lassan nem marad már belga csoki

ha legutóbb azt emlegettem hogy ne politizáljunk - ezt figyeld, egymásba úsznak a témák, mint valami blog mix, ez ám a vagány mi? - akkor kezdjük rögtön ezzel.

tegnap volt a pető - kónya vita megismétlése, aminek a politikai jelentőségét nem én fogom boncolgatni, ellenben az ivánt van szerencsém ismerni, viszonylag közelről, és az egyik legtiszteletreméltóbb ember, akit ismerek. benne maradt valami abból, ahogy a régi idők arisztokratikus erkölcsét, vagy tartását képzelem, ráadásul rendelkezik azzal a képességgel is, amit márai olyan szépen megénekelt a füvezős könyvben, és ez elég szokatlan egy politikustól. azt a fajta tartást, amit az ivánban nap mint nap megtalálok, szinte egész biztosan hiába keresném a mostani vezető párt hatalmasságai között, ami elég ijesztő lenne, ha most politikai következtetéseket akarnék leszűrni ebből, anélkül viszont csak szomorú, de nagyon. furcsa élmény volt tegnap, az általam ismert szerepeitől távol, újra politikai megközelítésben látni, és az is szokatlan volt, hogy pontosan értem, hogy mit mond, mégis egész máshogy hangzott úgy, ott, amit mondott, mint amikor a konyhaasztalnál kávézás közben beszélgettünk ugyanerről. ráadásul tudom hogy igaza van; a jog a hagyományos, köznépi értelemben vett igazságosságot nem mindig adja meg, sőt, az az alap érzése az embernek, miszerint szemet szemért, fogat fogért, a legtöbbször távol áll a valódi igazságosságtól. a jog mindössze egy átlátható szabályrendszert próbál alkotni, és elvileg az emberek szubjektív igazságérzetétől távol kellene tartania magát. az hogy mi az igazságos, az ígyis gyakrabban változik, mint ahogy azt illene; az iván szerint például a többség mai napig is halálbüntetést akarna, ha lenne népszavazás, ami azért is vicces, mert ugye annak idején a karóba húzás is teljesen elfogadott módja volt az igazságosságnak, míg mondjuk ma erre berzenkedne a bennünk élő civilizáció. így aztán végső sorban a pillanatnyi igazságoknál valóban fontosabb lenne egy olyan rendszer, társadalom építése, ahol egyre kevesebb szükség van magára az igazságtételre. az iván szerint így, jogilag nézve, nézzünk a jövőbe, és ne a múltat használjuk fel arra, hogy egy helyben topogva töketlenkedjünk, és másokat okoljunk saját nyomorúságunkra, még akkor se, ha egyébként egy csomó okunk lenne rá.

és egyébként is; hányféle arca van az igazságnak? talán az igazságnál nem is az a fontos, hogy az arca milyen, vagyis hogy merre néz, hanem az, hogy egyáltalán van, ott áll valahol, több közünk talán nem is lehet hozzá, mégis mindig azt hisszük, hogy a szemébe nézünk.

ha nem politizálok, akkor hogy a viharba jön ez ide?
tegnap láttam a v.-t. úgy csinált, mintha nem vett volna észre, én szokásomhoz híven elfelejtettem viselkedni, úgy maradtam, megbámultam, és amikor egy pillanatra megfordult, hogy megnézze, elmentem e már, akkor jöttem rá, hogy talán mindkettőnknek szívességet tettem volna azzal, ha nem állok meg, főleg, ha nem veszem észre.

sokat jár az eszemben a kemény istván vers, a célszerű romok, most már szavam sincs rá, annyira zseniálisnak tartom. döbbenetes, hogy ezt így meg lehet fogalmazni. még aznap egy belgával beszélgettem, és említettem neki ezt a fényárban úszó belgiumot, és akkor döbbentem rá, hogy bár elvileg minden egyes szót le tudom neki fordítani a versből, csak pont a lényeget nem; a belga sehogy nem értette, hogy miért ír valaki ilyet, hogy mégiscsak gaz nőtt ki belgiumból, felháborodva magyarázta, hogy ez nem igaz, sőt, attól hogy belgium még most is olyan mint egy falu, annyira biztonságos és belterjes, attól még nem kell rögtön lenézni.

de megálltam, és aztán továbbmentem, és első érzés nekem is a szánalom volt, hogy micsoda egy gyáva alak, ennél olcsóbb megoldást, mint hogy elkezdünk kirakatokat nézni, én se tudnék kitalálni. nem mintha én bátrabb lennék; talán oda kellett volna menni, szembenézni ezzel az egésszel, de mivel?, és mit mondtam volna?, mégiscsak az a nagy kegyelem, ha tovább tudunk menni. és második érzés a kíváncsiság; vajon hol tart most az ő igazsága? és hol az enyém? rég nem tudnék már pontosan a vili szemével nézni, de sejtem az ő nézőpontját; sejtem, és tudom, hogy ahonnan ő lát, onnan nem sokat ér ez a barna kabátos sántikáló barom. és azt is tudom, hogy igaza van. azt nem tudom, hogy jobban, vagy kevésbé van igaza, mint amennyire nincs, és talán ez csak az én egómnak számít, valójában teljesen lényegtelen.

azt is tudom, hogy a nézőpontok váltogatásától függetlenül is hibáztam, mint ahogy hibázok most is, és valószínűleg hibázni fogok még, amíg megtehetem. ebben is, mint a jog, távolian, és teljesen átláthatóan lebeg az, hogy ő is hibázik, te is hibázol, mindenki hibázik, az ítélkező épp annyira, mint az elítélt. alig maradt már valami belőlem abból a vágyból, hogy elmondjam, nem is magam miatt, nem is miatta, hanem csak az un. 'igazságosság' miatt, az én igazságomat, hogy aztán akár dobja ki az ablakon, de legalább esélyem legyen arra, hogy megértse a dolgaimat; de akkor, ahogy ott állt, az a két méteres ember, akit nem észrevenni kisebbfajta mutatvány lett volna, belém nyilallt, hogy erre éppen ugyanúgy nincs esélyem, mint amennyire nem volt azokra a dolgokra se, amiket az előző fél évben próbáltam elérni. és nem is az a baj, hogy ez fáj. érdekes, hogy néha mennyire nem tűnik nagy dolognak a fájdalom; meg lehet szokni. amikor fáj, akkor legalább érzem hogy élek. hanem hogy megint elöntött az a szürke, fakó érzés, mint mostanában egyre többször, amitől aztán elgyengül az ember, és ami végül megtöri a legszebb reményt és akarást is: hogy tényleg bármi megtörténhet, és mert megtörténhet, nem számít semmi.

kellene már egy istent, vagy egy új gerincet csinálnom magamnak.

háborús könyvekben olvastam erről az érzésről, a veteránokról; hogy egy újonc abból ismerhető meg, hogy még haza akar menni. hogy még küzd valamiért; nem csak magáért, hanem egy csomó minden másért, amik majd aztán később fakóvá, szürkévé, és teljesen szürreálissá fognak válni. hogy még számít az, hogy van egy nő, hogy van egy haza, hogy van otthon, hogy van ezenkívül élet, és ez csak egy állapot. ezért aztán gyönge lesz, vagy túl bátor, és valószínűleg meghal. egy veterán már nem ideológia miatt harcol, nem a hazáért, szerelemért, otthonért. egy veteránnak nem marad ezekből az illúziókból, mert tudja, tapasztalja, és túléli azt, hogy minden megtörténhet. egy fiatal zöldfülű még egészen biztos benne, hogy őt soha senki nem fogja hátulról, fenékbe, hogy ő nem fog ürüléket enni, és sosem vallana az ellenségnek; egy veterán pedig azt tudja, hogy a végén semmi nem marad, ígyse, úgyse. az egészben talán az a legijesztőbb, hogy amikor megtörténik végül mindaz, ami eddig megtörténhetetlennek hitt, beleilleszkedik a dolgok rendjébe; még csak ijesztő vagy undorító se lesz annyira, mint amennyire azt az igazságérzet illendőnek gondolná. inkább valami dermesztő megnyugvást hoz, ami olyan, mint a hideg; mondják, hogy mielőtt megfagy az ember, teljesen megnyugszik, megbékül, és hallgatja ahogy harangoznak.

