oké, legyünk már megint őszinték; elpárolgott belőlem minden, amivel érdemes lenne intelligens, humoros, gondolatokban és meglátásokban gazdag, tartalmas dolgokat írni, ezért meg se próbálkozok vele.
tehát következzen az a verzió, amikor nem bonyolítom túl a dolgokat:
gyerekek, ez a film kurvajó! nem ez lesz az a film, ami megváltoztatja az életeteket, vagy amit később megmutatnátok a gyerekeiteknek, de minden egyes percét élvezni lehet, és nagy eséllyel mosolyogva fogsz kijönni a moziból.
tehát következzen az a verzió, amikor nem bonyolítom túl a dolgokat:
gyerekek, ez a film kurvajó! nem ez lesz az a film, ami megváltoztatja az életeteket, vagy amit később megmutatnátok a gyerekeiteknek, de minden egyes percét élvezni lehet, és nagy eséllyel mosolyogva fogsz kijönni a moziból.
ezután pedig egy csúfos, és legyünk még mindig őszinték, meglehetősen szánalmas próbálkozás lesz e két mondat túlmagyarázásra, tovább olvasni tehát sanszosan felesleges.
pedig ez esetben nem is annyira nehéz boncolgatni azt, hogy pontosan mitől kurvajó; minden egyes összetevőjétől. feszes, sőt friss (sic!) tempójú, nagyon okosan egyensúlyozó film, ami képes úgy végtelenül cinikus lenni, hogy közben szívbemarkolóan romantikus lesz, úgy őszintének és hitelesnek látszani, hogy közben távolságtartó tud maradni, nagyon jók a karakterei, baromi üdítő ilyen igazi gyerekeket - kamaszokat látni, nem ilyen henripotter féle típus színészeket, a zenéje már első hallásra is megkapó, és tökéletesen illeszkedik a filmhez, ráadásul a záró jelenet miatt az ember úgy hagyja ott a mozitermet, hogy képes lenne egyből fejest ugrani valamibe; tengerbe, szerelembe, vécébe, mindegy.
pedig címszavakban itt van minden, ami veszélyesen giccs, és semmitmondóan közhelyes, vagy ne adj isten baromira művészi, és avantgárd tudna lenni; van itt szerelem, ilyen igazi egymást pad alatt rugdosó, piszkáló - akaró első szerelem, amitől az embernek már csak azért is görcsbe rándul a gyomra, mert ilyenkor, erre a két órára is például, teljesen egyértelmű lesz, hogy nincs más, nincs mese, nincs más ami megtölt egy embert, mint a szerelem, és az is körvonalazódik, az effajta kapuzárási pánikot finoman dörömbölő, elkeseredett harmincasoknak, mint amilyen én is vagyok, hogy mindez, a fiatalság, és a szerelemmel való fiatal viszony mégiscsak elveszett, az ember nem szerethet újra elsőnek, csak másodiknak, harmadiknak, akárhanyadiknak, az ember nem lehet még egyszer ennyire naiv, ennyire önmaga, és ennyire távol mindattól, amiből később össze fog állni; azt hiszem, a hozzám hasonló barmoknak már csak egy esélye maradt, az utolsó, de az már csak annyiból is nehezebb, mint az első, hogy ez elsőről még csak lehet tudni, hogy ez az első, hiszen előtte nem volt még ilyen, - bár nyilván bizonyos esetekben ez se ilyen egyszerű, - az utolsóknál viszont főleg nem, hiszen mikor teszi meg az élet azt a szívességet, hogy felmutatja a 'nincs következő' táblát, ezáltal is jelezve, hogy a játékidő lejár, tessék ezt beleszámolva komolyan, vagy nem komolyan venni a dolgokat.
szóval szerelem, basszameg, nem ússzuk meg, szó szerint, de ez esetben iszonyúan jól esik elsüllyedni benne. aztán van itt más is a háttérben, ahogy illik; kamaszkor, beilleszkedési nehézségek, nietzsche, ködös albioni tájak, az angol középosztály nehéz, és kevésbé nehéz élete, szociológia, harmadik szem és a különböző színű aurák, házassági krízis, rák, az iskola legfaszább bunkója, és a legkövérebb szerencsétlen lánya, és legfőképpen az óceán; amiről nagyjából pontosan megtudjuk hogy hány méter mély. átlagosan számítva 9500, ennyit elárulhatok.
és se nem giccses, se nem közhelyes, se nem avantgárd, se nem túl művészi, mert mindegyiket úgy adagolja, hogy így egyiknek az ízét se érezzük mellékhatásként. sőt. például a tengerre kiúszó ágy jelenetét nincs még egy film, aminek megbocsájtanám, itt viszont elképesztően jól működik:
még egy dolog a végére, a film zenéje; a kazettás válogatás miatt a pop, csajok, satöbbi jutott eszembe, elnézést, de ez van, már csak azért is, mert az is ilyen kendőzetlenül angol mint ez, azzal a jó értelemben vett modorossággal az, amivel én speciel angliában sosem találkoztam; modorossággal persze igen, csak azt nehéz lett volna jó értelemben venni. ehhez képest nagy, és részemről kellemes meglepetés volt, hogy az én világomtól elviselhető távolságra álló arctic monkeys (a nevüket azért nagyon bírom na, meg az első lemezüket is szeretném ha lány lennék, de nem így alakult) front szívtiprója, bizonyos alex turner követte el az összeset, tehát nem egy kurvajó válogatás a hatvanas - hetvenes évek diákszerelmeseinek kedvenc számaiból, a hatás mégis olyan, és sose gondoltam volna, hogy egyszer azon kapom magam, hogy alex turnert töltsek le - pedig a másik majom tag már régen vendég a vinyómon az egyébként egészen kellemes late night talesük miatt - és erre a filmről kifele jövet is már azt terveztem hogy ezt én most megszerzem, szóval le a kalappal. azt még nem tudom hogy film nélkül is működni fog e a dolog, de az végeredményben mindegy is.
