moszkvatéri lovak

széthullottam arra az egy darabra, ami mindig is voltam.

a nyitott műhelyben álltam, vártam a kávéra, és úgy rúgott arcon ez a tandori mondat, hogy elfelejtettem tejet kérni hozzá. kalligráfiai kiállítás van a nyitott műhelyben, most volt a megnyitó, mi a matthieuval végig sakkoztuk az egészet. az ötlet jó, betűkkel jeleníteni meg verseket, a tandori haiku mellett ott a kedvenc somlyó györgyöm is a falon, a gnóma, az is önmagában egy lórúgás, ideírom, hagy rugdosson ha még nem ismernéd, bár már volt itt is:

akárhogy is volt és lesz akármi nem lehetett meg nem találni azt ami megtaláltatott akármi lett és úgy ahogy

rúgja meg a ló az ilyeneket. a megnyitón arról beszélt szétesetten és unalmasan egy eltés művtöri tanár, aki egyébként ügyes és jó előadó, hogy a szintén a falon látható pilinszky gondolatból kiindulva, amit most dafke nem írok le, így is már egy kész ménes ez az egész, hogy a betűk is önmagukban ha magukra maradnak, szétesnek, összeomolnak, mint majd egyszer minden.
álmomban régen, kicsinek, a megölt pókok néha visszajöttek, hozták az egész pereputtyukat, és jöttek felém, hogy leeresztetted a bátyust a fürdőkádban, ezért most, és csak jöttek, én rettenetesen féltem a pókoktól, de az efféle számonkérő álmaimtól később megtanultam még jobban félni, mint a pókoktól, ezért minden iszonyatomat legyőzve megtanultam azt is, hogy menthetek meg minden nyomorult kis pókot a fürdőszobából, szobából, spejzból, konyhából, és valami papírba csomagolva, óvatosan, nehogy a végtagsérülést is rámkenjék majd éjszaka, hogy vigyem ki őket a szabadba. a lelkiismeretem sajátosan működött, még amikor kőbányán laktam a hetediken, és naponta öltem halomba a csótányokat, a pókokat akkor se mertem bántani, akkor tanultam meg azt, hogy amit az ember a gyerekkorában megtanul, azt senki nem tanítja meg elfelejteni.
mindez úgy jön ide, hogy néha, éjszakánként, így vagyok a betűkkel is. jönnek a szavak, a csúnya szavak, a káromkodások, az elbaszott, feleslegesen tekergő mondatok, a semmiről nem szóló semmik, a nyavajgások, jönnek, és nem bántanak, csak kérdeznek, a hülye kis kérdőjelükkel, meg felkiáltanak, a hülye kis felkiáltójelükkel, jönnek, és nekifognak jelenteni valamit, minden egyes rohadt betű jelent olyankor valamit, és én verejtékben úszva ébredek, és olyan érzésem van, mintha ott lennének még ébren is a nyelvem alatt, az ízük, ki kell menjek kihányni őket, és aztán jelentéstúladagolástól utána sokáig nem tudok újra elaludni.
tudod te, mit jelent például az a? magas labda mi? és az s? vagy az f? a d? a c, az m, és a v, basszameg? és azt hiszed ezek csak nevek mi? ezeket a betűket figyeld: l ó f ü t y i ! bár ne emlegessük, nehogy megint elkezdjen rugdosni.
mindenesetre ilyen a viszonyom a betűkkel, le se tudom már írni őket, olvasom, hogy amerikában már pár helyen eltörölték a kötelező kézírás oktatást, azzal a feltétellel, hogy cserébe a kölyköknek meg kell tanulniuk folyékonyan gépelni. nincs olyan súlya a billentyűzetnek, ez tény, bár épp ez a baj; kézzel az ember jobban meggondolja, hogy mit írjon, még jobban, hogy mit ne írjon.
moszkvatér, délután, reményszag, és reménytelen bűz, egy lány fuvolázik, mindenki épp megérkezik valahová, gyűlölöm, imádom, okádok a moszkvatértől. a szél kálmán tértől nem, azt továbbra se tudom hol van, én ahányszor arra járok, mindig csak a moszkvateret találom meg.
ha az ember írni akar, vegyen egy kávét, de gyorsan, mert már százhúsz, nemrégen még száztíz volt, múlik az idő, telik a pohár, aztán üljön le a párszem fa közül a mellé, amelyiken diszkóznak a verebek, és tíz perc alatt garantáltan legalább hat ember oda fog menni hozzá, és mondani fog valamit. a garancia növekszik, ha az író ember szép, ne adj isten lány, és nyilván csökken, ha büdös, és ápolatlan, ebben az esetben a rendőröket is lehet várni, én ennyire még nem voltam bátor.
