ha legutóbb azt emlegettem hogy ne politizáljunk - ezt figyeld, egymásba úsznak a témák, mint valami blog mix, ez ám a vagány mi? - akkor kezdjük rögtön ezzel.
tegnap volt a pető - kónya vita megismétlése, aminek a politikai jelentőségét nem én fogom boncolgatni, ellenben az ivánt van szerencsém ismerni, viszonylag közelről, és az egyik legtiszteletreméltóbb ember, akit ismerek. benne maradt valami abból, ahogy a régi idők arisztokratikus erkölcsét, vagy tartását képzelem, ráadásul rendelkezik azzal a képességgel is, amit márai olyan szépen megénekelt a füvezős könyvben, és ez elég szokatlan egy politikustól. azt a fajta tartást, amit az ivánban nap mint nap megtalálok, szinte egész biztosan hiába keresném a mostani vezető párt hatalmasságai között, ami elég ijesztő lenne, ha most politikai következtetéseket akarnék leszűrni ebből, anélkül viszont csak szomorú, de nagyon. furcsa élmény volt tegnap, az általam ismert szerepeitől távol, újra politikai megközelítésben látni, és az is szokatlan volt, hogy pontosan értem, hogy mit mond, mégis egész máshogy hangzott úgy, ott, amit mondott, mint amikor a konyhaasztalnál kávézás közben beszélgettünk ugyanerről. ráadásul tudom hogy igaza van; a jog a hagyományos, köznépi értelemben vett igazságosságot nem mindig adja meg, sőt, az az alap érzése az embernek, miszerint szemet szemért, fogat fogért, a legtöbbször távol áll a valódi igazságosságtól. a jog mindössze egy átlátható szabályrendszert próbál alkotni, és elvileg az emberek szubjektív igazságérzetétől távol kellene tartania magát. az hogy mi az igazságos, az ígyis gyakrabban változik, mint ahogy azt illene; az iván szerint például a többség mai napig is halálbüntetést akarna, ha lenne népszavazás, ami azért is vicces, mert ugye annak idején a karóba húzás is teljesen elfogadott módja volt az igazságosságnak, míg mondjuk ma erre berzenkedne a bennünk élő civilizáció. így aztán végső sorban a pillanatnyi igazságoknál valóban fontosabb lenne egy olyan rendszer, társadalom építése, ahol egyre kevesebb szükség van magára az igazságtételre. az iván szerint így, jogilag nézve, nézzünk a jövőbe, és ne a múltat használjuk fel arra, hogy egy helyben topogva töketlenkedjünk, és másokat okoljunk saját nyomorúságunkra, még akkor se, ha egyébként egy csomó okunk lenne rá.
és egyébként is; hányféle arca van az igazságnak? talán az igazságnál nem is az a fontos, hogy az arca milyen, vagyis hogy merre néz, hanem az, hogy egyáltalán van, ott áll valahol, több közünk talán nem is lehet hozzá, mégis mindig azt hisszük, hogy a szemébe nézünk.
ha nem politizálok, akkor hogy a viharba jön ez ide?
tegnap láttam a v.-t. úgy csinált, mintha nem vett volna észre, én szokásomhoz híven elfelejtettem viselkedni, úgy maradtam, megbámultam, és amikor egy pillanatra megfordult, hogy megnézze, elmentem e már, akkor jöttem rá, hogy talán mindkettőnknek szívességet tettem volna azzal, ha nem állok meg, főleg, ha nem veszem észre.
sokat jár az eszemben a kemény istván vers, a célszerű romok, most már szavam sincs rá, annyira zseniálisnak tartom. döbbenetes, hogy ezt így meg lehet fogalmazni. még aznap egy belgával beszélgettem, és említettem neki ezt a fényárban úszó belgiumot, és akkor döbbentem rá, hogy bár elvileg minden egyes szót le tudom neki fordítani a versből, csak pont a lényeget nem; a belga sehogy nem értette, hogy miért ír valaki ilyet, hogy mégiscsak gaz nőtt ki belgiumból, felháborodva magyarázta, hogy ez nem igaz, sőt, attól hogy belgium még most is olyan mint egy falu, annyira biztonságos és belterjes, attól még nem kell rögtön lenézni.