nem tudom mennyire vagyok messze ettől, de ott, a király utca sarkán azt éreztem, ami már jó ideje átjár, mint a huzat, hogy tényleg nincsenek felesleges fények, és célszerűek a romok. és teljesen mindegy, hogy mekkora hiba volt a s.val egyáltalán találkozni is, és nem csak vele, bárkivel, az a.val, vagy a b.vel, a c-től z-ig nem is beszélve, hiba volt a dolgokat komolyan venni, és küzdeni értük, hiba volt épp úgy, mint a dolgokat nem eléggé komolyan venni, és nem eléggé küzdeni értük, vagy feladni őket, és teljesen mindegy, hogy ezek a romok amik körülvesznek, meglehetősen célszerűek, és az is mindegy, hogy mindaz a fény, amivel megvilágítanak, akár szépen, akár rondán, mégsem, és ennek ellenére sem feleslegesek; mert az ember ezeken keresztül érezheti azt hogy él, ennek az igének egy olyan mindent betöltő értelmében, amibe ha igazán belegondolhatnánk, talán bele kellene halnunk. és nem tudok mit mondani. sem bocsánatot kérni nem tudok úgy igazán, se mentegetőzni, és nem is tudom hogy valójában szükség van e bármelyikre.

azt tudom, hogy amit csinálunk, az nem bölcs dolog; sem az, ahogy már a félrenézésével is ítélkezik a vili, sem az, ahogy már a továbbmenésemmel is ítélkezem, én is. azt is tudom hogy a bölcsességhez nem sok közöm van, sokkal kevesebb még annál is, mint amit hiszek magamról, és annak a korszaknak a végére tulajdonképpen semmi nem maradt. azt is tudom már, hogy az, hogy valamit tudok, mind abban az értelemben, hogy be fog következni, mind abban az értelemben, hogy értem hogy miért következik be, az nem ment meg se attól, hogy ez a dolog, ahogy azt a tudásom is jelzi, bekövetkezzen, se ennek a következményeitől. és kétszer kettő minden esetben négy, akkor is, ha én szorzok, akkor is, ha más adja össze. akkor is, ha megvannak az indokaim arra, amiért ötnek mondom, és akkor is, ha teljesen igaza van annak, aki az én négyemet háromnak látja, vagy még annyinak se.

viszont egy dolog beugrott, ami fáj, máshogy mint a többi; hogy annó, amikor még gondolkoztam ilyeneken, sokszor elképzeltem, milyen lesz ha meghalok. nem konkrétan a halál, azzal sose tudtam mit kezdeni, nem ilyen látványos, egó dolgok, mint például hogy milyen lesz a temetésem. több órányi zene listát terveztem erre a nemes alakalomra, és bizony akkoriban még teljesen biztos voltam benne, hogy a vili lesz majd a dj. de legalábbis ő volt az egyik ember, akiben teljesen biztos voltam benne, hogy ott lesz. és most az a borzoló, bár nyilván teljesen alaptalan sejtés kezdett dagadni bennem, hogy lassan elég ideig élek ahhoz, hogy még egy koszorúm se legyen.

bár nem számít semmit, és gyerekes a gondolat, mégis jól esik elidőzni rajta; ez, bizonyos értelmében már maga a szabadság. vagy legalábbis az, ahogy a hiedelmemmel ellentétesen nem janis joplin, hanem kris kristofferson (!) mondja:

freedom's just another word for nothin' left to lose
fuck, hell yeah, etc.

fikusz

kisdáviddal fogalmazási házi feladatot írunk, gazdasági hírként a kisdávid azt írta:
'egyre több a gaz'.
nade ne politizáljunk.

de ha már gaz; azt tudtad hogy jóba kell lenni a növényekkel? legutóbb úgy hagytam abba, hogy nincs mivel meghallgatnom amit meg kellene hallgatni. ez úgy történt, hogy van az oviban egy fikusz. nem nagyon törődtünk egymással, én legalábbis nem figyeltem fel rá, de bezzeg ő.
egyik nap a manóruhámban tekertem végig a fél várost, és annak annyi cseles zsebe van, hogy ha nem muszáj, nem viszek táskát, ezért a szokásostól eltérően a szekrény tetejére dobtam le a sálamat, kesztyűmet, és az mp3 lejátszómat, meg a fülhallgatót, nem a szekrénybe. egy csomóba összegyűrve otthagytam őket a fikusz biztató társaságában, távol a kíváncsi gyerekkezektől. dél körül derült ki, amikor magamat is öltöztetni kellett, hogy az mp3 lejátszó áll a vízben. hogy ragaszkodjunk a tényekhez, inkább a víz állt a lejátszóban. az érdekes az, hogy amikor letettem oda a kis csomagot, teljesen száraz volt az egész szekrény tető, ahogy az egy szekrénytetőhöz illik, egyedül a fikusz alatti kis tányérban volt víz. a fikusz viszont úgy döntött, hogy nem fel, hanem leadja a vizet, ha nem róla lenne szó, azt is lehetne mondani hogy pisilnie kellett, így a víz túlcsordult (!), és eláztatta a sálamat, ami átadta az élményt a kesztyűimnek, azok viszont méregdrága, vízhatlan bringáscsodák lévén kimaradtak a buliból, így más jelentkező híján az egésznek a levét az mp3 lejátszóm itta meg, a fülhallgatóm nem ért rá, mert az egész csomag tetején trónolt. állítólag a fikuszok ritkán csinálnak ilyet, felmerül a kérdés, hogy miért pont most, miért pont velem, stb. én sose bántottam szegényt, azt se mondtam neki hogy fikusz-kukisz, pedig láttam a filmet, szóval igazán nem értem. szegény zenedoboz elvileg garanciás, de az persze kérdéses, hogy a fikusztámadás mennyire fér bele a garancia lehetőségeibe, erre konkrétan nem térnek ki.

mindegyik nap foltot ejt rajtad

én már akkor is szerettem háy jánost, amikor még semmit nem olvastam tőle, egyszerűen csak olyan emberektől hallottam, hogy én valószínűleg szeretném háy jánost, akiktől feltétel nélkül elhittem ezt, így aztán nem is volt olyan égető, hogy én háy jánost olvassak, mert anélkül is tudtam hogy jó, és szeretem.
erre egyszer csak szembe jön velem ez, persze pont most, mert mindig pont most van most:

leeszi arcomról,
a kenőcsöt nyalja.
ez nem a bőröd -
kérdi és nyelvel befelé.
üreget mélyít:
ezt jelent, azt jelent.
én hallgatom, szótlan:
mennyi volt
a krém a boltban?
ez is egy emlék,
bár nem nyelv
- gondoltam.

(leeszi arcomról)

ez is egy emlék, ezt jelent, azt jelent. de teljesen rákattantam ettől háyra, és többek között ilyeneket találtam, mélyre ásva:

s a fiú, mint egy
hatalmas báb,
az égből hajtogatta le a nyakát.

