úgy látszik túl sok zenét hallgatok. legalábbis ez az egyetlen racionális magyarázatom arra, hogy miért nem keményedett meg bennem az, aminek nem csak a koromnál fogva, hanem az elkövetett hibáimból kiindulva is meg kellett volna keményednie. korom teljesen lényegtelen, magamnak is akkor mondok igazat magamról, ha másnak mondom, és nemrég azt írtam a véletlennek, hogy a korom azért teljesen lényegtelen, mert hol aludtam, hol előresiettem, hol lemaradtam, és hát nézd, tényleg. a hibák viszont, a hibák, amiket épp azért kell elkövetni, hogy elkövetésüktől megkeményedjen az, ami megakadályozza az újbóli elkövetésüket.
csakhogy bennem nem alakult ki semmilyen védelem, hiába hát a hibák. sőt, bár borzongok a gondolattól, de úgy érzem nem is fog már, maradok míg vagyok, ilyen puha és védetlen. azt hiszem erről többek között a zene tehet. a hibák előtt, után, között, és alatta is, folyamatosan szólt körülöttem a zene. és sajnos, olyan zene. ezzel azt akarom mondani, hogy sajnos bennem csak az olyan zenék tudtak igazán gyökeret ereszteni, amik feloldották ezt a bizonyos keménységet; és persze soha nem teljesen, csak sárszerűvé puhították, ragadós meleggé, amikbe újra és újra beleragadok.
én tisztelem és becsülöm mindent, ami jó zene, így a boldog és életigenlő zenéket is, amik nemcsak azt képesek kihozni belőled, ami benned van, hanem ha jókor hallgatod, még azt is, ami nincs; a falak kirúgása, felrúgása, lerúgása, tágítása azt hiszem csöndben elképzelhetetlen. ezek a boldog zenék meghatározták ezeket a pillanatokat, amikor épp képes voltam a falakkal foglalkozni, és ezért hálás vagyok nekik; de aztán magamra hagytak, mint gyönyörű, de persze hűtlen szeretők. ilyenkor aztán szégyenszemre visszakullogtam azokhoz, akik igazán szerettek, akik igazán törődtek velem; a hangokhoz, amik hangot adtak a könnyeknek, dallamot a fájdalomhoz.
emlékszel? 'az a te bajod marci hogy túl sok szomorú zenét hallgatsz!'.
az bazdmeg, az. így nem keményedett meg bennem az a talaj, amire a boldogságot kellene építeni, kősziklára, mint mondta volt az úr, nem homokos tengerpartra. és ha olvasod ezt a baromságot, ha ismersz engem, ó te szegény, mindkét esetben, akkor tudod, hogy én tengerparton sátoroztam, és vigyorogtam, ha sütött a seggemre a nap, és nyavalyogtam, ha eláztam; és nyilván, logikusan az utóbbiból volt jóval több. és most itt a tél, ti nem tudjátok, de én érzem, hogy belőlem jön, ha kinyitom a számat, kiszökik, és elárasztja a világot, hiába paráztok a globális felmelegedéstől, úgyis megfagy minden, amire ránézek. a boldogság, ha nem vagy itt, semmit nem tanít.
és bár rázom a seggem, és szörfölök az életen, nekifeszülök kirepülni a fészekből végre, de a csapkodásom nem repülés, csak különbözőféleképpen sikerült zuhanás. és a hideg, becsapott, csalódott sáros földről csak a szomorú, jól ismert dalok tesznek vissza a fészekbe, melegbe. utálom őket ezért; mert csak itt érzem otthon magam igazán, itt, ebben a ragadós, sáros ágyékmelegben, ezekben a zenékben, amik nagy, puha kék egekről szólnak, amelyen aranylón megy lefele a fájdalom, a szürkületbe, sötétbe.
emlékszel? 'neked mindig fáj valamid.'
és december van, az ajándékok hónapja. december, karácsony, és ez nem egy vigyorgós, csintalankodós karácsony lesz. a zenék miatt lehet ez is, más racionális magyarázatot nem találok arra, hogy még mindig nem keményedtem meg annyira, hogy ne féljek a karácsonytól. de mindegy is ez; december van, ezért azt szeretném, ha kapnál tőlem te is, te, te szegény aki vagy olvasol, vagy ismersz, melyik a jobb, te szegény, valamit; és mi mást kaphatnál tőlem, ha nem betűket, vagy zenét. és betűkből ennyi, most ennyi, tényleg elég. így decemberben ha írok is, abban lesz zene, puhítson téged is, vagy fagyjon benned is szép keményre, jöjjön már el az a kurva tél, a sár helyett; az a képeslap tél, ami fehér, és tiszta, és betakar mindent, ünnep csillog rajta, gyertyák, őzgida szemű őzgidák, és persze a meztelen angyalok.
ez a bejegyzés is tele van zenékkel. a következő is tele lesz, ha sikerül. várjatok hibák!, csak beteszek valami zenét, aztán jövök, hogy újra meg újra elkövesselek benneteket.
csakhogy bennem nem alakult ki semmilyen védelem, hiába hát a hibák. sőt, bár borzongok a gondolattól, de úgy érzem nem is fog már, maradok míg vagyok, ilyen puha és védetlen. azt hiszem erről többek között a zene tehet. a hibák előtt, után, között, és alatta is, folyamatosan szólt körülöttem a zene. és sajnos, olyan zene. ezzel azt akarom mondani, hogy sajnos bennem csak az olyan zenék tudtak igazán gyökeret ereszteni, amik feloldották ezt a bizonyos keménységet; és persze soha nem teljesen, csak sárszerűvé puhították, ragadós meleggé, amikbe újra és újra beleragadok.
én tisztelem és becsülöm mindent, ami jó zene, így a boldog és életigenlő zenéket is, amik nemcsak azt képesek kihozni belőled, ami benned van, hanem ha jókor hallgatod, még azt is, ami nincs; a falak kirúgása, felrúgása, lerúgása, tágítása azt hiszem csöndben elképzelhetetlen. ezek a boldog zenék meghatározták ezeket a pillanatokat, amikor épp képes voltam a falakkal foglalkozni, és ezért hálás vagyok nekik; de aztán magamra hagytak, mint gyönyörű, de persze hűtlen szeretők. ilyenkor aztán szégyenszemre visszakullogtam azokhoz, akik igazán szerettek, akik igazán törődtek velem; a hangokhoz, amik hangot adtak a könnyeknek, dallamot a fájdalomhoz.
emlékszel? 'az a te bajod marci hogy túl sok szomorú zenét hallgatsz!'.
az bazdmeg, az. így nem keményedett meg bennem az a talaj, amire a boldogságot kellene építeni, kősziklára, mint mondta volt az úr, nem homokos tengerpartra. és ha olvasod ezt a baromságot, ha ismersz engem, ó te szegény, mindkét esetben, akkor tudod, hogy én tengerparton sátoroztam, és vigyorogtam, ha sütött a seggemre a nap, és nyavalyogtam, ha eláztam; és nyilván, logikusan az utóbbiból volt jóval több. és most itt a tél, ti nem tudjátok, de én érzem, hogy belőlem jön, ha kinyitom a számat, kiszökik, és elárasztja a világot, hiába paráztok a globális felmelegedéstől, úgyis megfagy minden, amire ránézek. a boldogság, ha nem vagy itt, semmit nem tanít.
és bár rázom a seggem, és szörfölök az életen, nekifeszülök kirepülni a fészekből végre, de a csapkodásom nem repülés, csak különbözőféleképpen sikerült zuhanás. és a hideg, becsapott, csalódott sáros földről csak a szomorú, jól ismert dalok tesznek vissza a fészekbe, melegbe. utálom őket ezért; mert csak itt érzem otthon magam igazán, itt, ebben a ragadós, sáros ágyékmelegben, ezekben a zenékben, amik nagy, puha kék egekről szólnak, amelyen aranylón megy lefele a fájdalom, a szürkületbe, sötétbe.
emlékszel? 'neked mindig fáj valamid.'
és december van, az ajándékok hónapja. december, karácsony, és ez nem egy vigyorgós, csintalankodós karácsony lesz. a zenék miatt lehet ez is, más racionális magyarázatot nem találok arra, hogy még mindig nem keményedtem meg annyira, hogy ne féljek a karácsonytól. de mindegy is ez; december van, ezért azt szeretném, ha kapnál tőlem te is, te, te szegény aki vagy olvasol, vagy ismersz, melyik a jobb, te szegény, valamit; és mi mást kaphatnál tőlem, ha nem betűket, vagy zenét. és betűkből ennyi, most ennyi, tényleg elég. így decemberben ha írok is, abban lesz zene, puhítson téged is, vagy fagyjon benned is szép keményre, jöjjön már el az a kurva tél, a sár helyett; az a képeslap tél, ami fehér, és tiszta, és betakar mindent, ünnep csillog rajta, gyertyák, őzgida szemű őzgidák, és persze a meztelen angyalok.
ez a bejegyzés is tele van zenékkel. a következő is tele lesz, ha sikerül. várjatok hibák!, csak beteszek valami zenét, aztán jövök, hogy újra meg újra elkövesselek benneteket.
1 megjegyzés:
van az hogy if you stayed over.
a bonobo/fink-es.
az ágyékmelegről jutott eszembe.
Megjegyzés küldése