de megálltam, és aztán továbbmentem, és első érzés nekem is a szánalom volt, hogy micsoda egy gyáva alak, ennél olcsóbb megoldást, mint hogy elkezdünk kirakatokat nézni, én se tudnék kitalálni. nem mintha én bátrabb lennék; talán oda kellett volna menni, szembenézni ezzel az egésszel, de mivel?, és mit mondtam volna?, mégiscsak az a nagy kegyelem, ha tovább tudunk menni. és második érzés a kíváncsiság; vajon hol tart most az ő igazsága? és hol az enyém? rég nem tudnék már pontosan a vili szemével nézni, de sejtem az ő nézőpontját; sejtem, és tudom, hogy ahonnan ő lát, onnan nem sokat ér ez a barna kabátos sántikáló barom. és azt is tudom, hogy igaza van. azt nem tudom, hogy jobban, vagy kevésbé van igaza, mint amennyire nincs, és talán ez csak az én egómnak számít, valójában teljesen lényegtelen.
azt is tudom, hogy a nézőpontok váltogatásától függetlenül is hibáztam, mint ahogy hibázok most is, és valószínűleg hibázni fogok még, amíg megtehetem. ebben is, mint a jog, távolian, és teljesen átláthatóan lebeg az, hogy ő is hibázik, te is hibázol, mindenki hibázik, az ítélkező épp annyira, mint az elítélt. alig maradt már valami belőlem abból a vágyból, hogy elmondjam, nem is magam miatt, nem is miatta, hanem csak az un. 'igazságosság' miatt, az én igazságomat, hogy aztán akár dobja ki az ablakon, de legalább esélyem legyen arra, hogy megértse a dolgaimat; de akkor, ahogy ott állt, az a két méteres ember, akit nem észrevenni kisebbfajta mutatvány lett volna, belém nyilallt, hogy erre éppen ugyanúgy nincs esélyem, mint amennyire nem volt azokra a dolgokra se, amiket az előző fél évben próbáltam elérni. és nem is az a baj, hogy ez fáj. érdekes, hogy néha mennyire nem tűnik nagy dolognak a fájdalom; meg lehet szokni. amikor fáj, akkor legalább érzem hogy élek. hanem hogy megint elöntött az a szürke, fakó érzés, mint mostanában egyre többször, amitől aztán elgyengül az ember, és ami végül megtöri a legszebb reményt és akarást is: hogy tényleg bármi megtörténhet, és mert megtörténhet, nem számít semmi.
kellene már egy istent, vagy egy új gerincet csinálnom magamnak.
háborús könyvekben olvastam erről az érzésről, a veteránokról; hogy egy újonc abból ismerhető meg, hogy még haza akar menni. hogy még küzd valamiért; nem csak magáért, hanem egy csomó minden másért, amik majd aztán később fakóvá, szürkévé, és teljesen szürreálissá fognak válni. hogy még számít az, hogy van egy nő, hogy van egy haza, hogy van otthon, hogy van ezenkívül élet, és ez csak egy állapot. ezért aztán gyönge lesz, vagy túl bátor, és valószínűleg meghal. egy veterán már nem ideológia miatt harcol, nem a hazáért, szerelemért, otthonért. egy veteránnak nem marad ezekből az illúziókból, mert tudja, tapasztalja, és túléli azt, hogy minden megtörténhet. egy fiatal zöldfülű még egészen biztos benne, hogy őt soha senki nem fogja hátulról, fenékbe, hogy ő nem fog ürüléket enni, és sosem vallana az ellenségnek; egy veterán pedig azt tudja, hogy a végén semmi nem marad, ígyse, úgyse. az egészben talán az a legijesztőbb, hogy amikor megtörténik végül mindaz, ami eddig megtörténhetetlennek hitt, beleilleszkedik a dolgok rendjébe; még csak ijesztő vagy undorító se lesz annyira, mint amennyire azt az igazságérzet illendőnek gondolná. inkább valami dermesztő megnyugvást hoz, ami olyan, mint a hideg; mondják, hogy mielőtt megfagy az ember, teljesen megnyugszik, megbékül, és hallgatja ahogy harangoznak.