(buszok az érben)

vagy az egész egy lány ciklus, úgy ahogy van, amiből egyrészt kiderül, hogy tegnap nyolckor még igen, de reggel ébredés után, ő sem hitte, de már nem' így megy ez, és amiben megtaláljuk az egyik legdurvább rímet így karácsonyra:

karácsony van,
szeretlek, de nem
te jössz, hanem
egy idióta angyal
megpakolva
minden szarral.

(egy lány/3)

ez úgy általában elmond mindent minden karácsonyról, és nagyjából háyról is, elképesztő ez a fickó; valahogy így lenne érdemes, negyven és a halál között, feleség, válás és a magányosság között ülni szofisztikált nyugalomban, valami egyszerű kis kiskocsmában, és régi fényképek hátuljára ilyeneket írni:

nekem is van mosógépem
s mikor te mosol,
én is mosok éppen.

(háztartási vers)

a nagy háyba esésnek az lett a vége, hogy a polcomra került az egy szerelmes vers története hangoskönyve, de még nem mertem meghallgatni, egyenlőre nincs is mivel. nade majd akkor, amikor pont nem lesz ez a most, ami most van.

értelmes lelkek

nos, én olyan vagyok, hogy szeretem érezni a talajt a lábam alatt, valószínűleg ezért állok ennyit fejen. természetesen mindezt lelki értelemben.

milyen vicces is, ha az ember betűbe vési ami történik vele; ami történik, az ugyanis mulandó, a betűk meg annyira nem. például azt írtam nemrégen, hogy boldog vagyok, s e kis boldogságom azóta apró cafatokra szakadt, és elfújta a szél.

nembaj, nekem így is jó.

olyan jól esne most panaszkodni, de egyrészt nincs miről, másrészt ilyenkor néha rámjön, hogy megnézzem pár ember blogját, akiket ismerek, vagy akikről azt hittem ismerem őket, vagy akik ismernek, vagy akik azt hiszik hogy ismernek, és így tovább, szóval megnézem őket, és olyan furcsa élmény ez most, de;
akikről szeretem ahogy írnak, azok szenvednek. nincs mese, többé-kevésbé folyamatosan szenvednek. pedig szépek, szépen írnak, mégis szenvednek.
tehát evidens, hogy én ronda vagyok, rondán írok, ezért nem szenvedek; szenvedjenek ők, a szépek.

de nem is ez a baj; hanem hogy baromi unalmas. mármint hogy szenvednek. pedig nagyon jól csinálják, olvastam most hirtelen legalább négy olyan mondatot, amik úgy hatottak rám, mint valami negró, amikor köhögni kell. ettől függetlenül, és ezzel együtt is unalmas. nem is az, ahogy szenvednek, hanem már pusztán az, hogy ők is szenvednek. biztos van olyan állapot, amikor elégtétellel töltene el az az érzés, hogy nem vagyok egyedül, s nekik is ugyanúgy sáros a cipőjük, de most csömöröm van ettől az egésztől.

az persze még unalmasabb, ahogy én szenvedek, de az ember hajlamos túlértékelni a saját dolgait, ráadásul szeretek abban a hitben tetszelegni, hogy nekem ez amolyan munkaköri kötelesség, mármint a szenvedés. nem mint marci az Életképtelen, vagy marci az Óvóbácsi, vagy marci a Baromságokat Író, nem is tudom még milyen főállású munkám van, marci Az Autók Réme, ilyesmi, szóval nem ezek, hanem mint marci a Marci, már ha egyáltalán van ilyen, s nem szűnt meg már régen, mint ahogy megszűnik annyi örök életűnek hitt munkáltató. vagy nem szűnt meg, az intézmény áll, csak már engem rúgtak ki onnan régen, nem abban a Marciban dolgozik már ez a marci, nincs se próbaidő, se határozatlan idejű szerződés.
nyilván más is így gondolja magáról, épp ezért nem vigasztal hogy más is szenved. azt még csak irigyelhetném, ha más szebben szenved, mert erre bizony jócskán van példa, de most még irigykedni sincsen kedvem.

most tehát nem szenvedek. azonban úgy tűnik, ha nem szenvedek, akkor nem is nagyon élek, legfőképpen lelki életet, és ez nagyon ciki. még akkor is, ha valószínűleg ebből csak annyi az igaz, hogy a szenvedés a lelki élet popzenéje; bizonyos szinten ezt a legkönnyebb csinálni, de épp ezért maradandót is nehezebb alkotni benne, főleg valami eredetit.

nyilván nem csak szenvedve élek lelki életet, hiába kapnék tagságit már ránézésre is a depressziósok klubjába, de a szenvedettről a legkönnyebb beszélni, sőt, arra van is késztetése az embernek hogy kihozzon valamit belőle. a boldogság önmagában is jó, le van szarva ha semmi sem lesz belőle, a keserűség viszont úgy még nagyobb keserűség, ha még értékelhető alkotás sem születik belőle.

márpedig nem születik, - nem is tudom hogy melyik a jobb mondat folytatására, a fene essen bele, vagy a hála istennek.

kis életem apró darabokra hull; most őszintén, ilyen mondatokat akarsz olvasni? egyébként meg nem hull. vagy nézzük ezt: kis lelkemen repedezik a szerelem, huhú, fehér ing kell ehhez, hátrafésült haj, és kölniszag.

jobban tetszik inkább a mostani, ringójárású, nagypofájú, életnek bemutató hangulatomhoz az efféle irodalmi mélység:
nem szégyellem, ez betett nekem / tequillát hetet nekem /aki lát, vetet nekem
hell yeah.
nem tudom hogy léteztetek e, azt meg pláne nem, hogy még most is vagytok e, és elég nagy lehet a baj, ha már titeket szólítalak meg un. olvasók; de igazán leitathatnátok most már.

úgy vagyok most az eddigi kis dolgaimmal, mindazokkal, amiket nyúlósra hordtam már, hogy ha magara húzom őket, kis unalmas hétköznapilag, ahogy eddig, egyszerre csak szúrni kezdnek, ott ahol eddig kényelmes volt; mint amikor egy álmos reggelen magadra húzod a kedvenc, kinyúlt, szakadozó pulóveredet, nem azért, hogy jól nézzél ki, le van az ilyenkor reggel szarva, csak hogy minél egyszerűbben, melegen és kényelmesen érezd magad, és már ráhúznád a kabátot, amikor megérzed hogy valami szúr, csak egy kicsit, egy tüske mehetett az ujjába, vagy valami gombostű?, le kéne venni, de ahogy tapogatod, nem érzel semmit, csak képzelődsz, tovább öltözöl, aztán egy mozdulatnál megint, odakapsz, a kurva élebe, le kéne venni, de elkésel, basszus akkor most mit vegyek fel, elindulsz, és az utcán megint, és tudod hogy már nem fordulhatsz vissza, és ez így lesz egészen amíg meg nem érkezel, és mintha a kis tüske, tű, vagy akármi megérezné, hogy nyert ügye van, onnantól kezdve, hogy elhatároztad, hogy nem törődsz vele, folyamatosan szúrni fog, és a kedvenc, jól ismert pulóvered maga lesz a pokol, és valahogy így vagyok most a jól begyakorolt dolgaimmal én is; le már nem veszem őket, mennem kell mindig, mert elkések, de szúrnak basszus, nagyon.

