értelmes lelkek

nos, én olyan vagyok, hogy szeretem érezni a talajt a lábam alatt, valószínűleg ezért állok ennyit fejen. természetesen mindezt lelki értelemben.

milyen vicces is, ha az ember betűbe vési ami történik vele; ami történik, az ugyanis mulandó, a betűk meg annyira nem. például azt írtam nemrégen, hogy boldog vagyok, s e kis boldogságom azóta apró cafatokra szakadt, és elfújta a szél.

nembaj, nekem így is jó.

olyan jól esne most panaszkodni, de egyrészt nincs miről, másrészt ilyenkor néha rámjön, hogy megnézzem pár ember blogját, akiket ismerek, vagy akikről azt hittem ismerem őket, vagy akik ismernek, vagy akik azt hiszik hogy ismernek, és így tovább, szóval megnézem őket, és olyan furcsa élmény ez most, de;
akikről szeretem ahogy írnak, azok szenvednek. nincs mese, többé-kevésbé folyamatosan szenvednek. pedig szépek, szépen írnak, mégis szenvednek.
tehát evidens, hogy én ronda vagyok, rondán írok, ezért nem szenvedek; szenvedjenek ők, a szépek.

de nem is ez a baj; hanem hogy baromi unalmas. mármint hogy szenvednek. pedig nagyon jól csinálják, olvastam most hirtelen legalább négy olyan mondatot, amik úgy hatottak rám, mint valami negró, amikor köhögni kell. ettől függetlenül, és ezzel együtt is unalmas. nem is az, ahogy szenvednek, hanem már pusztán az, hogy ők is szenvednek. biztos van olyan állapot, amikor elégtétellel töltene el az az érzés, hogy nem vagyok egyedül, s nekik is ugyanúgy sáros a cipőjük, de most csömöröm van ettől az egésztől.

az persze még unalmasabb, ahogy én szenvedek, de az ember hajlamos túlértékelni a saját dolgait, ráadásul szeretek abban a hitben tetszelegni, hogy nekem ez amolyan munkaköri kötelesség, mármint a szenvedés. nem mint marci az Életképtelen, vagy marci az Óvóbácsi, vagy marci a Baromságokat Író, nem is tudom még milyen főállású munkám van, marci Az Autók Réme, ilyesmi, szóval nem ezek, hanem mint marci a Marci, már ha egyáltalán van ilyen, s nem szűnt meg már régen, mint ahogy megszűnik annyi örök életűnek hitt munkáltató. vagy nem szűnt meg, az intézmény áll, csak már engem rúgtak ki onnan régen, nem abban a Marciban dolgozik már ez a marci, nincs se próbaidő, se határozatlan idejű szerződés.
nyilván más is így gondolja magáról, épp ezért nem vigasztal hogy más is szenved. azt még csak irigyelhetném, ha más szebben szenved, mert erre bizony jócskán van példa, de most még irigykedni sincsen kedvem.

most tehát nem szenvedek. azonban úgy tűnik, ha nem szenvedek, akkor nem is nagyon élek, legfőképpen lelki életet, és ez nagyon ciki. még akkor is, ha valószínűleg ebből csak annyi az igaz, hogy a szenvedés a lelki élet popzenéje; bizonyos szinten ezt a legkönnyebb csinálni, de épp ezért maradandót is nehezebb alkotni benne, főleg valami eredetit.

nyilván nem csak szenvedve élek lelki életet, hiába kapnék tagságit már ránézésre is a depressziósok klubjába, de a szenvedettről a legkönnyebb beszélni, sőt, arra van is késztetése az embernek hogy kihozzon valamit belőle. a boldogság önmagában is jó, le van szarva ha semmi sem lesz belőle, a keserűség viszont úgy még nagyobb keserűség, ha még értékelhető alkotás sem születik belőle.

márpedig nem születik, - nem is tudom hogy melyik a jobb mondat folytatására, a fene essen bele, vagy a hála istennek.

kis életem apró darabokra hull; most őszintén, ilyen mondatokat akarsz olvasni? egyébként meg nem hull. vagy nézzük ezt: kis lelkemen repedezik a szerelem, huhú, fehér ing kell ehhez, hátrafésült haj, és kölniszag.

jobban tetszik inkább a mostani, ringójárású, nagypofájú, életnek bemutató hangulatomhoz az efféle irodalmi mélység:
nem szégyellem, ez betett nekem / tequillát hetet nekem /aki lát, vetet nekem
hell yeah.
nem tudom hogy léteztetek e, azt meg pláne nem, hogy még most is vagytok e, és elég nagy lehet a baj, ha már titeket szólítalak meg un. olvasók; de igazán leitathatnátok most már.

úgy vagyok most az eddigi kis dolgaimmal, mindazokkal, amiket nyúlósra hordtam már, hogy ha magara húzom őket, kis unalmas hétköznapilag, ahogy eddig, egyszerre csak szúrni kezdnek, ott ahol eddig kényelmes volt; mint amikor egy álmos reggelen magadra húzod a kedvenc, kinyúlt, szakadozó pulóveredet, nem azért, hogy jól nézzél ki, le van az ilyenkor reggel szarva, csak hogy minél egyszerűbben, melegen és kényelmesen érezd magad, és már ráhúznád a kabátot, amikor megérzed hogy valami szúr, csak egy kicsit, egy tüske mehetett az ujjába, vagy valami gombostű?, le kéne venni, de ahogy tapogatod, nem érzel semmit, csak képzelődsz, tovább öltözöl, aztán egy mozdulatnál megint, odakapsz, a kurva élebe, le kéne venni, de elkésel, basszus akkor most mit vegyek fel, elindulsz, és az utcán megint, és tudod hogy már nem fordulhatsz vissza, és ez így lesz egészen amíg meg nem érkezel, és mintha a kis tüske, tű, vagy akármi megérezné, hogy nyert ügye van, onnantól kezdve, hogy elhatároztad, hogy nem törődsz vele, folyamatosan szúrni fog, és a kedvenc, jól ismert pulóvered maga lesz a pokol, és valahogy így vagyok most a jól begyakorolt dolgaimmal én is; le már nem veszem őket, mennem kell mindig, mert elkések, de szúrnak basszus, nagyon.

új ruhákat, új dolgokat kéne venni, vagy levenni a régieket, és tüzetesen átvizsgálni minden egyes szövetdarabokat, de annyi gazba feküdtem én már az utóbbi időben, hogy azon se csodálkoznék, ha egy komplett bogáncs csokrot, vagy egy tűpárnát húznék ki a hónom alól; természetesen még mindig lelki értelemben példálózunk, ez az én bajom a túl sok lelki értelem.

vicces ez a szó; sok mindent elmondhatnék a lelkemről, de azt nem, hogy értelmes lenne. nincs is olyan, hogy lelki értelem. csak az értelmes lelkektől mentsél meg továbbra is istenem!