nem tudom mennyire vagyok messze ettől, de ott, a király utca sarkán azt éreztem, ami már jó ideje átjár, mint a huzat, hogy tényleg nincsenek felesleges fények, és célszerűek a romok. és teljesen mindegy, hogy mekkora hiba volt a s.val egyáltalán találkozni is, és nem csak vele, bárkivel, az a.val, vagy a b.vel, a c-től z-ig nem is beszélve, hiba volt a dolgokat komolyan venni, és küzdeni értük, hiba volt épp úgy, mint a dolgokat nem eléggé komolyan venni, és nem eléggé küzdeni értük, vagy feladni őket, és teljesen mindegy, hogy ezek a romok amik körülvesznek, meglehetősen célszerűek, és az is mindegy, hogy mindaz a fény, amivel megvilágítanak, akár szépen, akár rondán, mégsem, és ennek ellenére sem feleslegesek; mert az ember ezeken keresztül érezheti azt hogy él, ennek az igének egy olyan mindent betöltő értelmében, amibe ha igazán belegondolhatnánk, talán bele kellene halnunk. és nem tudok mit mondani. sem bocsánatot kérni nem tudok úgy igazán, se mentegetőzni, és nem is tudom hogy valójában szükség van e bármelyikre.
azt tudom, hogy amit csinálunk, az nem bölcs dolog; sem az, ahogy már a félrenézésével is ítélkezik a vili, sem az, ahogy már a továbbmenésemmel is ítélkezem, én is. azt is tudom hogy a bölcsességhez nem sok közöm van, sokkal kevesebb még annál is, mint amit hiszek magamról, és annak a korszaknak a végére tulajdonképpen semmi nem maradt. azt is tudom már, hogy az, hogy valamit tudok, mind abban az értelemben, hogy be fog következni, mind abban az értelemben, hogy értem hogy miért következik be, az nem ment meg se attól, hogy ez a dolog, ahogy azt a tudásom is jelzi, bekövetkezzen, se ennek a következményeitől. és kétszer kettő minden esetben négy, akkor is, ha én szorzok, akkor is, ha más adja össze. akkor is, ha megvannak az indokaim arra, amiért ötnek mondom, és akkor is, ha teljesen igaza van annak, aki az én négyemet háromnak látja, vagy még annyinak se.
viszont egy dolog beugrott, ami fáj, máshogy mint a többi; hogy annó, amikor még gondolkoztam ilyeneken, sokszor elképzeltem, milyen lesz ha meghalok. nem konkrétan a halál, azzal sose tudtam mit kezdeni, nem ilyen látványos, egó dolgok, mint például hogy milyen lesz a temetésem. több órányi zene listát terveztem erre a nemes alakalomra, és bizony akkoriban még teljesen biztos voltam benne, hogy a vili lesz majd a dj. de legalábbis ő volt az egyik ember, akiben teljesen biztos voltam benne, hogy ott lesz. és most az a borzoló, bár nyilván teljesen alaptalan sejtés kezdett dagadni bennem, hogy lassan elég ideig élek ahhoz, hogy még egy koszorúm se legyen.
bár nem számít semmit, és gyerekes a gondolat, mégis jól esik elidőzni rajta; ez, bizonyos értelmében már maga a szabadság. vagy legalábbis az, ahogy a hiedelmemmel ellentétesen nem janis joplin, hanem kris kristofferson (!) mondja:
freedom's just another word for nothin' left to lose
fuck, hell yeah, etc.