új ruhákat, új dolgokat kéne venni, vagy levenni a régieket, és tüzetesen átvizsgálni minden egyes szövetdarabokat, de annyi gazba feküdtem én már az utóbbi időben, hogy azon se csodálkoznék, ha egy komplett bogáncs csokrot, vagy egy tűpárnát húznék ki a hónom alól; természetesen még mindig lelki értelemben példálózunk, ez az én bajom a túl sok lelki értelem.

vicces ez a szó; sok mindent elmondhatnék a lelkemről, de azt nem, hogy értelmes lenne. nincs is olyan, hogy lelki értelem. csak az értelmes lelkektől mentsél meg továbbra is istenem!

fejest ugrani

submarine

oké, legyünk már megint őszinték; elpárolgott belőlem minden, amivel érdemes lenne intelligens, humoros, gondolatokban és meglátásokban gazdag, tartalmas dolgokat írni, ezért meg se próbálkozok vele.
tehát következzen az a verzió, amikor nem bonyolítom túl a dolgokat:

gyerekek, ez a film kurvajó! nem ez lesz az a film, ami megváltoztatja az életeteket, vagy amit később megmutatnátok a gyerekeiteknek, de minden egyes percét élvezni lehet, és nagy eséllyel mosolyogva fogsz kijönni a moziból.

ezután pedig egy csúfos, és legyünk még mindig őszinték, meglehetősen szánalmas próbálkozás lesz e két mondat túlmagyarázásra, tovább olvasni tehát sanszosan felesleges.

pedig ez esetben nem is annyira nehéz boncolgatni azt, hogy pontosan mitől kurvajó; minden egyes összetevőjétől. feszes, sőt friss (sic!) tempójú, nagyon okosan egyensúlyozó film, ami képes úgy végtelenül cinikus lenni, hogy közben szívbemarkolóan romantikus lesz, úgy őszintének és hitelesnek látszani, hogy közben távolságtartó tud maradni, nagyon jók a karakterei, baromi üdítő ilyen igazi gyerekeket - kamaszokat látni, nem ilyen henripotter féle típus színészeket, a zenéje már első hallásra is megkapó, és tökéletesen illeszkedik a filmhez, ráadásul a záró jelenet miatt az ember úgy hagyja ott a mozitermet, hogy képes lenne egyből fejest ugrani valamibe; tengerbe, szerelembe, vécébe, mindegy.

pedig címszavakban itt van minden, ami veszélyesen giccs, és semmitmondóan közhelyes, vagy ne adj isten baromira művészi, és avantgárd tudna lenni; van itt szerelem, ilyen igazi egymást pad alatt rugdosó, piszkáló - akaró első szerelem, amitől az embernek már csak azért is görcsbe rándul a gyomra, mert ilyenkor, erre a két órára is például, teljesen egyértelmű lesz, hogy nincs más, nincs mese, nincs más ami megtölt egy embert, mint a szerelem, és az is körvonalazódik, az effajta kapuzárási pánikot finoman dörömbölő, elkeseredett harmincasoknak, mint amilyen én is vagyok, hogy mindez, a fiatalság, és a szerelemmel való fiatal viszony mégiscsak elveszett, az ember nem szerethet újra elsőnek, csak másodiknak, harmadiknak, akárhanyadiknak, az ember nem lehet még egyszer ennyire naiv, ennyire önmaga, és ennyire távol mindattól, amiből később össze fog állni; azt hiszem, a hozzám hasonló barmoknak már csak egy esélye maradt, az utolsó, de az már csak annyiból is nehezebb, mint az első, hogy ez elsőről még csak lehet tudni, hogy ez az első, hiszen előtte nem volt még ilyen, - bár nyilván bizonyos esetekben ez se ilyen egyszerű, - az utolsóknál viszont főleg nem, hiszen mikor teszi meg az élet azt a szívességet, hogy felmutatja a 'nincs következő' táblát, ezáltal is jelezve, hogy a játékidő lejár, tessék ezt beleszámolva komolyan, vagy nem komolyan venni a dolgokat.

szóval szerelem, basszameg, nem ússzuk meg, szó szerint, de ez esetben iszonyúan jól esik elsüllyedni benne. aztán van itt más is a háttérben, ahogy illik; kamaszkor, beilleszkedési nehézségek, nietzsche, ködös albioni tájak, az angol középosztály nehéz, és kevésbé nehéz élete, szociológia, harmadik szem és a különböző színű aurák, házassági krízis, rák, az iskola legfaszább bunkója, és a legkövérebb szerencsétlen lánya, és legfőképpen az óceán; amiről nagyjából pontosan megtudjuk hogy hány méter mély. átlagosan számítva 9500, ennyit elárulhatok.

és se nem giccses, se nem közhelyes, se nem avantgárd, se nem túl művészi, mert mindegyiket úgy adagolja, hogy így egyiknek az ízét se érezzük mellékhatásként. sőt. például a tengerre kiúszó ágy jelenetét nincs még egy film, aminek megbocsájtanám, itt viszont elképesztően jól működik:

még egy dolog a végére, a film zenéje; a kazettás válogatás miatt a pop, csajok, satöbbi jutott eszembe, elnézést, de ez van, már csak azért is, mert az is ilyen kendőzetlenül angol mint ez, azzal a jó értelemben vett modorossággal az, amivel én speciel angliában sosem találkoztam; modorossággal persze igen, csak azt nehéz lett volna jó értelemben venni. ehhez képest nagy, és részemről kellemes meglepetés volt, hogy az én világomtól elviselhető távolságra álló arctic monkeys (a nevüket azért nagyon bírom na, meg az első lemezüket is szeretném ha lány lennék, de nem így alakult) front szívtiprója, bizonyos alex turner követte el az összeset, tehát nem egy kurvajó válogatás a hatvanas - hetvenes évek diákszerelmeseinek kedvenc számaiból, a hatás mégis olyan, és sose gondoltam volna, hogy egyszer azon kapom magam, hogy alex turnert töltsek le - pedig a másik majom tag már régen vendég a vinyómon az egyébként egészen kellemes late night talesük miatt - és erre a filmről kifele jövet is már azt terveztem hogy ezt én most megszerzem, szóval le a kalappal. azt még nem tudom hogy film nélkül is működni fog e a dolog, de az végeredményben mindegy is.

egy tanulsága van ennek a filmnek főleg, csak hogy elég baromságot írjak egy bejegyzésen belül, vagyis hogy a kamaszkor egyrészről végérvényesen elmúlik. mármint ami jó belőle. a pattanásos értetlenség viszont sose múlik el, csak egy idő után máshogy hívjuk, és wellnes szállodákba, meg ezoterikus terapeutákhoz járunk miattuk.

moszkvatéri lovak

széthullottam arra az egy darabra, ami mindig is voltam.

