részeg

most jöjjön olyan, amilyen még nem volt:
szerintem boldog vagyok.
ma legalábbis nagyon úgy tűnik, persze a cinizmusom is köszöni, jól érzi magát, de akkor is, egész nap volt valami a levegőben, valami várakozás, mint amikor gyerekkoromban már tudtam, hogy van valami ajándék valahol, de még nem tudtam mi az, és hol.
délelőtt bicikliztem a kisdáviddal, és többször is azon kaptam magam, hogy kurjongatni lenne kedvem; akkor még kivártam, gyanús volt ez az egész, de most már mindjárt vége ennek a napnak, így kőbe vésem gyorsan, a későbbi sötét jövőnek.
szóval ilyen is van.
persze tök logikátlan az egész, miért pont ma vagyok boldog, ezzel az erővel, ezekkel a lehetőségekkel, amik ma voltak, boldog lehettem volna tegnap, tegnapelőtt, sőt, még azelőtt is. de ma vagyok boldog, tök hülyeség ez az egész.
meggybefőttet eszem ennek örömére, meggypálinkával (!), a későbbi emésztésemről most ide inkább semmit.
szóval boldog. amikor nem vagyok az, azt hiszem a boldogság is olyan, mint az orgazmus, amíg nincs meg, addig nagy dolog, utána inkább csak elfárad az ember, de ha már ezzel a vulgáris hasonlattal élek, úgy tűnik, multi (!) orgazmusom van. ezt a szót a múltkor láttam egy lány kezében lévő könyvben, az volt a címe nagy betűkkel: a multiorgazmusos nő. úgy tartotta maga előtt, mintha kitűzőként akarná használni, majdnem megkérdeztem tőle hogy most is épp valamelyik multi baszogatja (már elnézést a poénért) azért vág ilyen fejet, de nekem csak a szám nagy, az is csak írásban.
a nagydávidot várom elvileg, de persze megint átbaszott, mégis boldog vagyok, beszarás.
egy épkézláb mondatot nem tudok írni egyébként, csak az esetleges elvárások miatt mondom, bár biztos feltűnő, hogy már jó ideje nem, most azonban lekakilok mindent, és igazi blogot írok, ohne művészet, ohne irodalom, szavak, csak parasztosan, szóval asszondja:
kedves naplóm, akarom mondani blogom. ma, november hatodika van, öt napja halottak a halottak, és borzasztóan jó idő volt egész nap. le föl rohangáltam a nyugati - jászai - oktagon vonalon, mert elmentem a kisdávidért, visszajöttünk, visszamentünk, otthagyta a telefonját, visszamentem, visszavittem, és végig boldog voltam, tök szokatlan volt az egész, azon kattogtam hogy mit ittam, esetleg bármi mást mit csináltam, erről jut eszembe, hogy az egész azzal kezdődött, hogy reggel nekifogtam megírni félálomban, pár óra alvás után az egyzenét, ami pontosan olyan is lett, unalmas, terjengős borzalom, közben meguntam buzerálni a hülye mixet, amit csinálni akartam hozzá, azon is felhúztam magam, mert nagyon rossznak hallottam, aztán kiderült hogy a világ odakint magasan tesz a rosszkedvemre, és a rossz zenémre, úgy süt a nap, mintha most jutott volna eszébe élni, és én azon kaptam magam, fölfelé a hídon, hogy egyrészt olyan mintha lefelé mennék, pedig aztán szegény bringámra már nagyon úgy nézek, hogy látom benne a következőt, másrészt a zene sem volt olyan szar, sőt, kit érdekel hogy nem jön ki pontosan ritmusra, ha süt a nap, meg egyébként is, és valahogy mire a lehel piacnál kavarogtam, már valami mágikus bringázásba torkollott az egész, az a fajta kerekezés volt, mire odaértem a kisdávidékhoz, ami betölthet egy életet, ami semmivé teszi az ember bármely ambícióját, és képes rábírni az embert, hogy bevallja, szereti az életét. erre a kisdávidéknál nem csak a szokásos kávéval, hanem finom meggyes gesztenyés izével vártak, talán ekkor adtam fel végleg a boldogság elleni védekezést, igen talán az egész tényleg akkor kezdődött.
azt is muszáj megjegyezni, hogy a kisdávidot egyre jobban elrontom, visszafele konkrétan megelőztük a trolit, ami elég vagány dolog, de a kresz és az ifjúság nevelésének szabályaival bajosan kompatibilis.
kezdek hülyén fogalmazni, így abbahagyom, ennyi, isten veled, nincs mit mondanom, annyit még fel kéne írni magamnak, hogy nem találom a vakablakot, pedig itt volt valahol a bajza - szív - rózsa környékén, a fáma szerint a bácsi annyira szerette azt, hogy amikor elment otthonról, a felesége utána nézett az ablakon kikönyökölve, hogy amikor meghalt az asszony, befalaztatta az ablakot, és csinált oda egy szobrot a könyöklő feleségéről. a kisdáviddal kerestük, mert nagyon tetszett neki az a kifejezés hogy vakablak, és mert nem tudtam elmagyarázni neki rendesen, hogy tulajdonképpen minek is kell egy ablakot megvakítani, vagy minek egy ablak, ha vak, és egyáltalán, ez a bácsi és a felesége történet se hatotta meg igazán, de remélem hogy ha látja, akkor hátha rá is olyan hatással lesz, mint rám akkor amikor először láttam.

iszonyú jó érzés, hogy a dolgok most még annyit se jelentenek, mint amit egyébként jelentenek, nem hogy többet. a történelmi hűség kedvéért leírtam mindezt, később jó lesz ez bizonyítéknak, hogy ilyen is volt, van, semmi nem veszi el ezt még eddig a két óráig tőlem, pedig direkt belegondoltam egy csomó olyan dologba, aminek a súlya alatt máskor ropogni kezd a nyakam, de ma csak meggybefőtt van, pálinka, és ovis képek.
hell yes!
és a félreértések elkerülése végett, nem, sajnos nem vagyok részeg.