tegnap volt a pető - kónya vita megismétlése, aminek a politikai jelentőségét nem én fogom boncolgatni, ellenben az ivánt van szerencsém ismerni, viszonylag közelről, és az egyik legtiszteletreméltóbb ember, akit ismerek. benne maradt valami abból, ahogy a régi idők arisztokratikus erkölcsét, vagy tartását képzelem, ráadásul rendelkezik azzal a képességgel is, amit márai olyan szépen megénekelt a füvezős könyvben, és ez elég szokatlan egy politikustól. azt a fajta tartást, amit az ivánban nap mint nap megtalálok, szinte egész biztosan hiába keresném a mostani vezető párt hatalmasságai között, ami elég ijesztő lenne, ha most politikai következtetéseket akarnék leszűrni ebből, anélkül viszont csak szomorú, de nagyon. furcsa élmény volt tegnap, az általam ismert szerepeitől távol, újra politikai megközelítésben látni, és az is szokatlan volt, hogy pontosan értem, hogy mit mond, mégis egész máshogy hangzott úgy, ott, amit mondott, mint amikor a konyhaasztalnál kávézás közben beszélgettünk ugyanerről. ráadásul tudom hogy igaza van; a jog a hagyományos, köznépi értelemben vett igazságosságot nem mindig adja meg, sőt, az az alap érzése az embernek, miszerint szemet szemért, fogat fogért, a legtöbbször távol áll a valódi igazságosságtól. a jog mindössze egy átlátható szabályrendszert próbál alkotni, és elvileg az emberek szubjektív igazságérzetétől távol kellene tartania magát. az hogy mi az igazságos, az ígyis gyakrabban változik, mint ahogy azt illene; az iván szerint például a többség mai napig is halálbüntetést akarna, ha lenne népszavazás, ami azért is vicces, mert ugye annak idején a karóba húzás is teljesen elfogadott módja volt az igazságosságnak, míg mondjuk ma erre berzenkedne a bennünk élő civilizáció. így aztán végső sorban a pillanatnyi igazságoknál valóban fontosabb lenne egy olyan rendszer, társadalom építése, ahol egyre kevesebb szükség van magára az igazságtételre. az iván szerint így, jogilag nézve, nézzünk a jövőbe, és ne a múltat használjuk fel arra, hogy egy helyben topogva töketlenkedjünk, és másokat okoljunk saját nyomorúságunkra, még akkor se, ha egyébként egy csomó okunk lenne rá.
és egyébként is; hányféle arca van az igazságnak? talán az igazságnál nem is az a fontos, hogy az arca milyen, vagyis hogy merre néz, hanem az, hogy egyáltalán van, ott áll valahol, több közünk talán nem is lehet hozzá, mégis mindig azt hisszük, hogy a szemébe nézünk.
ha nem politizálok, akkor hogy a viharba jön ez ide?
tegnap láttam a v.-t. úgy csinált, mintha nem vett volna észre, én szokásomhoz híven elfelejtettem viselkedni, úgy maradtam, megbámultam, és amikor egy pillanatra megfordult, hogy megnézze, elmentem e már, akkor jöttem rá, hogy talán mindkettőnknek szívességet tettem volna azzal, ha nem állok meg, főleg, ha nem veszem észre.
sokat jár az eszemben a kemény istván vers, a célszerű romok, most már szavam sincs rá, annyira zseniálisnak tartom. döbbenetes, hogy ezt így meg lehet fogalmazni. még aznap egy belgával beszélgettem, és említettem neki ezt a fényárban úszó belgiumot, és akkor döbbentem rá, hogy bár elvileg minden egyes szót le tudom neki fordítani a versből, csak pont a lényeget nem; a belga sehogy nem értette, hogy miért ír valaki ilyet, hogy mégiscsak gaz nőtt ki belgiumból, felháborodva magyarázta, hogy ez nem igaz, sőt, attól hogy belgium még most is olyan mint egy falu, annyira biztonságos és belterjes, attól még nem kell rögtön lenézni.