a nyitott műhelyben álltam, vártam a kávéra, és úgy rúgott arcon ez a tandori mondat, hogy elfelejtettem tejet kérni hozzá. kalligráfiai kiállítás van a nyitott műhelyben, most volt a megnyitó, mi a matthieuval végig sakkoztuk az egészet. az ötlet jó, betűkkel jeleníteni meg verseket, a tandori haiku mellett ott a kedvenc somlyó györgyöm is a falon, a gnóma, az is önmagában egy lórúgás, ideírom, hagy rugdosson ha még nem ismernéd, bár már volt itt is:

akárhogy is volt és lesz akármi nem lehetett meg nem találni azt ami megtaláltatott akármi lett és úgy ahogy

rúgja meg a ló az ilyeneket. a megnyitón arról beszélt szétesetten és unalmasan egy eltés művtöri tanár, aki egyébként ügyes és jó előadó, hogy a szintén a falon látható pilinszky gondolatból kiindulva, amit most dafke nem írok le, így is már egy kész ménes ez az egész, hogy a betűk is önmagukban ha magukra maradnak, szétesnek, összeomolnak, mint majd egyszer minden.
álmomban régen, kicsinek, a megölt pókok néha visszajöttek, hozták az egész pereputtyukat, és jöttek felém, hogy leeresztetted a bátyust a fürdőkádban, ezért most, és csak jöttek, én rettenetesen féltem a pókoktól, de az efféle számonkérő álmaimtól később megtanultam még jobban félni, mint a pókoktól, ezért minden iszonyatomat legyőzve megtanultam azt is, hogy menthetek meg minden nyomorult kis pókot a fürdőszobából, szobából, spejzból, konyhából, és valami papírba csomagolva, óvatosan, nehogy a végtagsérülést is rámkenjék majd éjszaka, hogy vigyem ki őket a szabadba. a lelkiismeretem sajátosan működött, még amikor kőbányán laktam a hetediken, és naponta öltem halomba a csótányokat, a pókokat akkor se mertem bántani, akkor tanultam meg azt, hogy amit az ember a gyerekkorában megtanul, azt senki nem tanítja meg elfelejteni.
mindez úgy jön ide, hogy néha, éjszakánként, így vagyok a betűkkel is. jönnek a szavak, a csúnya szavak, a káromkodások, az elbaszott, feleslegesen tekergő mondatok, a semmiről nem szóló semmik, a nyavajgások, jönnek, és nem bántanak, csak kérdeznek, a hülye kis kérdőjelükkel, meg felkiáltanak, a hülye kis felkiáltójelükkel, jönnek, és nekifognak jelenteni valamit, minden egyes rohadt betű jelent olyankor valamit, és én verejtékben úszva ébredek, és olyan érzésem van, mintha ott lennének még ébren is a nyelvem alatt, az ízük, ki kell menjek kihányni őket, és aztán jelentéstúladagolástól utána sokáig nem tudok újra elaludni.
tudod te, mit jelent például az a? magas labda mi? és az s? vagy az f? a d? a c, az m, és a v, basszameg? és azt hiszed ezek csak nevek mi? ezeket a betűket figyeld: l ó f ü t y i ! bár ne emlegessük, nehogy megint elkezdjen rugdosni.
mindenesetre ilyen a viszonyom a betűkkel, le se tudom már írni őket, olvasom, hogy amerikában már pár helyen eltörölték a kötelező kézírás oktatást, azzal a feltétellel, hogy cserébe a kölyköknek meg kell tanulniuk folyékonyan gépelni. nincs olyan súlya a billentyűzetnek, ez tény, bár épp ez a baj; kézzel az ember jobban meggondolja, hogy mit írjon, még jobban, hogy mit ne írjon.
moszkvatér, délután, reményszag, és reménytelen bűz, egy lány fuvolázik, mindenki épp megérkezik valahová, gyűlölöm, imádom, okádok a moszkvatértől. a szél kálmán tértől nem, azt továbbra se tudom hol van, én ahányszor arra járok, mindig csak a moszkvateret találom meg.
ha az ember írni akar, vegyen egy kávét, de gyorsan, mert már százhúsz, nemrégen még száztíz volt, múlik az idő, telik a pohár, aztán üljön le a párszem fa közül a mellé, amelyiken diszkóznak a verebek, és tíz perc alatt garantáltan legalább hat ember oda fog menni hozzá, és mondani fog valamit. a garancia növekszik, ha az író ember szép, ne adj isten lány, és nyilván csökken, ha büdös, és ápolatlan, ebben az esetben a rendőröket is lehet várni, én ennyire még nem voltam bátor.
például odajön hozzád egy hajléktalan bácsi, és megkérdezi, hogy tudod e, hogy épp mit játszik a fuvolás lány. mondod hogy ezt speciel nem, de a varázsfuvola volt nemrégen. erre elárulja, hogy ő csak a rockzenét szereti valójában, és hogy van a török ádám, az nagyon fasza gyerek, ő például tuti sokkal jobban eljátszaná ezeket. és mindezt illusztrálja is a hajléktalan bácsi, fuvolázást imitálva, úgy, hogy közben nem teszi le a kezéből a szatyrot.
vagy odajön hozzád egy lány, és közli veled, hogy jézus szeret. mire mondanál rá valamit, már tovább áll, jézus mindenkit szeret, baromi nagy munka lehet minden érintettnek elmondani ezt.
vagy a verebes néni, aki megpróbálta megetetni a verebeket, de nem tudta, mert a felső ágakon voltak, és próbálta ágról ágra lecsalogatni őket, és mondta hogy nagyon nehéz ilyenkor etetni őket, mert lehullanak a levelek a földre, erre mondja az angol ősz helyett hogy 'fall' és hogy így nem tudja a földre szórni a kaját, ezért ki szokta kaparni a leveleket, és csinál egy kis gödröt, és abba szórja bele, egyébként befogadott három kóbor macskát, és őket is eteti, de nagyon drága, mert egy macska legalább tizenkétezer forint egy hónapra, és ő elvileg hónapok óta gyűjt fogorvosra, de az egész pénzt állatok etetésére költötte el, így most nem tud elmenni fogorvoshoz. ha legközelebb találkozol vele, mond meg neki, hogy vegyen inkább biciklit, az eredmény ugyanez lesz, de ebbe ne menjünk most bele.
vagy odajön hozzád egy bácsi, és elmagyarázza, hogy az szdsz még mindig működik, arra szavazz legközelebb, egyébként ő maga az szdsz, személyesen, és ad egy rosszul nyomtatott, gyűrött papírt, amin az áll, hogy ő, nevezett valaki már ötvenhat óta az szdsz egymaga, ő maga a párt, mindenki más hazudik.
vagy egy kisfiú, aki azt kérdezi az anyukájától hogy miért repülnek a galambok; mire a mama,aki valószínűleg egy hajdani bkv év dolgozója lehetett, mert közli vele, hogy azért, mert nincs bérletük.
és így tovább.
néha abból is túladagolásom van, hogy mindenütt történet van, ha kinyitom az újságot reggel, ha nem nyitom ki, ha belenézek valakinek a szemébe, ha nem nézek bele, történetekben gázolunk, néha annyira unalmas hogy mindenütt csak krimik vannak, scifik, romantikus szerelmi sztorik, tele van a tököm ezzel az egésszel, egy kicsit olyan jó lenne fellégezni;
épp ezért nem akarok úgy írni, hogy történet legyen benne, tessék, pár hónapja, mielőtt még széthullott volna minden arra az egy darabra, ha van ilyen, még azon voltam, hogy történeteket írjak, ne magamról, másokról, azóta is rajtam maradt a történet gyűjtés, mert azt hittem, jobban ír az az ember, aki nem maga körül forog, mint egy hold, hanem a világ körül, most már mindkettő jó lenne, de nem érdekel egyik sem, legfőképpen a történetek nem, az lenne a jó, ha úgy tudnék írni, ahogy biciklizni lehet, amikor épp tele van a tököd, hogy a lábam alatt érzem a tekerés súlyát, bele lehet taposni abba a pillanatban, az írás is, dagadjanak az erek, amikor írok, leszarom ha büdös, mocskos, unalmas, hosszú, rövid, érthetetlen, személyes, szét kellene hullni már végre, még ennél is jobban, arra az egyre, ha van ilyen, ezért kellene írni, csak úgy magától, magának, hogy ugye van ilyen, az ilyen kérdésekre kellene tudni válaszolni, ezt se konkrétan, csak úgy, mint amikor a félbehagyott házbontás mellett járva, egy leomlott ablak mellett mindig felnézek a holdra, és nem érdekel, hogy ez jelent e valamit, hogy ez mindig mást jelent, vagy mindig ugyanazt, nem érdekel hogy arca van a holdnak, és megismerem, nem érdekel hogy néha már a holdat se ismerem meg, és hogy a házbontás is, ahogy nőnek a téglák, hogy minden szimbólum, költészet, rohadt kis versek cikáznak körülöttem, hasonlatokba hasalok el mindig, ha nekifogok érezni valamit, nem érdekel, csak fel akarok nézni a holdra, ha arra járok, és kész, csak itt akarok lenni akkor, amikor már nem lesz itt egy tégla se, és emlékezni akarok arra, amikor még itt voltak, csak írni akarok, szanaszét hullva, megyek, megyek holnap oviba.