például odajön hozzád egy hajléktalan bácsi, és megkérdezi, hogy tudod e, hogy épp mit játszik a fuvolás lány. mondod hogy ezt speciel nem, de a varázsfuvola volt nemrégen. erre elárulja, hogy ő csak a rockzenét szereti valójában, és hogy van a török ádám, az nagyon fasza gyerek, ő például tuti sokkal jobban eljátszaná ezeket. és mindezt illusztrálja is a hajléktalan bácsi, fuvolázást imitálva, úgy, hogy közben nem teszi le a kezéből a szatyrot.
vagy odajön hozzád egy lány, és közli veled, hogy jézus szeret. mire mondanál rá valamit, már tovább áll, jézus mindenkit szeret, baromi nagy munka lehet minden érintettnek elmondani ezt.
vagy a verebes néni, aki megpróbálta megetetni a verebeket, de nem tudta, mert a felső ágakon voltak, és próbálta ágról ágra lecsalogatni őket, és mondta hogy nagyon nehéz ilyenkor etetni őket, mert lehullanak a levelek a földre, erre mondja az angol ősz helyett hogy 'fall' és hogy így nem tudja a földre szórni a kaját, ezért ki szokta kaparni a leveleket, és csinál egy kis gödröt, és abba szórja bele, egyébként befogadott három kóbor macskát, és őket is eteti, de nagyon drága, mert egy macska legalább tizenkétezer forint egy hónapra, és ő elvileg hónapok óta gyűjt fogorvosra, de az egész pénzt állatok etetésére költötte el, így most nem tud elmenni fogorvoshoz. ha legközelebb találkozol vele, mond meg neki, hogy vegyen inkább biciklit, az eredmény ugyanez lesz, de ebbe ne menjünk most bele.
vagy odajön hozzád egy bácsi, és elmagyarázza, hogy az szdsz még mindig működik, arra szavazz legközelebb, egyébként ő maga az szdsz, személyesen, és ad egy rosszul nyomtatott, gyűrött papírt, amin az áll, hogy ő, nevezett valaki már ötvenhat óta az szdsz egymaga, ő maga a párt, mindenki más hazudik.
vagy egy kisfiú, aki azt kérdezi az anyukájától hogy miért repülnek a galambok; mire a mama,aki valószínűleg egy hajdani bkv év dolgozója lehetett, mert közli vele, hogy azért, mert nincs bérletük.
és így tovább.
néha abból is túladagolásom van, hogy mindenütt történet van, ha kinyitom az újságot reggel, ha nem nyitom ki, ha belenézek valakinek a szemébe, ha nem nézek bele, történetekben gázolunk, néha annyira unalmas hogy mindenütt csak krimik vannak, scifik, romantikus szerelmi sztorik, tele van a tököm ezzel az egésszel, egy kicsit olyan jó lenne fellégezni;
épp ezért nem akarok úgy írni, hogy történet legyen benne, tessék, pár hónapja, mielőtt még széthullott volna minden arra az egy darabra, ha van ilyen, még azon voltam, hogy történeteket írjak, ne magamról, másokról, azóta is rajtam maradt a történet gyűjtés, mert azt hittem, jobban ír az az ember, aki nem maga körül forog, mint egy hold, hanem a világ körül, most már mindkettő jó lenne, de nem érdekel egyik sem, legfőképpen a történetek nem, az lenne a jó, ha úgy tudnék írni, ahogy biciklizni lehet, amikor épp tele van a tököd, hogy a lábam alatt érzem a tekerés súlyát, bele lehet taposni abba a pillanatban, az írás is, dagadjanak az erek, amikor írok, leszarom ha büdös, mocskos, unalmas, hosszú, rövid, érthetetlen, személyes, szét kellene hullni már végre, még ennél is jobban, arra az egyre, ha van ilyen, ezért kellene írni, csak úgy magától, magának, hogy ugye van ilyen, az ilyen kérdésekre kellene tudni válaszolni, ezt se konkrétan, csak úgy, mint amikor a félbehagyott házbontás mellett járva, egy leomlott ablak mellett mindig felnézek a holdra, és nem érdekel, hogy ez jelent e valamit, hogy ez mindig mást jelent, vagy mindig ugyanazt, nem érdekel hogy arca van a holdnak, és megismerem, nem érdekel hogy néha már a holdat se ismerem meg, és hogy a házbontás is, ahogy nőnek a téglák, hogy minden szimbólum, költészet, rohadt kis versek cikáznak körülöttem, hasonlatokba hasalok el mindig, ha nekifogok érezni valamit, nem érdekel, csak fel akarok nézni a holdra, ha arra járok, és kész, csak itt akarok lenni akkor, amikor már nem lesz itt egy tégla se, és emlékezni akarok arra, amikor még itt voltak, csak írni akarok, szanaszét hullva, megyek, megyek holnap oviba.