egy tanulsága van ennek a filmnek főleg, csak hogy elég baromságot írjak egy bejegyzésen belül, vagyis hogy a kamaszkor egyrészről végérvényesen elmúlik. mármint ami jó belőle. a pattanásos értetlenség viszont sose múlik el, csak egy idő után máshogy hívjuk, és wellnes szállodákba, meg ezoterikus terapeutákhoz járunk miattuk.
pedig címszavakban itt van minden, ami veszélyesen giccs, és semmitmondóan közhelyes, vagy ne adj isten baromira művészi, és avantgárd tudna lenni; van itt szerelem, ilyen igazi egymást pad alatt rugdosó, piszkáló - akaró első szerelem, amitől az embernek már csak azért is görcsbe rándul a gyomra, mert ilyenkor, erre a két órára is például, teljesen egyértelmű lesz, hogy nincs más, nincs mese, nincs más ami megtölt egy embert, mint a szerelem, és az is körvonalazódik, az effajta kapuzárási pánikot finoman dörömbölő, elkeseredett harmincasoknak, mint amilyen én is vagyok, hogy mindez, a fiatalság, és a szerelemmel való fiatal viszony mégiscsak elveszett, az ember nem szerethet újra elsőnek, csak másodiknak, harmadiknak, akárhanyadiknak, az ember nem lehet még egyszer ennyire naiv, ennyire önmaga, és ennyire távol mindattól, amiből később össze fog állni; azt hiszem, a hozzám hasonló barmoknak már csak egy esélye maradt, az utolsó, de az már csak annyiból is nehezebb, mint az első, hogy ez elsőről még csak lehet tudni, hogy ez az első, hiszen előtte nem volt még ilyen, - bár nyilván bizonyos esetekben ez se ilyen egyszerű, - az utolsóknál viszont főleg nem, hiszen mikor teszi meg az élet azt a szívességet, hogy felmutatja a 'nincs következő' táblát, ezáltal is jelezve, hogy a játékidő lejár, tessék ezt beleszámolva komolyan, vagy nem komolyan venni a dolgokat.
szóval szerelem, basszameg, nem ússzuk meg, szó szerint, de ez esetben iszonyúan jól esik elsüllyedni benne. aztán van itt más is a háttérben, ahogy illik; kamaszkor, beilleszkedési nehézségek, nietzsche, ködös albioni tájak, az angol középosztály nehéz, és kevésbé nehéz élete, szociológia, harmadik szem és a különböző színű aurák, házassági krízis, rák, az iskola legfaszább bunkója, és a legkövérebb szerencsétlen lánya, és legfőképpen az óceán; amiről nagyjából pontosan megtudjuk hogy hány méter mély. átlagosan számítva 9500, ennyit elárulhatok.
és se nem giccses, se nem közhelyes, se nem avantgárd, se nem túl művészi, mert mindegyiket úgy adagolja, hogy így egyiknek az ízét se érezzük mellékhatásként. sőt. például a tengerre kiúszó ágy jelenetét nincs még egy film, aminek megbocsájtanám, itt viszont elképesztően jól működik:
még egy dolog a végére, a film zenéje; a kazettás válogatás miatt a pop, csajok, satöbbi jutott eszembe, elnézést, de ez van, már csak azért is, mert az is ilyen kendőzetlenül angol mint ez, azzal a jó értelemben vett modorossággal az, amivel én speciel angliában sosem találkoztam; modorossággal persze igen, csak azt nehéz lett volna jó értelemben venni. ehhez képest nagy, és részemről kellemes meglepetés volt, hogy az én világomtól elviselhető távolságra álló arctic monkeys (a nevüket azért nagyon bírom na, meg az első lemezüket is szeretném ha lány lennék, de nem így alakult) front szívtiprója, bizonyos alex turner követte el az összeset, tehát nem egy kurvajó válogatás a hatvanas - hetvenes évek diákszerelmeseinek kedvenc számaiból, a hatás mégis olyan, és sose gondoltam volna, hogy egyszer azon kapom magam, hogy alex turnert töltsek le - pedig a másik majom tag már régen vendég a vinyómon az egyébként egészen kellemes late night talesük miatt - és erre a filmről kifele jövet is már azt terveztem hogy ezt én most megszerzem, szóval le a kalappal. azt még nem tudom hogy film nélkül is működni fog e a dolog, de az végeredményben mindegy is.
egy tanulsága van ennek a filmnek főleg, csak hogy elég baromságot írjak egy bejegyzésen belül, vagyis hogy a kamaszkor egyrészről végérvényesen elmúlik. mármint ami jó belőle. a pattanásos értetlenség viszont sose múlik el, csak egy idő után máshogy hívjuk, és wellnes szállodákba, meg ezoterikus terapeutákhoz járunk miattuk.
1 megjegyzés:
Engem meggyőztél.
Megjegyzés küldése