részeg

most jöjjön olyan, amilyen még nem volt:
szerintem boldog vagyok.
ma legalábbis nagyon úgy tűnik, persze a cinizmusom is köszöni, jól érzi magát, de akkor is, egész nap volt valami a levegőben, valami várakozás, mint amikor gyerekkoromban már tudtam, hogy van valami ajándék valahol, de még nem tudtam mi az, és hol.
délelőtt bicikliztem a kisdáviddal, és többször is azon kaptam magam, hogy kurjongatni lenne kedvem; akkor még kivártam, gyanús volt ez az egész, de most már mindjárt vége ennek a napnak, így kőbe vésem gyorsan, a későbbi sötét jövőnek.
szóval ilyen is van.
persze tök logikátlan az egész, miért pont ma vagyok boldog, ezzel az erővel, ezekkel a lehetőségekkel, amik ma voltak, boldog lehettem volna tegnap, tegnapelőtt, sőt, még azelőtt is. de ma vagyok boldog, tök hülyeség ez az egész.
meggybefőttet eszem ennek örömére, meggypálinkával (!), a későbbi emésztésemről most ide inkább semmit.
szóval boldog. amikor nem vagyok az, azt hiszem a boldogság is olyan, mint az orgazmus, amíg nincs meg, addig nagy dolog, utána inkább csak elfárad az ember, de ha már ezzel a vulgáris hasonlattal élek, úgy tűnik, multi (!) orgazmusom van. ezt a szót a múltkor láttam egy lány kezében lévő könyvben, az volt a címe nagy betűkkel: a multiorgazmusos nő. úgy tartotta maga előtt, mintha kitűzőként akarná használni, majdnem megkérdeztem tőle hogy most is épp valamelyik multi baszogatja (már elnézést a poénért) azért vág ilyen fejet, de nekem csak a szám nagy, az is csak írásban.
a nagydávidot várom elvileg, de persze megint átbaszott, mégis boldog vagyok, beszarás.
egy épkézláb mondatot nem tudok írni egyébként, csak az esetleges elvárások miatt mondom, bár biztos feltűnő, hogy már jó ideje nem, most azonban lekakilok mindent, és igazi blogot írok, ohne művészet, ohne irodalom, szavak, csak parasztosan, szóval asszondja:
kedves naplóm, akarom mondani blogom. ma, november hatodika van, öt napja halottak a halottak, és borzasztóan jó idő volt egész nap. le föl rohangáltam a nyugati - jászai - oktagon vonalon, mert elmentem a kisdávidért, visszajöttünk, visszamentünk, otthagyta a telefonját, visszamentem, visszavittem, és végig boldog voltam, tök szokatlan volt az egész, azon kattogtam hogy mit ittam, esetleg bármi mást mit csináltam, erről jut eszembe, hogy az egész azzal kezdődött, hogy reggel nekifogtam megírni félálomban, pár óra alvás után az egyzenét, ami pontosan olyan is lett, unalmas, terjengős borzalom, közben meguntam buzerálni a hülye mixet, amit csinálni akartam hozzá, azon is felhúztam magam, mert nagyon rossznak hallottam, aztán kiderült hogy a világ odakint magasan tesz a rosszkedvemre, és a rossz zenémre, úgy süt a nap, mintha most jutott volna eszébe élni, és én azon kaptam magam, fölfelé a hídon, hogy egyrészt olyan mintha lefelé mennék, pedig aztán szegény bringámra már nagyon úgy nézek, hogy látom benne a következőt, másrészt a zene sem volt olyan szar, sőt, kit érdekel hogy nem jön ki pontosan ritmusra, ha süt a nap, meg egyébként is, és valahogy mire a lehel piacnál kavarogtam, már valami mágikus bringázásba torkollott az egész, az a fajta kerekezés volt, mire odaértem a kisdávidékhoz, ami betölthet egy életet, ami semmivé teszi az ember bármely ambícióját, és képes rábírni az embert, hogy bevallja, szereti az életét. erre a kisdávidéknál nem csak a szokásos kávéval, hanem finom meggyes gesztenyés izével vártak, talán ekkor adtam fel végleg a boldogság elleni védekezést, igen talán az egész tényleg akkor kezdődött.
azt is muszáj megjegyezni, hogy a kisdávidot egyre jobban elrontom, visszafele konkrétan megelőztük a trolit, ami elég vagány dolog, de a kresz és az ifjúság nevelésének szabályaival bajosan kompatibilis.
kezdek hülyén fogalmazni, így abbahagyom, ennyi, isten veled, nincs mit mondanom, annyit még fel kéne írni magamnak, hogy nem találom a vakablakot, pedig itt volt valahol a bajza - szív - rózsa környékén, a fáma szerint a bácsi annyira szerette azt, hogy amikor elment otthonról, a felesége utána nézett az ablakon kikönyökölve, hogy amikor meghalt az asszony, befalaztatta az ablakot, és csinált oda egy szobrot a könyöklő feleségéről. a kisdáviddal kerestük, mert nagyon tetszett neki az a kifejezés hogy vakablak, és mert nem tudtam elmagyarázni neki rendesen, hogy tulajdonképpen minek is kell egy ablakot megvakítani, vagy minek egy ablak, ha vak, és egyáltalán, ez a bácsi és a felesége történet se hatotta meg igazán, de remélem hogy ha látja, akkor hátha rá is olyan hatással lesz, mint rám akkor amikor először láttam.

iszonyú jó érzés, hogy a dolgok most még annyit se jelentenek, mint amit egyébként jelentenek, nem hogy többet. a történelmi hűség kedvéért leírtam mindezt, később jó lesz ez bizonyítéknak, hogy ilyen is volt, van, semmi nem veszi el ezt még eddig a két óráig tőlem, pedig direkt belegondoltam egy csomó olyan dologba, aminek a súlya alatt máskor ropogni kezd a nyakam, de ma csak meggybefőtt van, pálinka, és ovis képek.
hell yes!
és a félreértések elkerülése végett, nem, sajnos nem vagyok részeg.

