is nagyon jól szórakozott, ezek voltak a boldog szép napok.
hanem tegnap megyünk ugyanezen utcán hazafele, némileg elcsigázottan, amikor arra a jelenségre leszek figyelmes, hogy előttünk kb száz méterrel egy festett hajú nő sétáltatja két festett bundájú pincsi kutyáját, isten tudja hogy hívják az ilyen ölebeket. az idili képbe viszont az szól bele, hogy ott áll mellettük két baszott nagy rottveller szerű állat, az isten tudja hogy hívják az ilyen medvéket. vicceskedek, de a dolog nem vicces; a két nagy kutya körbe állja az egyik kiskutyát, bele-bele marnak, a kiskutya nyüszít, a nő sikoltozik, fogja a kiskutya pórázát, dehogy minek, a másik kiskutya a nő lába mögött lapul; aztán tulajdonképpen mindenféle fölösleges maszlag nélkül az egyik nagy megfogja a kiskutyát, és szétroppantja, szó szerint, száz méterre is hallani véljük ahogy reccsen; a kiskutyából rongy lesz, rángatja, cibálja, a másik is oda oda mordul, a nő megtántorodik, eldobja a pórázt, a két nagy, zsákmányukkal, mint valami ízletes csonttal, bevonulnak az eddig nyitva álló kapu mögé; közben megjelenik egy trikós férfi, bezárja a kaput, a nő a földre rogyik, a másik kiskutya lábát húzva nyüszít, a jelenetnek vége. az egész nem volt több két percnél.
nem is azon szeretnék elmorfondírozni, e hasábokon, hogy vajh akkor mi lett volna, ha eme két állat, mit ad isten, velem, dávid barátommal, és az ő tolószékével találkozik, amit különösen kitüntetett figyelemmel gyűlölik valamiért a kutyák; hogy szedem ki a pántokból egy másodperc alatt a dávidot, és repülök át vele valamelyik kerítés biztonsága mögé? vagy ízekre haraptatom magam, míg a dávid valamilyen isteni csodára felépül közben, és elkerekezik? vicceskedek, de a dolog nem vicces.
azon se szeretnék filozofálgatni, hogy az egész jelenség mennyire ijesztően hasonlított azokra a jelenetekre, amiket a magamfajta szerencsétlenek (kiskutyák?) megélnek, férfivé válásuk útvesztőin; az utolsó vonatra felkapaszkodó, értelemtől kicsattanó, beekizett huszárok, ugyanígy fogják körbe, az ember fiát (kiskutyáját?), van a vezér, aki kérdez (zsidó vagy?), majd üt (ez egy zsidó bazdmeg!), míg a maradék udvartartás röhög, és fedez; megjegyzem, a természet törvényei (lehet természet törvényeiről beszélni egy jókai mór utcában?) jóval tisztábbnak tűnnek, mégha jóval kegyetlenebb is a végkifejlet, itt ugyanis nincs indoklás, hogy miért kell megenni a kiskutyát, nyilván mert kiskutya, és a kiskutya se próbál fellebbezni (főleg mert pillanatokon belül eltörik a kis szervezetét, amivel egyáltalán tiltakozhatna sorsáért), a beekizett hazafiak pedig a vér kicsordulásától jobb esetben tovább mennek (ne balhézz már kolos!), rosszabb esetben vérszemet kapnak, szó szerint.
azon se mélázok el, hogy én mit csináltam volna a nő helyében; nem szeretem az ilyen kis kutyákat, de tény, az ilyen nagyokat sem; a pórázt el kellett volna engedni, és mittudomén, átdobni a kiskutyákat a kerítésen, bár azt a jó isten tudja, hogy ebben az esetben nem-e a nővel vigasztalták volna magukat a medvék, vagy ne adj isten, ugye, velem és dáviddal, akik a háttérben lapulunk; az én felelőségemet se akarom boncolgatni, miután szeretném azt hinni, hogy nem tehettem volna semmit; odafutni, felhívni magamra a figyelmet, talán, ha nincs a dávid, aztán futni, de így, ez volt a legjobb, márha lehet legjobbról beszélni.
