tóth krisztina - magas labda

az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta,
bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak a húsba vág, aztán a csontba.

az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak,
sorban kihúzod mind a szálakat.
lucskos halom, gombócba gyűrve várlak
és mi fölfeslett az tovább szakad.

tőled rohan a harisnyán a szem le.
becsípsz és kiakadsz, mint a cipzár.
vándorló zokni: felbukkansz hetente,
lehet hogy volt párja, de nincs már.

az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.

(az vagy nekem... 16 old)

már több mint egy hónapja megvan. akkor még úgy ugrottam neki, mint aki megváltást vár tőle, de lassan ért be, mint a gyümölcsök, amikor még volt kertünk. szellős kötet, alig néhány vers, alig néhány oldal, sokat fehérlenek a lapok. mégis idő kellett, míg tudtam vele mit kezdeni. azóta már beszél(t) róla szinte mindenki, olvastam kritikát az ésben, ahol szilasi lászló szerint a kötet képes 'emlékként tekinteni a jelenre', vagyis '(...) a legfontosabb lírai felfedezése és teljesítménye, azt hiszem az, ahogyan a szövegek saját testükön belül - történet és megszólítás szorításában - megteremtik az időt'; ami nagyon jó hangzik, és egyet is értek vele, de nekem nem ez a magas labdában a legfontosabb; az előző heti magyar narancs pedig még interjút is hozott le tóth krisztával, aki olyanokat is mond ott hogy

'(...) a versnél jobban ki van szolgáltatva az ember a kivárásnak, és az ülepítésnek, nem mindig rajta múlik, hogy összeáll-e valami. fontosabb az időbefektetés, türelmet igényel, hogy összeálljon valami. nekem mély meggyőződésem, hogy egy generált versen átüt az, hogy nincs belső lendület. most nem a sikerültségről beszélek, nagyon jól össze lehet hozni úgy a szövegeket, hogy nem tüzesíti át őket valami szöveg alatti indulat. (...) egy ügyetlen szövegben is lehet olyan erejű sötét mag, ami az egészen átsugárzik. néha más versein is sokszor látni vélem, hogy összehozta-e, mert mondjuk nem volt türelme kivárni, mert nagyon szerette volna már, hogy meglegyen. és ez valahogy látszik: hogy egyszer csak úgy döntött, hogy akkor megírja. a tudás, a rutin ilyenkor inkább elfed, mint felhoz valamit a belső lelki tartalmakból. zavar hogy ilyeneket mondok, mert szeretnék világosan beszélni erről, mégiscsak tapogatni tudok. ha nincs meg a versben az a nagyon messziről érkező sugallatos sor, ami valahogy átfűti a többit, akkor nem érdemes megcsinálni. (...) lehet hogy kívülről nem látszik, de ez tulajdonképpen fizikailag is fárasztó. mármint ez a kettős jelenlét, hogy figyeled a világot, és közben magadat és a helyzetet is kívülről.'

na épp ezért szeretem és tisztelem nagyon krisztát, hogy figyeli, és kivárja a pillanatot. ráadásul távolságot tart tőle, mint ahogy az embernek muszáj távolságot tartania attól, amit leír, éppen mert ő maga is benne van. nekem a legnagyobb élmények azok a versek, ahol érzem őt, a pillanatot, és valahol messze, ameddig beenged, saját magamat is, mint nézőt, mint olvasót, benne a műben. ilyen verseket már itt is emlegetettem tőle, mint például a kutya (51 old), vagy a kötet címadó verse, amit a borító szilágyi lenke fotója kitűnően illusztrál (vagy fordítva), a magas labda (55 old).

I.
vicc volt, csak nem fogtad fel talán.
percekig röhögsz, mikor megérted.
aztán kilépsz a nevetésed ajtaján,
odaát csönd és székek.

II.
ez a szárnyas kulcs valahogy mindig ott van.
a táskádban. olyan zavarba ejtő,
nem bírod felidézni, honnan loptad.
vár valahol egy csukott ajtó.