az élet

ülök a csend hideg kövén.
nem, ez egy vers, megírták már.
ráadásul kovács (!) ákos, brr.
próbáljuk meg máshonnan.
ülök egy kocsma fapadján, ezaz. apámmal ülök, füstös, igénytelen lebuj ez, a helynek neve is van; az élet. szól a zene; az a mocskos, kurva élet, alvin talán, miafütyi mókuskáim, vankó kata van a dj pultnál? nem, ő egy divat (!) magazinban fekszik, hát ezt is megéltük, ezen a helyen persze nyilván mindent.
apám sört iszik, én kávét. ennek nincs különösebb jelentősége, mégis azon gondolkozom, lehetne e másképp. összementek a dolgok, minden ami van, itt van, ez az élet, zsíroskenyér, olcsó sör, dohányfüst, anyázás, neoncsövek; összementek a dolgok, már nem érdekel hogy mi minden lehetne másképp, ide nem fér be a sok volna, leszarom épp mindet. de lehetne-e másképp, hogy apám kávézzon, és én sörözzek?
lehetek e én apám?
mert én nem ő vagyok, az bizisten, hiszen kávézom, utálom a sört.
bömböl a zene, nagy itt a zűrzavar, rendnek nincs itt helye, / vadász rád az alvilágnak a legnagyobb feje, körbenézek, a kurvaélet, de jó hogy még nem ért ide.
apámat nézünk, sakkozunk, most mindketten azt hisszük, ő áll nyerésre, én dühöngök, ő okoskodik. úgy csinál, mintha előre megmondta volna, egyáltalán megmondhatta volna hogy ez lesz, de csak én csesztem el, rosszat léptem, így lett ő előnyben, apámnak folyton mázlija van, és aztán mindig úgy csinál, mintha megküzdött volna érte.
én meg folyton rosszat lépek. kell még egy kis koffein.
azon gondolkozom aztán, pár tisztveszteség után, hogy vajon mikor bocsátottam én meg az apámnak azt, hogy pont ő az apám. szeretem a szerencsétleneket, a nyomorultakat, ők az én igazi családom, hozzájuk tartozom, miért pont ne apámat ne szeretném; de ez más, sokáig kibírhatatlanul gyűlöltem azért, hogy pont ő, és ettől minden remény elveszett, mert senki más, hanem ő, és a senki másban sokkal több a remény, mint benne, és a reménytelenséget amíg az ember fiatal, nehezen viseli.
nem úgy mint most.
a hangszóróban szinte már shakespeare;
mi rábaszunk, úgysem tudsz felállni, de csak kitartás, történjék bármi! / ki kell bírni, még ha senki sem felel, mert itt élned, és halnod kell!
nem is az a meglepő, hogy megbocsátottam apámnak, és hogy ezek szerint mindent meg lehet bocsájtani, még azt is, amit nem, mint például hogy éppen ő az én apám; ez szinte természetes, mert ahogy mindent meg lehet bocsájtani, úgy vannak dolgok, amiket épp azért kell megbocsátani, mert semmi mást nem lehet velük kezdeni. a konstans gyűlölethez nagyon fittnek kell lenni, és én már évek óta fáradt vagyok.
talán azért, mert olyan sokat kávézgatok.
az a megdöbbentő, hogy fogalmam sincs, hogy mikor történt, miért, és hogyan. egyszerűen csak megtörtént, természetesen, magától, egyszer csak azon kapom magam, hogy itt ülünk, ez az élet, és hülyeségeket lépek.
semmit nem tudok a megbocsátásról, de azt hittem az valami nagy, gyertyafényes dolog, olyan, amilyennél a filmekben közeli képeket használnak, és szép zenét.
ez a mocskos, rohadt, kurva élet, / ez a mocskos élet, ez a kurva élet... salala.
vigyáznom kell a haragjaimra, ha csak így kicsúszhat belőlem egy megbocsátás, egyszer csak nincs többé, mint a gyomorrontás, a szádban a herpesz, az erkélyajtóban a muskátli virágja, tegnap még volt, most nincs, kialudtad, elvitték, elfújta, kijött, bejött, mindez jó, sőt, megnyugtató, de hogy lehet úgy megbocsátani, hogy nem tudok róla, ki vette el a megbocsátásomat, apa, baszki, nem így képzeltem, tudod, nyilván te sem, annyira leszarjuk, ezen a helyen minek másképp beszélni, ne játsszuk meg magunkat, szóval leszarjuk hogy a másik mit csinál valójában, hogy épp ettől ilyen élénk érdeklődés van bennünk a másik iránt,

- mint ahogy az emberek meleg szobákban kapcsolgatva a tévében a fókák életéről néznek filmeket, meg a pingvinekéről, igazából annyira mindegy, hogy már fel is lehet háborodni rajta, úristen, kihalnak a fókák!, köcsögök, ne bántsátok a pingvineket!, ó azok a drága jó national geographicos idők, ültem a kanapén, és helyettem utazott a fickó a műsorban, ültem a kanapén, és helyettem okosodott a tudós, kutatott a kutató, lőtt a lövő, és alkotott az alkotó, én akkor is kávéztam, és haragudtam magamra, hogy miért pont ott vagyok, a tévé előtt, és miért nem valahol máshol -

te sem így képzelted, apa, azt sem tudom, mikor kezdtelek így hívni, látod, nem az apám, szóval nem így képzeltem, nem így képzelted, ez rendben is van, kinemszarjale, de apa, én nem így szerettem volna megbocsátani neked, nem így, hogy elhagytam valahol a gyűlöletet, azt a hányásízű tehetetlenséget, ami nem is igazán neked szólt, hanem annak, hogy abból vagyok, ami te, ez kiesett belőlem, elkopott, hol van, én büszkén, dicsőn akartam volna megbocstani neked, egyszer, majd, valamikor, amikor mindenem rendbe jön, amikor valami szép, puha helyen ülök majd, széles panorámával, amit úgy hívnak, az élet, és jódolgommal mitkezdeni nem tudván, sorra bocsájtgatok meg a kis sorsom sérelmeinek, de még akkor is, a sok megtépázott szerelem, szerető, egyáltalán nő közül, a végére hagytalak volna téged, az egész kupac legtetejére, szevasz apám, köszöntem volna akkor én, ott a kupac tetején, én a nagy, nagy lazán, szevasz, iszunk valamit?, és konyakot vettem volna elő, igen, vagy valami kurvadrágát, tudod, én is tudom, hogy úgyse tudnék olyat elővenni, amit te már valahol, valakivel nem, dehát még ezt is megbocsátanám akkor, igen, ott mindent, valami mahagóni asztalon, puha szőnyegen, én így szerettem volna, de erre
luxusvilla, cadillac, miniszter úr, /azt mondják, aki sokat hazudik, az megvakul!
az a szerencsém, hogy apám se tud sakkozni, így pont attól lesz izgalmas, hogy még így is nyerhetek.
soha nem akartam róla írni.
állítólag egyszer írt egy könyvet.
talán baromi unalmas lehet, ha valaki mindig igazat mond; a sok hazugság olyan, mint az aknakereső, ki tudja, mikor robban fel valami, ami speciel igaz. bár ez a könyv dolog persze biztosan nem, remélem.
ha egyszer elolvassa majd ezt bárki, aki tudja, hol van az élet, volt is ott már, apámat, vagy engem is ismer, annak az lesz a legizgalmasabb, hogy ebből mi az, ami igaz, és mi az, ami teljesen nem az.
én például nem az apám fia vagyok, de ez se igaz.
a sötétség méri a perceket.
a sötét lép, sakk, matt, egy kocsma fapadján kávézok, apám sört iszik, szegény jók, a sakk okos dolog, nyernek a gonoszok.
kéne egy olyan öltöny, mint annak azákosnak van. de minek. a fürdőszobában énekelni, hogy forróbetononstb.
megyek kávézni, vagy aludni.

a melankólia napja

melankólia

ennél jobb napon nem is lehetett volna megnézni ezt a filmet. minden cinizmus nélkül, ha van, amiért érdemes elolvasni az ilyeneket, amikor valaki billentyűzetet ragad, és leírja amit épp látott, okulván az utána jövőnek, vagy okoskodván, vagy óvván, esetleg lelkendezvén, tökmindegy, de ha van konkrét haszna az efféléknek, hát akkor például ez a jó tanács;
várj ezzel a filmmel jövő ilyen korig.
de komolyan. már ha lesz jövő ilyenkor, lassan aktuális a cinizmus. nyugodt, szinte kihalt kossuth tér, a villamos síneken vastagon a falevelek, odafele még befestett, maskarás halovénezők görkorcsolyáznak az andrássyn, visszafele csak a csönd, és a taxisok. ehhez a filmhez hangulatnak tökéletes.
a valentin nap talán az igazi szerelmeseknek számít a legkevésbé, a halottak napja nyilván a halottaknak számít a legkevésbé, ellenben ha van valami értelme az ilyen napoknak, akkor például az, hogy ilyen filmeket nézzünk. ha vársz egy évet, a kétezer tizenkettes dátum miatt még jobb lesz a dolog, hovatovább már - már túlzásnak is mondható; vigyél magaddal bort, szerelmet, gyertyát, és pusztuljon a világ.
a másik, az előzővel legalább egyenértékű jó tanács, hogy ne késs a filmről, mert az első pár perc, az nagyon. nyitány, wágner, lassított képek, más egy egész filmnyi giccset hozott volna ki ebből, lars csak egy résznyit, bár aggódni nem kell, bepótolja, amit kihagyott. mindenesetre az első jelenetek gyönyörűek, nincs erre jobb szó, mint a vastag sálú, hosszú csizmájú lány a trolimegállóban; gyönyörű, persze ha jobban megnézed, hatásvadász, kivan sminkelve, és egyáltalán, de ne nézd meg jobban, csak épp annyira, amennyire látod, gyönyörű, de jó, kész, erről ennyit.
nem bírom ki, jöjjön egy harmadik jó tanács; ha azért fizettél a mozijegyért (jövő ilyenkorra tuti dvdn fogod megnézni, sanszosan letorrentezve, nem mintha most nem úgy néznéd meg, látod, ezért pusztul el a világ) hogy filmet nézz, akkor igyál előtte egy kávét, és pihend ki magad; különben valószínűleg elalszol. lassú, csúnya szóval vontatottnak nevezhető alkotás ez, amely pontosan, és szépen, mint az a bizonyos melankólia megy az égen, úgy csörgedez, de az egyszeri néző számára mindez lehet hogy nem lesz más, mint dögunalom.
az armageddon, és effajta popcorn ropogtató népbutítások pörgéséhez szokott szemnek mindenesetre tényleg figyelnie kell, hogy a sok művészet mellett a világvégére is koncentrálni tudjon, és az ilyen filmek hálás pillanataiból is, amikben látványosan szétbomlik ez a szegény planéta, eléggé fukarkodik ez a lars, így tehát aki ilyeneket vár, az az elejét nézze meg, aztán aludjon, majd a végén ébredjen fel; még így se maradt le a nagy mutatványról, amikor is egy művészfilmes, jelentsen bármit is ez, megmutatja, hogy hogy kell az ilyet csinálni.
mármint a világvégét.

nem hiszem egyébként hogy ilyenek jártak volna a rendező fejében, a fáma szerint a súlyos depresszióban despedő mester terápiás célzattal készített egy filmet, az antikrisztus címűt, és aztán ezt már a jóval pozitívabb, mondhatni gyógyuló lelkiállapot szülte, már amennyiben elfogadjuk, hogy a melankóliából, vagy nevezzük néven a dolgokat, depresszióból való kilábalásra az egyetlen gyógymód a pusztulás a mester szerint, mellékeli is az ábrát.
szintén ő mondja, hogy a film ettől függetlenül azért lett ilyen 'felettébb romantikus', mert rákattant wágnerre, eredetileg durvábbnak lett szánva, csak aztán az éleit lekerekítette a melankólikusnak éppen nem mondható, de romantikusnak annál inkább romantikus wágneri zene.
nos ez utóbbi kettő tény. wágner is, és a romantika is. az én szőrös, de kellően érzengős lelkem egyenesen azt mondaná mindkettőre - wágnerre is, meg a filmre is - hogy szép. igen a nyitány gyönyörű, aztán a film különböző pontjai szépek, majd egy két pillanatra újra gyönyörű lesz; fene se gondolná hogy nem egy mondjuk arrofsky - a forrás a túlburjánzó képi hatások, a zene és a képek kapcsolata, illetve a történet néhány iszonyúan banális mondatától is eszembe jutott - filmet nézünk.
a fogas kérdés viszont, hogy tényleg annak a lars von triernek a filmjét nézzük, aki egyike volt a mindenféle hatásvadász filmkészítési technikákat elutasító kiáltvány szerzőjének? hát ezaz. ráadásul nekem ez filmnek kevés; értem hogy a két testvér a két különböző embertípus, mondhatni derűlátó, és a borúlátó, értem hogy közben a felsőbb osztály is megkapja a magáét, értem hogy az effajta képeket, mint ahogy a meztelen kristen fürdőzik a kékes melankólia fényében, a producerek szerint érdemes filmre vinni, sőt, akkor inkább ilyeneket nézzünk már, mint bruce willis koponyáját, ahogy menti a világot, szóval mindez jó, és szép, de akkor minek az olyan mondatok, hogy 'az élet ezen a földön gonosz, ezért el kell pusztulnia', minek a lovak, a kisfiú, meg a többi sekélyes, erőltetett giccs? részemről csak a dogmás, mondhatni 'régi larsos' esküvős részt tudnám értékelni, ez egy nagyszerű szatíra, tőle elvárható zseniális rendezéssel, kamerakezeléssel, cinizmussal, amivel tökéletesen bemutatja, hogy egy szomorú, reménytelen ember milyen egyszerűen szét tud rombolni maga mellett mindent, hiába hisznek a többiek benne. ez filmnek kurvajó, de akkor mit kezdjek a többivel? hangulatnak viszont sok; ahhoz túl hosszú az egész, és túl vontatott, hogy a néző ne aludjon el rajta, csak egyszerűen lebegjen a befogadás kékes fényében. pedig nagyon sokat ígér az elején, engem például úgy a székbe szegezett a nyitány, hogy meg tudtam volna ölni a későn érkező 'bocsánat, elnézést, bocsánat'-ozó marhákat, akik miatt pillanatokra oda lett a varázslat, csak az a baráti gondolat tartott vissza ettől, hogy úgyis a világvégét jöttünk megnézni, és mindjárt mind meghalunk, ilyenkor már minek idegeskedni.
a világvégén tényleg minek idegeskedni, ez kiderül a végéből is, ami szép, mondhatni okos, ott érezni a legjobban hogy egy lars von trier filmet nézünk, mind megoldásaiban, mind arányérzékében, csak kár hogy az odavezető út tele van buktatókkal, logikai ellentmondásokkal, és giccsel.
pedig nem rossz cucc ez, olyasmi, mint a császár új ruhája: aki nem látja hogy mi benne a művészi, a zsenialitás, és egy nyálas, unalmas szarnak tartja, az magára vessen, aki látja, de még így is elalszik rajta, az is, aki meg minden képkockában fel tudja sorolni a sok művészeti utalást, szimbolikát, belemagyarázni a két személyiséget, az emberiséget, az istent, a sorsot, a szomorúságot, a pusztulást, reményt, anyaságot, és így tovább, az is.
de legfőképpen az vessen magára, aki nem hallgat eme megtépázott blog kétes értékű írójára, és nem jövő ilyenkor nézi meg ezt a filmet, borral, szerelemmel, gyertyával, nádihegedűvel. aki így tesz, annak van stílusa, és akinek van stílusa, az már elért annyit, mint lars barátunk, vagyis amikor itt az ideje, stílusosan pusztul majd bele abba a bizonyos melankóliába.