azt viszont muszáj, a szokott kretén jópofáskodással megjegyezzem, hogy a jelenet végére persze, összegyűlt az utca, míg addig sehol egy teremtett lélek; a történet némi díszítéssel kapuról kapura járt, mire elérkeztünk a dávidékhoz, a szembe szomszéd is tudni vélte, hogy az a két véreb széttépett egy nőt; viszont amikor visszafele jöttem,- dávid biztonságban, marci épp azt vallja be magának, hogy a fene essen bele, még sincsen fából, és egy ilyen dologtól is, lássuk be, ki tud akadni, holott ő az élet dolgaiban mily jártasnak hitte volt magát, és ő, aki élet - halál tudója, nem gondolta volna magáról, hogy így megérinti egy ilyesmi közjáték - a kerítésnél már ott volt a két rotveller (azt hiszem azok voltak) gazdája is, simogatja kutyái arcát, és derűsen magyarázza hogy vétlenül megnyomhatták a kutyák a kapu távirányítóját, így eshetett meg ez az eset; a kerítésnek támaszkodó szomszéd is elismeréssel nyugtázza, hogy hiába na, ezek nem piskóták ezek a kutyák, és röhögnek. persze madarat tolláról, embert kutyájáról, és őszintén, nem néztem ki, a kutyák gazdájából, hogy tosztojt olvas (félkegyelmű, drága barátom!), de még így is, talán legjobban ettől a végjátéktól akadtam ki, főleg, hogy később azt is láttam, ahogy az utca végén a festett hajú nő, és élettársa zokogva viszik a rongybabává lett testet.
konklúzió nincs, azon elkattogtam egy kicsit, hogy de jó is lenne, ha mindig a zsebembe lapulna egy flóbert, amivel, mint gyermekkorom hősei, ezer méterről is eltalálnék egy gomblyukat, vagy ne adj isten egy uzi, mit egy tisztességes amerikai állampolgárnak, amivel eltalálnék mindent, jobb esetben a célt is, és az ilyen helyzetekben, isten bosszúálló angyalaként tennék igazságot (valószínűleg nem is a két kutyát lőném le feltétlenül, hanem kellemes gazdájukat, ó marci, te gyilkos!), meg azon is, hogy ha én nagy melák, így kijöttem a szerepemből, eme események hatására, vajon mit érthetett meg, és hogy élhette meg mindezt dávidom, akitől így is rengeteget tanulok azzal, hogy nem mond semmit; ezek költői kérdések, mindenesetre a nagyhal megeszi a kishalat, meg hogy a nagykutyák bekebeleznek, és effajta nyelvi képektől még egy darabig ki fog rázni a hideg.
hanem tegnap megyünk ugyanezen utcán hazafele, némileg elcsigázottan, amikor arra a jelenségre leszek figyelmes, hogy előttünk kb száz méterrel egy festett hajú nő sétáltatja két festett bundájú pincsi kutyáját, isten tudja hogy hívják az ilyen ölebeket. az idili képbe viszont az szól bele, hogy ott áll mellettük két baszott nagy rottveller szerű állat, az isten tudja hogy hívják az ilyen medvéket. vicceskedek, de a dolog nem vicces; a két nagy kutya körbe állja az egyik kiskutyát, bele-bele marnak, a kiskutya nyüszít, a nő sikoltozik, fogja a kiskutya pórázát, dehogy minek, a másik kiskutya a nő lába mögött lapul; aztán tulajdonképpen mindenféle fölösleges maszlag nélkül az egyik nagy megfogja a kiskutyát, és szétroppantja, szó szerint, száz méterre is hallani véljük ahogy reccsen; a kiskutyából rongy lesz, rángatja, cibálja, a másik is oda oda mordul, a nő megtántorodik, eldobja a pórázt, a két nagy, zsákmányukkal, mint valami ízletes csonttal, bevonulnak az eddig nyitva álló kapu mögé; közben megjelenik egy trikós férfi, bezárja a kaput, a nő a földre rogyik, a másik kiskutya lábát húzva nyüszít, a jelenetnek vége. az egész nem volt több két percnél.
nem is azon szeretnék elmorfondírozni, e hasábokon, hogy vajh akkor mi lett volna, ha eme két állat, mit ad isten, velem, dávid barátommal, és az ő tolószékével találkozik, amit különösen kitüntetett figyelemmel gyűlölik valamiért a kutyák; hogy szedem ki a pántokból egy másodperc alatt a dávidot, és repülök át vele valamelyik kerítés biztonsága mögé? vagy ízekre haraptatom magam, míg a dávid valamilyen isteni csodára felépül közben, és elkerekezik? vicceskedek, de a dolog nem vicces.
