vaku

fájt már hogy sírsz? hogy bejön a szemedbe, hogy nem tehetsz ellene semmit, pedig nem éri meg, az istenit már neki, elég. elég, üvöltenéd a szemednek, de ettől még jobban sírsz. te mindig csak sírsz, bár épp akiért, az sose érti meg. ennyit tudsz? ilyenkor hol az a fene nagy büszkeséged? ennyi az egész? a magad kovácsa vagy? bassza meg tényleg a magadé? tehát te teszed magadat olyanná, amilyen vagy? hiszen te tehetsz arról is, hogy sírsz! mi a szarra mész vele? hogy sírsz, már megint, még mindig, ha éjszaka felébredsz, ha elalszol, ha mész, ha maradsz, sírsz úgyis, amikor nem sírsz? ennyi lenne az egész? tényleg nem tehetsz semmit? miért nem mented meg magad? nem ilyen egyszerű ez?? nem kell mindig nagyot mondani, nemigaz? és mi ami 'nagy' bazdmeg? ami van? ami volt?

most keserűen!
vaku.
most vagányul!
vaku.
most meztelenül.
vaku, vaku, vaku.

(mutattad neki, hogy hol ültél a szabadság hídon, amikor le akartál ugrani, erre mondta ő hogy nem kell mindig nagyot mondani. tényleg nem; szó nélkül ott kellett volna hagyni.)

a büszkeség, az jöjjön és öltöztessen engem, talpig fehérbe. az emlékezetem téli kabát; izzadok és megfőlök benne. ráadásul félre gombolódik; az is kilátszik belőle, ami csak lehetett volna. és a lelkiismeretem; ó, rongyos, vasalatlan, lyukas, elhasznált. 'ezt tetted, mondja a lelkiismeretem. ezt nem tehetettem, mondja a büszkeségem. egy idő után a lelkiismeretem megadja magát.' mondja nietzsche. hát engem a büszkeségem öltöztessen, úgy leszek fess és friss, azt szeretik a lányok. ami belőlem maradt, az már csak alsónadrág; boldog szerelemben kerüljön le rólam végre, mint a kultúra.

(hol van az a film, ami azzal fejeződik be, hogy mi azok is vagyunk, amit elveszítettünk? hol vannak a dolgaid, amiket elveszítettél, te ökör?)

most romantikusan!
vaku.
most álmodozva!
vaku.
most keserűen, csalódottan, bemutatva!
vaku, vaku, vaku.

és az isten, hiszen ki jöhetne még, a szerelem után, csak ő, meg a halál. az ördög már egy ideje mossa kezeit, gondolom én. hát akarsz valamit mondani nekem uram?? hogy túl büszke vagyok még mindig? hogy más szemében a szálkát? hogy te bizony nem bottal? hogy jupiternek hittem magam, én, a kisökör? van még valami, bazdmeg, van még? meg kellett volna mutassam a terveimet, hogy röhöghess, mi? meg a tisztelet? a szüleimet, és téged, ugye? mondj valami újat! azt mond meg, hogy van valamiben még egész? szentség, vagy értelem, vagy hogy a picsába fogalmazzam meg, de neked úgyis értened kellene. arra akarsz megtanítani, hogy nincs beleszólásom az életem igazán fontos dolgaiba, kapálózhatok bár ahogy akarok? hogy adjam fel, és feküdjek végre szerető öledbe? te adod mi, amit te veszel el? és nekem mi közöm hozzá, basszameg? és miért hagytad hogy elveszítsem?

(a kétségbeesettek szava olyan, mint a szél? - jób 6.27)

azt mondja a rita, hogy a szerelem jutalma a barátság. nem is ő mondja, hanem picasso nője. de tökmindegy, mert egyiküknek sincs igaza. a lemondás jutalma a barátság, az újrakezdés jutalma, a továbbjutás jutalma; nem a szerelemé. és ahogy ahhoz, hogy egy igazi szerelmet úgy istenigazából tönkre tegyünk, mindkét fél szorgos munkája szükségeltetik, úgy egy barátsághoz is; egyedül ez se megy. még ez se megy basszameg, pedig én igyekszem, a rohadt kurvaéletbe, bár nyilván igyekezhetnék jobban is, és kevesebbet beszélve róla; aki beszél, az nem dolgozik, ez már a kutyákra is igaz, állítólag. s basszameg, a nagy munka csak most jön igazán. kezd ott, hogy ne mondj mindig nagyot. kezd ott hogy ne mondj már erről semmit. kezd ott hogy ebből elég.

el! ég! elé! lég.
vaku.
most mosolygósan!
vaku.
most élettel duzzadóan!
vaku.
most közönyösen!
ezaz, vaku.

