az élet

ülök a csend hideg kövén.
nem, ez egy vers, megírták már.
ráadásul kovács (!) ákos, brr.
próbáljuk meg máshonnan.
ülök egy kocsma fapadján, ezaz. apámmal ülök, füstös, igénytelen lebuj ez, a helynek neve is van; az élet. szól a zene; az a mocskos, kurva élet, alvin talán, miafütyi mókuskáim, vankó kata van a dj pultnál? nem, ő egy divat (!) magazinban fekszik, hát ezt is megéltük, ezen a helyen persze nyilván mindent.
apám sört iszik, én kávét. ennek nincs különösebb jelentősége, mégis azon gondolkozom, lehetne e másképp. összementek a dolgok, minden ami van, itt van, ez az élet, zsíroskenyér, olcsó sör, dohányfüst, anyázás, neoncsövek; összementek a dolgok, már nem érdekel hogy mi minden lehetne másképp, ide nem fér be a sok volna, leszarom épp mindet. de lehetne-e másképp, hogy apám kávézzon, és én sörözzek?
lehetek e én apám?
mert én nem ő vagyok, az bizisten, hiszen kávézom, utálom a sört.
bömböl a zene, nagy itt a zűrzavar, rendnek nincs itt helye, / vadász rád az alvilágnak a legnagyobb feje, körbenézek, a kurvaélet, de jó hogy még nem ért ide.
apámat nézünk, sakkozunk, most mindketten azt hisszük, ő áll nyerésre, én dühöngök, ő okoskodik. úgy csinál, mintha előre megmondta volna, egyáltalán megmondhatta volna hogy ez lesz, de csak én csesztem el, rosszat léptem, így lett ő előnyben, apámnak folyton mázlija van, és aztán mindig úgy csinál, mintha megküzdött volna érte.
én meg folyton rosszat lépek. kell még egy kis koffein.
azon gondolkozom aztán, pár tisztveszteség után, hogy vajon mikor bocsátottam én meg az apámnak azt, hogy pont ő az apám. szeretem a szerencsétleneket, a nyomorultakat, ők az én igazi családom, hozzájuk tartozom, miért pont ne apámat ne szeretném; de ez más, sokáig kibírhatatlanul gyűlöltem azért, hogy pont ő, és ettől minden remény elveszett, mert senki más, hanem ő, és a senki másban sokkal több a remény, mint benne, és a reménytelenséget amíg az ember fiatal, nehezen viseli.
nem úgy mint most.
a hangszóróban szinte már shakespeare;
mi rábaszunk, úgysem tudsz felállni, de csak kitartás, történjék bármi! / ki kell bírni, még ha senki sem felel, mert itt élned, és halnod kell!
nem is az a meglepő, hogy megbocsátottam apámnak, és hogy ezek szerint mindent meg lehet bocsájtani, még azt is, amit nem, mint például hogy éppen ő az én apám; ez szinte természetes, mert ahogy mindent meg lehet bocsájtani, úgy vannak dolgok, amiket épp azért kell megbocsátani, mert semmi mást nem lehet velük kezdeni. a konstans gyűlölethez nagyon fittnek kell lenni, és én már évek óta fáradt vagyok.
talán azért, mert olyan sokat kávézgatok.
az a megdöbbentő, hogy fogalmam sincs, hogy mikor történt, miért, és hogyan. egyszerűen csak megtörtént, természetesen, magától, egyszer csak azon kapom magam, hogy itt ülünk, ez az élet, és hülyeségeket lépek.
semmit nem tudok a megbocsátásról, de azt hittem az valami nagy, gyertyafényes dolog, olyan, amilyennél a filmekben közeli képeket használnak, és szép zenét.
ez a mocskos, rohadt, kurva élet, / ez a mocskos élet, ez a kurva élet... salala.
vigyáznom kell a haragjaimra, ha csak így kicsúszhat belőlem egy megbocsátás, egyszer csak nincs többé, mint a gyomorrontás, a szádban a herpesz, az erkélyajtóban a muskátli virágja, tegnap még volt, most nincs, kialudtad, elvitték, elfújta, kijött, bejött, mindez jó, sőt, megnyugtató, de hogy lehet úgy megbocsátani, hogy nem tudok róla, ki vette el a megbocsátásomat, apa, baszki, nem így képzeltem, tudod, nyilván te sem, annyira leszarjuk, ezen a helyen minek másképp beszélni, ne játsszuk meg magunkat, szóval leszarjuk hogy a másik mit csinál valójában, hogy épp ettől ilyen élénk érdeklődés van bennünk a másik iránt,

- mint ahogy az emberek meleg szobákban kapcsolgatva a tévében a fókák életéről néznek filmeket, meg a pingvinekéről, igazából annyira mindegy, hogy már fel is lehet háborodni rajta, úristen, kihalnak a fókák!, köcsögök, ne bántsátok a pingvineket!, ó azok a drága jó national geographicos idők, ültem a kanapén, és helyettem utazott a fickó a műsorban, ültem a kanapén, és helyettem okosodott a tudós, kutatott a kutató, lőtt a lövő, és alkotott az alkotó, én akkor is kávéztam, és haragudtam magamra, hogy miért pont ott vagyok, a tévé előtt, és miért nem valahol máshol -

te sem így képzelted, apa, azt sem tudom, mikor kezdtelek így hívni, látod, nem az apám, szóval nem így képzeltem, nem így képzelted, ez rendben is van, kinemszarjale, de apa, én nem így szerettem volna megbocsátani neked, nem így, hogy elhagytam valahol a gyűlöletet, azt a hányásízű tehetetlenséget, ami nem is igazán neked szólt, hanem annak, hogy abból vagyok, ami te, ez kiesett belőlem, elkopott, hol van, én büszkén, dicsőn akartam volna megbocstani neked, egyszer, majd, valamikor, amikor mindenem rendbe jön, amikor valami szép, puha helyen ülök majd, széles panorámával, amit úgy hívnak, az élet, és jódolgommal mitkezdeni nem tudván, sorra bocsájtgatok meg a kis sorsom sérelmeinek, de még akkor is, a sok megtépázott szerelem, szerető, egyáltalán nő közül, a végére hagytalak volna téged, az egész kupac legtetejére, szevasz apám, köszöntem volna akkor én, ott a kupac tetején, én a nagy, nagy lazán, szevasz, iszunk valamit?, és konyakot vettem volna elő, igen, vagy valami kurvadrágát, tudod, én is tudom, hogy úgyse tudnék olyat elővenni, amit te már valahol, valakivel nem, dehát még ezt is megbocsátanám akkor, igen, ott mindent, valami mahagóni asztalon, puha szőnyegen, én így szerettem volna, de erre
luxusvilla, cadillac, miniszter úr, /azt mondják, aki sokat hazudik, az megvakul!
az a szerencsém, hogy apám se tud sakkozni, így pont attól lesz izgalmas, hogy még így is nyerhetek.
soha nem akartam róla írni.
állítólag egyszer írt egy könyvet.
talán baromi unalmas lehet, ha valaki mindig igazat mond; a sok hazugság olyan, mint az aknakereső, ki tudja, mikor robban fel valami, ami speciel igaz. bár ez a könyv dolog persze biztosan nem, remélem.
ha egyszer elolvassa majd ezt bárki, aki tudja, hol van az élet, volt is ott már, apámat, vagy engem is ismer, annak az lesz a legizgalmasabb, hogy ebből mi az, ami igaz, és mi az, ami teljesen nem az.
én például nem az apám fia vagyok, de ez se igaz.
a sötétség méri a perceket.
a sötét lép, sakk, matt, egy kocsma fapadján kávézok, apám sört iszik, szegény jók, a sakk okos dolog, nyernek a gonoszok.
kéne egy olyan öltöny, mint annak azákosnak van. de minek. a fürdőszobában énekelni, hogy forróbetononstb.
megyek kávézni, vagy aludni.