de megálltam, és aztán továbbmentem, és első érzés nekem is a szánalom volt, hogy micsoda egy gyáva alak, ennél olcsóbb megoldást, mint hogy elkezdünk kirakatokat nézni, én se tudnék kitalálni. nem mintha én bátrabb lennék; talán oda kellett volna menni, szembenézni ezzel az egésszel, de mivel?, és mit mondtam volna?, mégiscsak az a nagy kegyelem, ha tovább tudunk menni. és második érzés a kíváncsiság; vajon hol tart most az ő igazsága? és hol az enyém? rég nem tudnék már pontosan a vili szemével nézni, de sejtem az ő nézőpontját; sejtem, és tudom, hogy ahonnan ő lát, onnan nem sokat ér ez a barna kabátos sántikáló barom. és azt is tudom, hogy igaza van. azt nem tudom, hogy jobban, vagy kevésbé van igaza, mint amennyire nincs, és talán ez csak az én egómnak számít, valójában teljesen lényegtelen.
azt is tudom, hogy a nézőpontok váltogatásától függetlenül is hibáztam, mint ahogy hibázok most is, és valószínűleg hibázni fogok még, amíg megtehetem. ebben is, mint a jog, távolian, és teljesen átláthatóan lebeg az, hogy ő is hibázik, te is hibázol, mindenki hibázik, az ítélkező épp annyira, mint az elítélt. alig maradt már valami belőlem abból a vágyból, hogy elmondjam, nem is magam miatt, nem is miatta, hanem csak az un. 'igazságosság' miatt, az én igazságomat, hogy aztán akár dobja ki az ablakon, de legalább esélyem legyen arra, hogy megértse a dolgaimat; de akkor, ahogy ott állt, az a két méteres ember, akit nem észrevenni kisebbfajta mutatvány lett volna, belém nyilallt, hogy erre éppen ugyanúgy nincs esélyem, mint amennyire nem volt azokra a dolgokra se, amiket az előző fél évben próbáltam elérni. és nem is az a baj, hogy ez fáj. érdekes, hogy néha mennyire nem tűnik nagy dolognak a fájdalom; meg lehet szokni. amikor fáj, akkor legalább érzem hogy élek. hanem hogy megint elöntött az a szürke, fakó érzés, mint mostanában egyre többször, amitől aztán elgyengül az ember, és ami végül megtöri a legszebb reményt és akarást is: hogy tényleg bármi megtörténhet, és mert megtörténhet, nem számít semmi.
kellene már egy istent, vagy egy új gerincet csinálnom magamnak.
háborús könyvekben olvastam erről az érzésről, a veteránokról; hogy egy újonc abból ismerhető meg, hogy még haza akar menni. hogy még küzd valamiért; nem csak magáért, hanem egy csomó minden másért, amik majd aztán később fakóvá, szürkévé, és teljesen szürreálissá fognak válni. hogy még számít az, hogy van egy nő, hogy van egy haza, hogy van otthon, hogy van ezenkívül élet, és ez csak egy állapot. ezért aztán gyönge lesz, vagy túl bátor, és valószínűleg meghal. egy veterán már nem ideológia miatt harcol, nem a hazáért, szerelemért, otthonért. egy veteránnak nem marad ezekből az illúziókból, mert tudja, tapasztalja, és túléli azt, hogy minden megtörténhet. egy fiatal zöldfülű még egészen biztos benne, hogy őt soha senki nem fogja hátulról, fenékbe, hogy ő nem fog ürüléket enni, és sosem vallana az ellenségnek; egy veterán pedig azt tudja, hogy a végén semmi nem marad, ígyse, úgyse. az egészben talán az a legijesztőbb, hogy amikor megtörténik végül mindaz, ami eddig megtörténhetetlennek hitt, beleilleszkedik a dolgok rendjébe; még csak ijesztő vagy undorító se lesz annyira, mint amennyire azt az igazságérzet illendőnek gondolná. inkább valami dermesztő megnyugvást hoz, ami olyan, mint a hideg; mondják, hogy mielőtt megfagy az ember, teljesen megnyugszik, megbékül, és hallgatja ahogy harangoznak.