(a digitális képekkel az a baj, hogy nem lehet őket elégetni; sima törlés, aztán lomtár ürítés, az olyan snassz. a lassan kunkorodó, petyhüdt csecsemővé aszott, égő fényképeknek még a szaguk is vigasztalás. digitális képekkel nem lehet efféle szeánszokat művelni, hacsak felismerhetetlenségig szét nem fotóboltozod őket, mert hát valahogy az effajta romantikának is haladnia kell a korral)

tudod, én nem akartam hogy minden róla szóljon. nem akartam hogy a világomba férkőzzön, hogy beszívódjon a zsigerek parányi atomjai közé ez a, keresem a helyes kifejezést; a tini talán nem a legjobb szó, de most hirtelen nem jut jobb az eszembe. s akárhogy tiltakozom, nem tehetek ellene semmit - szivárognak a gondolatok az elme zsákutcáiból a tudatomig. éjszaka, amikor nem tudok aludni - tudod nekem mindig fáj valamim - és reggel. napközben már nincs semmi baj, ó nem, szarok én rá, nappalra már ügyesen berosálok, enyém a középmezőny, tisztjeim ügyesen helyezkednek, parasztjaim feltartóztathatatlanul törnek előre, ó! nem mondom, néha, a legváratlanabb pillanatokban megrémülök a sejtek mélyéről feltörő irigységhullámtól, ami talán minden effajta megtört szívű barmot jellemez, mert ő szép, tehetséges és fiatal. feszes izmaiban ott burjánzik az élet, tombol benne a megújulás mindennapi misztériuma. én meg csak kapálózom, nyüszítek, kergetem a napokat, de már jó ideje elkerülnek, szinte menekülnek előlem, mint a mezőket átszelő, szélfútta papírsárkányok.

(minden boldogan egymásnak feszülő szerelmespárt rögtönítélő bíróság elé cipelem képzeletben, ahol rendkívül igazságtalan, és embertelen sorsokat adnak nekik, amiket aztán szép lassított képeken, precízen ki is vitelezek)

enoguh said! pusztán csak annyi a dolgom, hogy megtanuljak örülni annak, ami az enyém. telefonom sincs már, könnyül a dolog. s hát még annak, ami nem az enyém! meg kell tanuljak örülni annak, amihez közöm van, és még jobban annak, amihez nincs! örülni kell bazdmeg, mintha pisztolyt szorítanának a fejedhez. örülni kell a sorsomnak, örülni hogy annyi minden nem rajtam múlik, és annak még jobban, hogy mennyi minden mégis. örülni kell, hogy legalább volt, örülni, hogy legalább lesz, annak meg ugye jobban, ha már nem lesz, főleg ha nem is volt! óbazdmeg mintha valami ezoterikus szart olvasnál; de örülnöd kell ennek is!

ugorjunk oda, amikor még csecsemő voltál, és csak bébiételt ettél. odabotorkálsz a dohányzóasztalhoz. két lábon állsz, és tovább kell totyognod azokon a virslikre emlékeztető lábacskákon, különben eltaknyolsz. aztán végre megérkezel, és csúnyán beütöd a nagy, puha csecsemőfejedet a dohányzóasztal hegyes sarkába. lehuppansz a földre, és láss csodát, fáj. nem történik semmi katasztrófa, amíg rohanva meg nem érkezik anyu és apu.
jaj szegénykém, ó, mi történt a buksiddal?
és csak ekkor sírod el magad.

(ugorjunk oda, hogy anyu és apu azt mondják: ó fiam, mi lett belőled?
ugorjunk oda, amikor már nem fáj.
ugorjunk oda, amikor megkérdezik hogy mi volt, röhögve azt mondod; ó, az? hát bazdmeg, az egy kurvanagy félreértés.)

most kiegyensúlyozottan!
vaku.
most könnyedén!
vaku.
most hazudsz, most vaku, hazudsz, vaku, hazudsz, vaku, vaku, hazugság, vakufény, kamu, vaku, retusálás, fotóhopp, fotós stopp.

tóth krisztina - magas labda

az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta,
bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak a húsba vág, aztán a csontba.

az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak,
sorban kihúzod mind a szálakat.
lucskos halom, gombócba gyűrve várlak
és mi fölfeslett az tovább szakad.

tőled rohan a harisnyán a szem le.
becsípsz és kiakadsz, mint a cipzár.
vándorló zokni: felbukkansz hetente,
lehet hogy volt párja, de nincs már.

az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.

(az vagy nekem... 16 old)

már több mint egy hónapja megvan. akkor még úgy ugrottam neki, mint aki megváltást vár tőle, de lassan ért be, mint a gyümölcsök, amikor még volt kertünk. szellős kötet, alig néhány vers, alig néhány oldal, sokat fehérlenek a lapok. mégis idő kellett, míg tudtam vele mit kezdeni. azóta már beszél(t) róla szinte mindenki, olvastam kritikát az ésben, ahol szilasi lászló szerint a kötet képes 'emlékként tekinteni a jelenre', vagyis '(...) a legfontosabb lírai felfedezése és teljesítménye, azt hiszem az, ahogyan a szövegek saját testükön belül - történet és megszólítás szorításában - megteremtik az időt'; ami nagyon jó hangzik, és egyet is értek vele, de nekem nem ez a magas labdában a legfontosabb; az előző heti magyar narancs pedig még interjút is hozott le tóth krisztával, aki olyanokat is mond ott hogy

