kutya

arra sokáig emlékezni fogok, ahogy pécsen a dantéban, odamentem a lányhoz, akiről azt hittük, hogy az, akinek a misi hitte, hogy verseket kérjek tőle, mert hallottam ahogy azt mutogatta a mellette ülőnek, és erre a kezembe nyomott egy rakás tóth krisztina verset; jaj hát ezeket ismerem, mondtam, nagyon szeretem tóth krisztát; valóban, kérdezte, na, hát ott ül.

akkor jöttem rá, hogy egy költő mindenképpen, mindenhogyan költő; néztem tóth krisztinát, és azon gondolkoztam, hogy csalódott vagyok e, vagy elégedett. ha nem tudtam volna hogy ő tóth krisztina, nem figyeltem volna fel rá; pedig szép volt, úgy hogy nem volt csúnya; pedig nem volt érdekes, úgy hogy érdekes volt; volt benne valami finom, lágy lengés, így utólag magyarázom ezt be, pedig jó sokáig figyeltem, és, mint valami idióta riporter, majdnem megkérdeztem tőle, hogy hogy a fenébe tud ilyen verseket írni. de a versek nélkül ő az volt, aki bárki lehetett volna, és éppen ez a lényeg, én azt hiszem; tóth krisztina hihetetlenül finoman, és lágyan onnan jön, ahonnan mindanyian, a szomszéd lány, az elmúlt szerelem, a mindenhogyan nő, bölcs nő, igazi nő, gyengéd nő, aljas nő, és úgy tud írni, ahogy írni érdemes. bizonyitékul hoztam ezt a verset, az áprilisi jelenkorba jelent meg, keresztesi józsef írt róla egy tárcát a narancsban, amivel teljesen egyetértek. az a címe, hogy:

'kutya'
fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
sötétedett, nem látszott más a tájból,
csak ónos földek, párás volt az ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tünt, mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját:
egy árnyékstoppos az útszélére dobva,
amin a fényszórók tekintete hajt át.
hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,
és egyszer csak ott volt. mint egy merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. de mögötte, láttam,
péppé roncsolva terült szét az alja.
a véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.
kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,
könyörögtem hogy mentsd meg, üsd el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki végre,
aki ráhajt. de hát mit kell csinálni?!
mit kell csinálni? - emelted föl a hangod,
mit akarsz tőlem?! mégis, mit akarsz tőlem?
azt akartam, hogy állj meg, és ne hagyd ott,
ha megtaláltad, vagy vedd fel, vagy öld meg.
egész héten ott volt a kutya közöttünk.
arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
mintha mi volnánk, akik az útra löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni folyton.
de mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem
miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,
és látni a vállad mögött a szitálló esőben
ázó tájat a véres, téli éggel.