III.
kifelé rángatod, pedig befelé nyílna.
nem is biztos, hogy ez az a ház.
csöngetsz, valaki rád van írva.
üres a fal, mint egy garázs.
(három ajtó 25 old)

érdekes módon a kötet jelentős része újragondolás, hommage, parafázis. ide ne engedjük a zenebuzit, mert ő tuti azt mondaná: remix. először meglepődtem ezen, mintha tóth krisztától nem ezt várnám, de nagyszerűen üti le ezeket a magas labdákat is; szellemesen, viccesen, és mélyen. számomra eddig ő idézi meg a legkifinomultabban józsef attilát, pedig az attila parafázisokért általában harapni szoktam, de itt inkább mosolygok; a futrinka utca (20 old) zseniálisan keveri a születésnapomra rím játékát és bálint ágnes szépemlékű bábvilágát

(...) befűtve a tökház,
vigyázz, mazsola, nehogy megfázz
halál
ha lel

utat is hozzánk, nem vagyunk
futó fonál, csak, filc, magunk
helyett.
helyet

foglal középen, integet
és onnan csókol Titeket
Böbe
baba!

vagy a hasonlatok (18 old), ami ugye egy konkrét attila sorra szól (ez az egyik kedvenc mondatom tőle) 'hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat', ráadásul az elsőben sündisznós hasonlattal, amiért - most az mindegy hogy igazából miért - meg tudnám ölni:

1.
egy sündisznó alapos
megtisztításához egy
másik sündisznó kéne.

ha egyidőben mindkét
sün közeledne és
a hátuk összeérne.

mintha távolodnának,
állnának be
e dörzsre,

ami ilyenformán viszont
ki tudja miért, elég
ritkán jön össze.

2.
csak másban moshatod meg arcodat,
és ha sikerül végre,
tükröd is az lesz. le ne nézz
többet a mosdólére.

3.
ez is csak ember,
hiába fürösztöd
önmagadban,

te meg magányos
maradsz, de tiszta:
szól a szappan.

de persze nem csak attilát festi át, hanem majd mindenkit, aki (neki) számít; nyomokban shakespeare-t, kosztolányit, nemes nagy ágnest, weörest, petrit, füst milánt, adyt, aranyt, orbán ottót, ráadásul a nevükkel is nagyon jó szójátékot kaphatunk a hála-változatban (14 old): 'arany színben játszódó szén szavak. / babits a fény, ady a nagy zsarátnok. / boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok / (...) s bár igaz lenne majd, hogy lesz vigasz / j.a. szájából érdes volt az élet / petri szájából szép volt a pimasz'. de a kötet kvázi közepén található letölthető csengőhangokról (33 old) varró dani juthat eszünkbe, főleg a szívdesszertes 'sms versek'; kriszta ezt is nagyon ügyesen, gúnyosan gyúrja tovább, például ezt nézd meg, a kettest: 'kiraktalak a szívemben a képernyőre / és az összes ikonom eltűnt tőle. / nézlek egymagam - közben vívódom. / légy a jelszavam! légy a PIN kódom!' vagy mondjuk a tízest: tedd a kezed a fenekemre, /mintha kezed kezem lenne! /had szabadjon egyszer hinnem, /hogy elmegyünk hazább innen.

és azok a bizonyos pillanatok, amiket gyakran álcáz 'hétköznapi semmiségeknek' ezek pattogtatják, gurítják a többi magas labdát; az öregedésről írt delta (15 old), a sziréna (23 old), vagy a koszorrú baba. a fiának írt vaktérkép (13 old) mintha babits esti kérdését kérdezné tovább (...) a vizek lehunyt szemű vonulása / minek, ha nem talál / medret, csak húzza folyton szomorú / útját és bárhová ér, az háború, / árkot ír a halál, (...) látod / mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig, mindig az anyák szülik újra / az árvaságot. vannak versek, amik szinte már már novellák, mint például az idegen test (38 old), vagy a szerető álma (49 old), van ami meg akár tárca is lehetne, ilyen a kelet európai triptichon (40 old.) - velünk mennek a vonatok rossz irányba - vagy a világ minden országa (44 old). kötetet keretbe fogó első (hangok folyója) és utolsó (esős nyár) hosszú verseit pedig szokni kell; nem elég egyszer elolvasni, hagyni kell magadat sodoródni, elmerülni, és ahányszor nekifutsz, annyiszor más lesz az a bizonyos mondat, ami majd megmarad, és ami miatt újra előveszed, mint mindig, a jó könyveket.

most már akár
le is lehetne térni bárhol.
az emberélet útjának telén
teljes gázzal
kihajtottál e tájból.
az ágak közt kifakadt nejlonzsákok.
jön a sötét, hogy váltsa a világot,
de messziről jön, csak lassan ér ide.
tiszta erőből nem tervezni semmit.
olyan üres, hogy szinte meghitt
a kásás ég visszája
és színe.
gördül a nap,
a nagy kábeltekercs.
az út keresztjén szomorú arcú kurva,
áll a perc.
nevek olvadnak be a hóba.
hogyha valaki lehajolna
értük: mindegyik ismeretlen.
lapok foszlanak szét a sárban,
suta madárraj, útirányban
csapkodnak,
egyre kevesebben.
hol azt viszi a szél, hol ezt,
mint autótetőn felejtett noteszt:
elveszítettél
engem.
(notesz 56 old)