'(...) a versnél jobban ki van szolgáltatva az ember a kivárásnak, és az ülepítésnek, nem mindig rajta múlik, hogy összeáll-e valami. fontosabb az időbefektetés, türelmet igényel, hogy összeálljon valami. nekem mély meggyőződésem, hogy egy generált versen átüt az, hogy nincs belső lendület. most nem a sikerültségről beszélek, nagyon jól össze lehet hozni úgy a szövegeket, hogy nem tüzesíti át őket valami szöveg alatti indulat. (...) egy ügyetlen szövegben is lehet olyan erejű sötét mag, ami az egészen átsugárzik. néha más versein is sokszor látni vélem, hogy összehozta-e, mert mondjuk nem volt türelme kivárni, mert nagyon szerette volna már, hogy meglegyen. és ez valahogy látszik: hogy egyszer csak úgy döntött, hogy akkor megírja. a tudás, a rutin ilyenkor inkább elfed, mint felhoz valamit a belső lelki tartalmakból. zavar hogy ilyeneket mondok, mert szeretnék világosan beszélni erről, mégiscsak tapogatni tudok. ha nincs meg a versben az a nagyon messziről érkező sugallatos sor, ami valahogy átfűti a többit, akkor nem érdemes megcsinálni. (...) lehet hogy kívülről nem látszik, de ez tulajdonképpen fizikailag is fárasztó. mármint ez a kettős jelenlét, hogy figyeled a világot, és közben magadat és a helyzetet is kívülről.'

na épp ezért szeretem és tisztelem nagyon krisztát, hogy figyeli, és kivárja a pillanatot. ráadásul távolságot tart tőle, mint ahogy az embernek muszáj távolságot tartania attól, amit leír, éppen mert ő maga is benne van. nekem a legnagyobb élmények azok a versek, ahol érzem őt, a pillanatot, és valahol messze, ameddig beenged, saját magamat is, mint nézőt, mint olvasót, benne a műben. ilyen verseket már itt is emlegetettem tőle, mint például a kutya (51 old), vagy a kötet címadó verse, amit a borító szilágyi lenke fotója kitűnően illusztrál (vagy fordítva), a magas labda (55 old).

I.
vicc volt, csak nem fogtad fel talán.
percekig röhögsz, mikor megérted.
aztán kilépsz a nevetésed ajtaján,
odaát csönd és székek.

II.
ez a szárnyas kulcs valahogy mindig ott van.
a táskádban. olyan zavarba ejtő,
nem bírod felidézni, honnan loptad.
vár valahol egy csukott ajtó.

III.
kifelé rángatod, pedig befelé nyílna.
nem is biztos, hogy ez az a ház.
csöngetsz, valaki rád van írva.
üres a fal, mint egy garázs.
(három ajtó 25 old)

érdekes módon a kötet jelentős része újragondolás, hommage, parafázis. ide ne engedjük a zenebuzit, mert ő tuti azt mondaná: remix. először meglepődtem ezen, mintha tóth krisztától nem ezt várnám, de nagyszerűen üti le ezeket a magas labdákat is; szellemesen, viccesen, és mélyen. számomra eddig ő idézi meg a legkifinomultabban józsef attilát, pedig az attila parafázisokért általában harapni szoktam, de itt inkább mosolygok; a futrinka utca (20 old) zseniálisan keveri a születésnapomra rím játékát és bálint ágnes szépemlékű bábvilágát

(...) befűtve a tökház,
vigyázz, mazsola, nehogy megfázz
halál
ha lel

utat is hozzánk, nem vagyunk
futó fonál, csak, filc, magunk
helyett.
helyet

foglal középen, integet
és onnan csókol Titeket
Böbe
baba!

vagy a hasonlatok (18 old), ami ugye egy konkrét attila sorra szól (ez az egyik kedvenc mondatom tőle) 'hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat', ráadásul az elsőben sündisznós hasonlattal, amiért - most az mindegy hogy igazából miért - meg tudnám ölni:

1.
egy sündisznó alapos
megtisztításához egy
másik sündisznó kéne.

ha egyidőben mindkét
sün közeledne és
a hátuk összeérne.

mintha távolodnának,
állnának be
e dörzsre,

ami ilyenformán viszont
ki tudja miért, elég
ritkán jön össze.

2.
csak másban moshatod meg arcodat,
és ha sikerül végre,
tükröd is az lesz. le ne nézz
többet a mosdólére.

3.
ez is csak ember,
hiába fürösztöd
önmagadban,

te meg magányos
maradsz, de tiszta:
szól a szappan.

de persze nem csak attilát festi át, hanem majd mindenkit, aki (neki) számít; nyomokban shakespeare-t, kosztolányit, nemes nagy ágnest, weörest, petrit, füst milánt, adyt, aranyt, orbán ottót, ráadásul a nevükkel is nagyon jó szójátékot kaphatunk a hála-változatban (14 old): 'arany színben játszódó szén szavak. / babits a fény, ady a nagy zsarátnok. / boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok / (...) s bár igaz lenne majd, hogy lesz vigasz / j.a. szájából érdes volt az élet / petri szájából szép volt a pimasz'. de a kötet kvázi közepén található letölthető csengőhangokról (33 old) varró dani juthat eszünkbe, főleg a szívdesszertes 'sms versek'; kriszta ezt is nagyon ügyesen, gúnyosan gyúrja tovább, például ezt nézd meg, a kettest: 'kiraktalak a szívemben a képernyőre / és az összes ikonom eltűnt tőle. / nézlek egymagam - közben vívódom. / légy a jelszavam! légy a PIN kódom!' vagy mondjuk a tízest: tedd a kezed a fenekemre, /mintha kezed kezem lenne! /had szabadjon egyszer hinnem, /hogy elmegyünk hazább innen.

és azok a bizonyos pillanatok, amiket gyakran álcáz 'hétköznapi semmiségeknek' ezek pattogtatják, gurítják a többi magas labdát; az öregedésről írt delta (15 old), a sziréna (23 old), vagy a koszorrú baba. a fiának írt vaktérkép (13 old) mintha babits esti kérdését kérdezné tovább (...) a vizek lehunyt szemű vonulása / minek, ha nem talál / medret, csak húzza folyton szomorú / útját és bárhová ér, az háború, / árkot ír a halál, (...) látod / mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig, mindig az anyák szülik újra / az árvaságot. vannak versek, amik szinte már már novellák, mint például az idegen test (38 old), vagy a szerető álma (49 old), van ami meg akár tárca is lehetne, ilyen a kelet európai triptichon (40 old.) - velünk mennek a vonatok rossz irányba - vagy a világ minden országa (44 old). kötetet keretbe fogó első (hangok folyója) és utolsó (esős nyár) hosszú verseit pedig szokni kell; nem elég egyszer elolvasni, hagyni kell magadat sodoródni, elmerülni, és ahányszor nekifutsz, annyiszor más lesz az a bizonyos mondat, ami majd megmarad, és ami miatt újra előveszed, mint mindig, a jó könyveket.

most már akár
le is lehetne térni bárhol.
az emberélet útjának telén
teljes gázzal
kihajtottál e tájból.
az ágak közt kifakadt nejlonzsákok.
jön a sötét, hogy váltsa a világot,
de messziről jön, csak lassan ér ide.
tiszta erőből nem tervezni semmit.
olyan üres, hogy szinte meghitt
a kásás ég visszája
és színe.
gördül a nap,
a nagy kábeltekercs.
az út keresztjén szomorú arcú kurva,
áll a perc.
nevek olvadnak be a hóba.
hogyha valaki lehajolna
értük: mindegyik ismeretlen.
lapok foszlanak szét a sárban,
suta madárraj, útirányban
csapkodnak,
egyre kevesebben.
hol azt viszi a szél, hol ezt,
mint autótetőn felejtett noteszt:
elveszítettél
engem.
(notesz 56 old)

bliss - no one built this moment

(szemben van a link)

azokban a boldog béke időkben, amikor még csak a könyökével piszkált az élet, azzal is szerelmet lehetett vallani, ha az ember telemásolta a hooverphonic mad about you-jával egy hatvan perces kazetta egyik oldalát. ma már nem is a vallással lenne a legnagyobb baj, azóta megtanultuk, hogy inkább a következményekkel; ma már nem kellene számolgatni, hogy hol jár le a kazetta üres ideje, két mozdulattal cédét lehet írni; és a zenei választás is minden bizonnyal más irányú lenne. részemről az ami elmond most rólam, róla mindent, az egy majdnem teljesen üres cédé, amin csak egy szám van, öt és fél perc hosszú. a trust in your love.

annak idején amikor a wish you were here-t először hallottam, éppen a jászai mari téren mentem át az úton, discmannel, és amikor bejött a basszus, annyira eltalált, hogy muszáj volt amolyan jacksonos mozdulattal az ég felé nyújtsam kezem gyönyörömben, csak azt felejtettem el, hogy közben ugye ment volna a villamos, az egész tér nézett rám hülyén. a trust in your love legalább ekkorát ütött, csak másképpen; kénytelen voltam bemenni a zöldpardonba (!), hajnali hatkor (tehát délután), mert olyan sírógörcs jött rám, hogy nem tudtam tőle mozogni. az az egy szám szólt repeaton, kértem egy kávét, befordultam a nyiszlett fák és a wcs néni felé, és úgy sírtam, mint aki most született meg.

a blissel való találkozásom a quiet letters című lemezzel kezdődött, és ami még a hangnál is fontosabb volt, hogy a merített papír anyaga miatt nagyon jó, 'könyv' illata volt a borítónak, imádtam. az új lemezt is, kicsomagolás után elkezdtem szagolgatni, és a szokásosan gyönyörű bookletnek megint 'olyan' a szaga; örül annak az ember, ha nem változik minden. de azért valami igen; a kezdeti négyesből mára már tulajdonképpen duóvá csendesült a bliss, már az előző filmzenén se vettek részt a vokalisták, tchandó és alexandra, és az új albumra se jöttek vissza. helyettük szinte állandóvá, és társszerzővé lépett elő a zero 7-ből ismerős, quiet lettersen is vendégeskedő sophie barker. még a régi lánnyal vették fel az american heartsot, a botrányaiból és hangjából egyaránt ügyesen megélő boy george-val karöltve, akinek nem ez az első kirándulása az elektronika felé, lásd faithless, vagy akár a dark globe. a másik illusztris vendég, az utóbbi idők egyik legfigyelemreméltóbb női előadója, a svéd-norvég ane brun, akinek a my lover will go című számára egyszer biztosan le fog részegedni e sorok írója. ő kapja a már emlegetett trust in your love-t, amit tökéletesen, utánozhatatlanul ad elő; érdekesség, hogy a füzetet böngészve feltűnhet, hogy ezt a számot is sophie barker írta (pedig meg mertem volna esküdni, hogy ane!), csak úgy látszik inkább rá gondoltak, jogosan. a bliss korábbi lemezeit ismerőknek megszokott lehet a komolyzene jelenléte akár opera ének formájában is, a they made history-n is éneklő, jópár filmzenét megjárt lisbeth scott éteri hangja mellett egy dán énekesnő is feltűnik, merethe sveistrup, az ő hangja egy kicsit egzotikusabb fűszerezést is ad a többiek mellé.

annak idején olyan matricákat nyomtatott az idióta emi a quiet lettersre, hogy morricone találkozik a poppal, a pop pedig a worldel, és ez tulajdonképpen szó szerint igaz is volt, hangozzék bármilyen gyanúsan. azóta a bliss, legnagyobb elégedettségemre, szépen lassan kiemelkedett ennek a háromszögnek a giccses oldalaiból, és letisztulva egy tökéletes albummal tért vissza. morriconéből csak nagy zenekari íves, epikus hangszerelés maradt, de ez már nem hatásvadászat, csak egy eszköz, épp úgy, ahogy az alul tökéletesre csiszolt, minimalista elektronika. a sercegő. tűéles cinek, és a dubbos, szelíden tört ritmusvilágról a honfitárs trentemoller gyönyörű lemeze épp úgy beugorhat, mint a labeltárs lulu rouge bless you-ja. a worldből most érezhetően kevesebb van, afrika helyett lebegő hangfoszlányokat kapunk, és ezek között pedig igazi dalokat, mégha a épp a konkrét dalformát gyakran hanyagolják is. a legnagyobb baja a lemeznek részemről, hogy annyira erős és ütős a trust in your love, hogy azt nem sikerül mégegyszer megugrani, bár lehet hogy nincs is igazán szükség rá. talán leginkább a filmzenéről a the returnt dallá továbbgondoló, bendzsós stop me közelíti meg, vagy a cseles overture, ami a címével ellentétben csak a lemez negyedénél szólal meg, vagy a lassan kibomló, építkezős calling. de a többi dal is gyönyörű, tökéletes, a lisabeth hangjával dolgozó középrészről (mivahetsek, bascar azard) nem is beszélve, amik mintha csak a they made historyról maradtak volna le.

egyedül a kissé rádióbaráttá hangolt american heartot nem sikerült megszeretnem még mindig, de ezzel viszont megkapjuk az eddig mindegyik sorlemezen elrejtett kvázi négynegyed alapot is, most a szinte countrysan szóló gitár takarja. felnőtt a bliss, és nem akart mindenből többet, így ez a kevesebb most mindenképpen több; a legegységesebben szóló, leginkább kimunkált albumuk a no one built this moment, ami már csak azért is nagy szó, mert azért ott van az azóta szinte klasszikusnak mondható quiet letters is. a gotan project hasonlat helyett már inkább az itt is emlegetett digitonalt lehetne mondani, és lehet reménykedni, hogy ahogy ők, úgy hátha egyszer a bliss is koncertzenekart csinál magából, mert valami fantasztikus élmény lenne ezt a zenét élőben látni és hallani.

ez volt benned

suhan egy mondat, egy hosszú éjjeli autópálya
suhan a szívben, a ködben és a leágazást nem találja
(...)
egy mondat, amiben benne van a hiányod és benne van a jelenléted
lángnyelv, földnyelv, beszéd, mely nem ismer beszédet
(tóth krisztina - esős nyár)

nem is a gyomrodból, hanem inkább a fejed közepéből indul, de gyorsan odaér a szádhoz, már nincs időd jelezni, az ablakot lekaparod, és belekezdesz, sugárban, íztelenül, százhatvannál az autópályán, pozsony felé. nincs is mit, elviszi a szél, nem marad utána semmi, hát ez volt benned, ez kellett, ennyi. melletted a fazi épp istenről beszél, mielőtt hányni kezdtél, ott tartott, hogy csak meg kell értened, amit isten mondani akar neked. te nézed a betont, százhatvannál, amire nem jut el, ami belőled kijut, illedelmesen öklendezel, és várod hogy történjen valami. nagyon rosszul vagy, megálljak?, kapcsol istenről rád a fazi, erre te meg hogy: - hát az jó lenne cseszdmeg.

pihenő, benzinkút, te megpróbálsz coldrexet lopni, forint úgysincs nálad, még a határon belül vagytok. sikerül, de lázad mégse törődik vele, dobban a szíved az agyadba bele. szédülsz, hányni már nincs mit, gondolni sincs mit, nagy mocsárszínű számjegyekkel falon az óra, még két óra, nem fogtok odaérni. indultok, fazin látszik hogy mondaná még az istent, mert mindenképpen most akar megváltani, te meg hátra fekszel, és nézed ahogy egyre közelebb lesz az autó teteje. harminckilenc fok fölött el szoktál kezdeni félrebeszélni, ilyenkor mint a hányingernél, a gyomrodból jönnének fel a szavak, de erőd már nincs kimondani, hangtalanul szóródnak szét a hátsó ülésen, hát ez volt benned, ez kellett, ennyi.

fazival öt éve találkoztatok legutóbb, de akkor nem váltatok el túl jól, mert ellopta a biciklidet. annak idején elég intenzíven bélyegezett, pénzt is csinált belőle, el is verte, meg is szépült tőle, ragyogó földöntúli szemei lettek, és viasz bőre, mint egy angyalé. aztán elvonóra került, ahonnan kiugrott, a bokáját törve. utoljára a váci dunaparton voltatok, fazi akkor már több hónapja tiszta, fikázta a gépedet, és irigyelt téged, hogy te legalább tudsz biciklizni, mondtad neki hogy próbálja meg, hátha azzal a bokával is lehet, először nehezen, el is esett, de aztán összejött neki, később úgy belejött, hogy el is ment vele, vissza se hozta többet, te meg majd két órát ültél a dunaparton, és nézted a vizet.

a határon gyorsan, pozsonyon már lassan juttok át, a repülőtérig fazi egy szót se szól, ott viszont közli veled, hogy amíg jöttetek végig imádkozott érted. erre te meg hogy: - hát kösz. megértően mosolyog, odaadja a táskádat, istennek terve van veled, csak meg kell értened, súgja búcsúzóul bizalmasan a füledbe, majd elhajt, téged meg elnyel a letisko. csekkolásnál azon igyekszel, hogy ne látszódjon rajtad semmi, pedig addigra már dülöngélsz a láztól, sírhatnékod van, harminckilenc fölött járhatsz, olyankor könnyen túlfolynak rajtad az érzelmek. de valójában nem gondolsz semmire, csak egy dalfoszlányra - money in my pocket! - üres vagy és forró, szédülsz és remegsz, mint egy csempészni készülő kezdő kábítószeres.

a sorból majdnem kidőlsz, kétszer is a madzagba próbálsz kapaszkodni, mindkétszer udvariasan biccentenek a biztonságiak. aztán összeszeded magad, mire odaérsz a 'birodalmiakhoz', még mosolyogni is tudsz, amikor mindent ki kell pakolni, a coldrex dobozát olvasgatja a birodalmi, megkeresi a szlovák részt, kinyitja, átnézi a tablettákat, majd visszateszi a kosárba, mehetsz, semmi baj, nem törődik veled a kutyase. készülsz az érzésre, a kiszakadás, az elhagyás érzésére, de nem érzel mást, csak lázat. felszálláskor magad elé teszed a zacskót, de csak magadat hagyod benne, mint ahogy odalent a fényekben, fent a felhőkben, és a légikisasszonyok üres tálcáján is.

odafent aztán elszabadul a pokol, apád száll be menetközben, pont oda melléd, ahol előtte egy asszonyság ült, rágyújt egy cigire, és elkezdi mondani, hogy először mindig az embert szeretnéd visszakapni, az érzéssel, vagy anélkül, aztán már csak az érzést, emberrel, vagy anélkül, később szétfoszlik ez az egész, és egy váz marad utána, amit jobb híján úgy hívsz majd: emlék. én legalábbis így voltam vele, - így az öreg, - már a hangjára sem emlékszem - teszi hozzá, és az arcodba fújja a füstöt. erre te meg hogy: te most anyámról beszélsz bazdmeg? apád elröhögi magát, nem lehet annyira messzire menni, mondja röhögve, amennyire hülye vagy fiam, röhög, majd kiszáll, a légnyomás visz téged is, zuhansz, koszos felhők, szabadesés és hányinger, bumm a földbe, ordítasz, majd egy festett vörösre ébredsz.

'have you had a bad dream, sir?', te meg hogy: mivan?, erre kapsz egy pohár vizet, majd a vörös légikisasszony tökéletes angolsággal diszkréten odasúgja neked hogy 'if you have a bad dream, you always have a way to get out of it', majd elviszi a poharat, és nem jön többet. aztán nem alszol már el, csak megtelik benned az üresség valamiféle fémes, kongó érzéssel, elönt a lábadtól a fejed búbjáig, ahogy megmozdítod a fejed, mintha rázná a villany, kezdesz igazán rosszul lenni, nyilalások és döfések, meg feszítő fájdalom; mintha valami arébb akarná nyomni az agyvelődet, ha lehajolsz, még rosszabb, mintha az agyad ki akarna esni a helyéről, mintha valami előretolná, vagy mintha a szemed ki akarna ugrani a gödréből.

mint ez, mint az; de sosem olyan, mint amilyen. aztán hirtelen vége, leszálltok, közben sikerül hánynod is egy kicsit, olyan mintha emlékek jönnének ki a szádon, kicsi, apró, feketefehér, elmosódott dolgok. a füled is zúg, a rádióban valami fém hang kopog, stockholmot magyarázza, hát megérkeztél, ez kellett, ennyi. odakint az éjszaka, épp ugyanolyan, mint máshol, a csöndet eltakarják a zajok. most először gondolsz rá, mintha már megtehetnéd, mintha elég messze, és elég lázas lennél már hozzá. átjár a kinti hideg, borzongsz, a villogó flygplats feliratot nézed, és arra gondolsz, amikor egyszer vásárlás után hazaértetek, és a kulcsot kereste a táskájában, dühösen, teljesen átadva magát a dühnek, ahogy szokta, közben gyűlölködve nézett téged, meg a kaput, meg az eget.

elég felejthető pillanat, neked mégse sikerült lassan már egy éve elfelejtened. ott állsz, az egyik tábla téged keres, te meg arra az időre gondolsz, amit elvesztettél, meg hogy milyen jó hallgatni a bokrokat az ablaka előtt, és egy pillanatra még a nyelve ízét érzed. aztán arra az útra gondolsz, ami ide vezetett, amire sokan azt mondták, tévút, rossz út, tele balkanyarokkal, de neked éppen olyan, mint bármelyik másik út. rábízod magad, mert nincs más választásod, csak úgy derül ki, hogy milyen, ha járod, csak úgy látod meg, hogy mi vár a végén, ha odaérsz. hát odaérsz a táblához, onnantól kezdve visznek, pár órával később például orvoshoz, aki injekciót nyom a fenekedbe, el kéne engedned magad, biztos ezt mondhatja svédül, de te nem tudod, sose tudtad elengedni magad, így nagyon fáj, borzasztóan fáj, az égő feneked az egyetlen, ami később megmarad ebből az egészből.

napokkal később, amikor már kezded érteni, hogy mit csinálsz, kiért és miért, meg a testedet is teljesen bejárta az északi hűvösség, a telefonod képtelen módon csatlakozik a svéd teila vonalára, aztán egy smst kapsz, tőle, azt írja benne, hogy szeret, és hogy szeresd még nyolcvanháromszor. nem értesz semmit, te sosem értesz semmit, majd a végén, persze, mindennek a végén, de amikor megkérdezik, hogy mit akarsz a városból, repülőjegyet mondasz, mire ők röhögnek, és kérdezik hogy hova, erre te meg hogy: hát haza, csesszétek meg, haza, hova máshova? furcsa hogy milyen könnyen kimondod, gondolkozás nélkül, utána meg állsz ott üresen, hát ez volt benned, ez kellett, ennyi.

linknyelv

azt mondják, árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. valahol ott, ahol álltunk. a rakpartnál, ahol a szép, jól öltözött pesti nép ég. kicsorog a kezem közül a csönd, ha a markomba fogom. bár nyitott tenyérrel hazudunk, úgyis. én mindig arról a hűtlen kígyóról, arról a talán nőről, talán gyerekről, ami talán a jobbik részem.

az ébredéseim, azokat átaludnám ha lehetne, még mindig. volt már veled, hogy úgy ébredtél, hogy egy tehervonat száguldott át a fejeden? nálam inkább az üres vagonok, rajta átlátszón utaznak a hazugságok, pózok, testrészek, szagok, mondatok. tényleg ez mind én voltam egykor? fenéket.

egyébként is, sűrű, és nehéz vérzés kíséretében szakad ki belőlem. egy szerelem. meg egy fog. az egyik így fáj, a másik úgy fáj. az egyik darabja így van meg; fent az ínyben, rohad. a másik darabja úgy van meg; bent a szívben, rohad. valahogy biztos ki lehet műteni mind a kettőt. addig is, mániákusan mosni, minden reggel, minden este, hogy tiszta legyen az ünnepekre.

azt kéne még tudni, hogy ha az ember azt írja alcímnek a blogjába hogy 'hová mehetnék, ha folyton megérkezem', akkor mégis, mi a fenét vár, tényleg, hova mehetne?

dínó menü ajándék jéggel

jégkorszak 3

nem is feltétlenül kívülállóként közeledem a témához, hiszen normálatlanul szocializálódott felnőttként az esti tőzsde hírek helyett szívesebben nézem a naplementét, így mondhatni, akár célcsoport vagyok én is. egyébként egy igazán jó animációs film úgyis ügyesen hátulról támad; a csemeték ritkán mehetnek kísérő nélkül a moziba, és ha az un. idősebb generáció nem unja halálra magát, míg a fiatalabbik szórakozik, nyilván szívesebben nyúl a pénztárcájához is, amikor a kisebbek gyakorolják a fogyasztói társadalomba való beilleszkedést. az effajta nagyágyúknál (disney, pixar) ezt persze bőven van miből megoldani; nekem például nagy álom, hogy egyszer bellevillei randevús pólóban biciklizhessek, de ehhez nem csak biciklit kéne szerezni. jómagam különösen veszélyeztetett vagyok rajzfilm ügyben, az oroszlánkirály első, és még értelmes részén azt hiszem még mindig bőgnék, márcsak nosztalgiából is, a pán péterről nem is beszélve; de én még a csipkerózsikán is képes voltam kibukni, nem bírom az effajta nagy szerelmeket. a mostani klasszikusok közül is megvolt shrek (szerintem poén a második rész is, igaz alig emlékszem rá, a harmadik résztől pedig már okosan távol tartottam magam), és baromira tetszett a némó nyomában is (nem is vagyok beszédhibás bálnául!). a jégkorszak sem volt rossz, az első résznél még szinkron lehetőséget is kaptam (!), a másodikra viszont itt se emlékszem, nyilván rémlik valami mamut szerelem, de a konfliktusok már elolvadtak, akkora melegek voltak azóta.

a harmadik résznek dávidostul álltam neki, és így muszáj dohogjak egy kicsit azon, hogy mekkora szar már, hogy hiába vannak mozgássérülteknek fenntartott helyek, ha se a lépcsőn fel, (corvin mozi - kabos terem) se a teremben a lépcsőn le nem lehet közlekedni 'esélyegyenlőséggel' - a tólószékes helyek egyébként is kábé a legszarabbak a teremben, alig lát valamit szerencsétlen, és csak az egyik fülére fog hallani, mert a másikra megsüketül. a 3d is nagy blöff; kapsz egy szemüveget, így némi térhatást, de ez még mindig csak kettő, meg egy negyed dimenzió, ráadásul hosszútávon a fejed is megfájdul. szőrös a szívem tudom, dehát egy macsó úgyse borotválkozik, meg emiatt jóval drágább a jegy. ha a már emlegetett 'főlnöttek' moziba viszik a kevésbé fölnőtteket, úgyse ússzák meg ilyen egyszerűen; jégkorszakhoz jégkorszakos popcorn és kóla (közepén egy dínóval!) dukál, és persze elég ciki, ha a film után nem ülnek be a mekibe a mozijeggyel, egy stílszerű jégkorszak menüre. ez így, egy társadalmilag átlagosnak tartott családnál (egy elvált anyuka, meg max két gyerek) simán egy tízes. sőt.

de maradjunk a moziban; nincs semmi baj a harmadik résszel, a túlbuzgó mamutapukán, meg a gyereknevelés nehézségein keresztül kikacsingatnak a szülőkre is, akiknek amúgy sincs esélyük elaludni, mert pörög az akció rendesen. ez már régen nem a hófehérke, itt nincs negédes fák között sétálgatás, meg aranyosan pislogó kisállatok; fogak csattannak, jegek szakadnak, dínók tipornak, rohanó világunkban a romantika is átalakul. méghozzá nem is rosszul; részemről a film legjobb részei a mokány, és a mokánylány (arra még várni kell, hogy melegek is legyenek egy rajzfilmben, bár!- itt már van pár effajta poén is) kettőse, főleg a szenvedélyes tangózáson vigyorogtam a legtöbbet, ráadásul zenebuzi fülemnek is élmény a poénos zeneválasztások (sose találsz még egy ekkora szerelmet, mint lou rawlsét!). az új szereplő is teljesen találó; egy rambó utánzat menyét, aki teljesen belehibbant a függetlenségbe (kőmobilon cseveg, és egy nap arra ébred, hogy egy rothadó ananász a párja - azért érzed) és a magányba, tökéletes karikatúra. a fináléra pedig igazi háborús akció filmet kapnak a lurkók, azon nevettem hogy a (valószinűleg) achaeoptreryxes repülős balhé egyszerre idézi meg a csillagok háborúját, a meg a pearl harbourt.

érdekes módon pont azok zavarnak a legkevesebb vizet, akikről az ember azt gondolná, hogy majd elviszik a filmet; az egyik sid, aki ez esetben szinte mellékszereplővé degradál - természetesen bajba kerül, és természetesen mennek megmenteni - de még így is övé a legviccesebb szituáció a filmben (kikölt három dínótojást, mire szegény kisdínók követendő példának hiszik); másrészt pedig maguk a dínók, akik egyre nagyobbak és egyre jobban üvöltenek, de alig hiszem, hogy a csemeték nem láttak volna már ezer ilyet (a kisdínók animációja viszont zseniális, pirospont!) még annyit kukacoskodnék, hogy persze egy mókás rajzfilmtől az ember sehogy ne várjon történelmi hűséget, de az azért még így is meredek, hogy a jég alatt (!) van egy világ, ahol már rég nyomulnak a dínók; utazás a föld középpontja felé, persze, de miért nem lehetett volna ez esetben fordítva, hogy legalább a dínók legyenek fölül, és akkor szegény gyermek nem parázna azon, hogy mivan ha ráolvad a jégkorszak az őskorra.