azon se szeretnék filozofálgatni, hogy az egész jelenség mennyire ijesztően hasonlított azokra a jelenetekre, amiket a magamfajta szerencsétlenek (kiskutyák?) megélnek, férfivé válásuk útvesztőin; az utolsó vonatra felkapaszkodó, értelemtől kicsattanó, beekizett huszárok, ugyanígy fogják körbe, az ember fiát (kiskutyáját?), van a vezér, aki kérdez (zsidó vagy?), majd üt (ez egy zsidó bazdmeg!), míg a maradék udvartartás röhög, és fedez; megjegyzem, a természet törvényei (lehet természet törvényeiről beszélni egy jókai mór utcában?) jóval tisztábbnak tűnnek, mégha jóval kegyetlenebb is a végkifejlet, itt ugyanis nincs indoklás, hogy miért kell megenni a kiskutyát, nyilván mert kiskutya, és a kiskutya se próbál fellebbezni (főleg mert pillanatokon belül eltörik a kis szervezetét, amivel egyáltalán tiltakozhatna sorsáért), a beekizett hazafiak pedig a vér kicsordulásától jobb esetben tovább mennek (ne balhézz már kolos!), rosszabb esetben vérszemet kapnak, szó szerint.
azon se mélázok el, hogy én mit csináltam volna a nő helyében; nem szeretem az ilyen kis kutyákat, de tény, az ilyen nagyokat sem; a pórázt el kellett volna engedni, és mittudomén, átdobni a kiskutyákat a kerítésen, bár azt a jó isten tudja, hogy ebben az esetben nem-e a nővel vigasztalták volna magukat a medvék, vagy ne adj isten, ugye, velem és dáviddal, akik a háttérben lapulunk; az én felelőségemet se akarom boncolgatni, miután szeretném azt hinni, hogy nem tehettem volna semmit; odafutni, felhívni magamra a figyelmet, talán, ha nincs a dávid, aztán futni, de így, ez volt a legjobb, márha lehet legjobbról beszélni.
azt viszont muszáj, a szokott kretén jópofáskodással megjegyezzem, hogy a jelenet végére persze, összegyűlt az utca, míg addig sehol egy teremtett lélek; a történet némi díszítéssel kapuról kapura járt, mire elérkeztünk a dávidékhoz, a szembe szomszéd is tudni vélte, hogy az a két véreb széttépett egy nőt; viszont amikor visszafele jöttem,- dávid biztonságban, marci épp azt vallja be magának, hogy a fene essen bele, még sincsen fából, és egy ilyen dologtól is, lássuk be, ki tud akadni, holott ő az élet dolgaiban mily jártasnak hitte volt magát, és ő, aki élet - halál tudója, nem gondolta volna magáról, hogy így megérinti egy ilyesmi közjáték - a kerítésnél már ott volt a két rotveller (azt hiszem azok voltak) gazdája is, simogatja kutyái arcát, és derűsen magyarázza hogy vétlenül megnyomhatták a kutyák a kapu távirányítóját, így eshetett meg ez az eset; a kerítésnek támaszkodó szomszéd is elismeréssel nyugtázza, hogy hiába na, ezek nem piskóták ezek a kutyák, és röhögnek. persze madarat tolláról, embert kutyájáról, és őszintén, nem néztem ki, a kutyák gazdájából, hogy tosztojt olvas (félkegyelmű, drága barátom!), de még így is, talán legjobban ettől a végjátéktól akadtam ki, főleg, hogy később azt is láttam, ahogy az utca végén a festett hajú nő, és élettársa zokogva viszik a rongybabává lett testet.
konklúzió nincs, azon elkattogtam egy kicsit, hogy de jó is lenne, ha mindig a zsebembe lapulna egy flóbert, amivel, mint gyermekkorom hősei, ezer méterről is eltalálnék egy gomblyukat, vagy ne adj isten egy uzi, mit egy tisztességes amerikai állampolgárnak, amivel eltalálnék mindent, jobb esetben a célt is, és az ilyen helyzetekben, isten bosszúálló angyalaként tennék igazságot (valószínűleg nem is a két kutyát lőném le feltétlenül, hanem kellemes gazdájukat, ó marci, te gyilkos!), meg azon is, hogy ha én nagy melák, így kijöttem a szerepemből, eme események hatására, vajon mit érthetett meg, és hogy élhette meg mindezt dávidom, akitől így is rengeteget tanulok azzal, hogy nem mond semmit; ezek költői kérdések, mindenesetre a nagyhal megeszi a kishalat, meg hogy a nagykutyák bekebeleznek, és effajta nyelvi képektől még egy darabig ki fog rázni a hideg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése