ez van most

írni kellene arról, hogy ez egy vonat blog, kivételesen nem a wc mélyéről, hanem peckesen ülve az első osztályon; jó kis hazárdjáték, ha még az állomáson, a peronon elég sokat mutogatom magam a kalauznak, és aztán egyszer elbújok, hogy elmenjen mellettem, majd valami olyan helyre ülve, ahol elve sokan vannak, maradok nyugton, és szerencsém van, meg főleg nem mozdulok az 'új felszállók menetjegyét kérem' dalra, akkor elmehet mellettem, én meg vigyoroghatok a végállomásig, kényelemben.
ez van most.

írni kellene arról is, hogy odakint szakad az eső, a vonat rohan bele az esőbe, a felhők meg kapaszkodnak a vonatba; én meg írok, versenyt írok a vonattal, úgy kattog a billentyűzet, ahogy kattog a vonat, úgy fékezek, ahogy ő fékez, olyan sebesen érzek, ahogy megyünk; hát ez van most.

amiről írni kellene, az egy vonatút, meg az, hogy kiderült, mégiscsak jobb lett volna, ha annak idején megvesszük csörögben azt a házat (milyen közel lenne az most a győzőékhez), és ott maradunk, apám marad a helyén, én gyarapodok békességben és szeretetben (!), majd végül egyetemre járok (a pázmányra, nincs mese), és boldogan élek (míg meg nem halok ugye). hát ez nincs most.

arról is írni kellene, hogy az ember mennyi mindent csinál a másikért, főleg akkor, ha a másik hagyja (kvázi szarik rá, elmegy, nem jön vissza, közönyös, vagy illően távoli) hogy mindezt önmagáért csinálja; és közben a másikért egyre többet tesz meg, éppen, mert valami elviselhetetlen módon ez mégis legalább annyira jó neki, mint amennyire keserű, és főleg, mert közben célt is kap (miszerint hogy addig csinálja, míg a másik vissza nem adja, abba nem hagyja, nem szarik rá, visszajön, törődő lesz, vagy gyengéden közeli), és ráadásul önmaga is több lesz (éppen önmagától, és pont nem a másiktól, bár ezt sose fogja belátni), amitől még több mindent fog csinálni a másikért, amitől a másik valószínűleg még jobban fogja hagyni (tehát szarik rá, elmegy, nem jön vissza, egyre jobban közönyös és illően távoli), ezekben faragja ki az ember, (míg kétségbeesve tördeli a kezét, hogy épp a másik csináljon már valami maradandót belőle) önmaga szobrát, azokat a részleteket, amitől később képtelen lesz majd megszabadulni, míg valami fájdalmas, és kérlelhetetlen erő (valószínűleg egy másik másik, akiért már épp nem akarna tenni semmit, csak önmagáért) le nem töri. máshogyan megfogalmazva mindenki a saját meséjét írja a másiknak, amibe épp a másik nem lehet főszereplő. ez is van most.

jó lenne írni arról is, hogy mennyire fáj, hogy egy nekem fontos valaki szenved, és hogy a szenvedésén keresztül is csak magamat látom, és főleg a viszonyomat vele; miszerint hogy épp a szenvedésétől maradok végképp egyedül, mert nem tudok részt venni benne, hiába szeretném, épp a fájdalmától rajzolódik ki szinte megfogható biztonsággal a köztünk lévő kapcsolat határai, hogy meddig ő ő, és meddig vagyok én én; és így már azt is megtudom vizsgálni, mint valami szomszédságban a fákat, hogy mi az, ami nálam gyökerezett, és hozzá nyúlt át, és mi az ami fordítva; nála pusztul valami, nálam csak fog, nem tudom átvenni a szenvedését, pedig ezzel is, csak még közelebb érzem magamhoz, egyrészt, mert gyakorlatilag (egy bizonyos értelemben) végérvényesen elveszítettem (ahogy nem is lehetett enyém soha), másrészt viszont épp ezzel még inkább egyé tudok válni vele, hiszen a szenvedését olyan nagyon, pontosan érzem, mintha az enyém lenne, és visszaértünk az elejéhez, hogy ezzel magamat látom, a viszonyomat vele, valamint azt, hogy ő mennyire nem én, pedig még a szenvedése is majdnem olyan (sőt talán egészen) mint az enyém, és ebben van valami megnyugtató, valami fájdalmas, és valami magasztos érzés is, amitől az embernek kedve támad ilyen hülyeségeket írni, mint amiket eddig is írtam. ez van most.