nem tudom mennyire vagyok messze ettől, de ott, a király utca sarkán azt éreztem, ami már jó ideje átjár, mint a huzat, hogy tényleg nincsenek felesleges fények, és célszerűek a romok. és teljesen mindegy, hogy mekkora hiba volt a s.val egyáltalán találkozni is, és nem csak vele, bárkivel, az a.val, vagy a b.vel, a c-től z-ig nem is beszélve, hiba volt a dolgokat komolyan venni, és küzdeni értük, hiba volt épp úgy, mint a dolgokat nem eléggé komolyan venni, és nem eléggé küzdeni értük, vagy feladni őket, és teljesen mindegy, hogy ezek a romok amik körülvesznek, meglehetősen célszerűek, és az is mindegy, hogy mindaz a fény, amivel megvilágítanak, akár szépen, akár rondán, mégsem, és ennek ellenére sem feleslegesek; mert az ember ezeken keresztül érezheti azt hogy él, ennek az igének egy olyan mindent betöltő értelmében, amibe ha igazán belegondolhatnánk, talán bele kellene halnunk. és nem tudok mit mondani. sem bocsánatot kérni nem tudok úgy igazán, se mentegetőzni, és nem is tudom hogy valójában szükség van e bármelyikre.
azt tudom, hogy amit csinálunk, az nem bölcs dolog; sem az, ahogy már a félrenézésével is ítélkezik a vili, sem az, ahogy már a továbbmenésemmel is ítélkezem, én is. azt is tudom hogy a bölcsességhez nem sok közöm van, sokkal kevesebb még annál is, mint amit hiszek magamról, és annak a korszaknak a végére tulajdonképpen semmi nem maradt. azt is tudom már, hogy az, hogy valamit tudok, mind abban az értelemben, hogy be fog következni, mind abban az értelemben, hogy értem hogy miért következik be, az nem ment meg se attól, hogy ez a dolog, ahogy azt a tudásom is jelzi, bekövetkezzen, se ennek a következményeitől. és kétszer kettő minden esetben négy, akkor is, ha én szorzok, akkor is, ha más adja össze. akkor is, ha megvannak az indokaim arra, amiért ötnek mondom, és akkor is, ha teljesen igaza van annak, aki az én négyemet háromnak látja, vagy még annyinak se.
viszont egy dolog beugrott, ami fáj, máshogy mint a többi; hogy annó, amikor még gondolkoztam ilyeneken, sokszor elképzeltem, milyen lesz ha meghalok. nem konkrétan a halál, azzal sose tudtam mit kezdeni, nem ilyen látványos, egó dolgok, mint például hogy milyen lesz a temetésem. több órányi zene listát terveztem erre a nemes alakalomra, és bizony akkoriban még teljesen biztos voltam benne, hogy a vili lesz majd a dj. de legalábbis ő volt az egyik ember, akiben teljesen biztos voltam benne, hogy ott lesz. és most az a borzoló, bár nyilván teljesen alaptalan sejtés kezdett dagadni bennem, hogy lassan elég ideig élek ahhoz, hogy még egy koszorúm se legyen.
bár nem számít semmit, és gyerekes a gondolat, mégis jól esik elidőzni rajta; ez, bizonyos értelmében már maga a szabadság. vagy legalábbis az, ahogy a hiedelmemmel ellentétesen nem janis joplin, hanem kris kristofferson (!) mondja:
freedom's just another word for nothin' left to lose
fuck, hell yeah, etc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése