a labdázó költők öröklét isznak

imádom az affajta magas labdákat, miszerint ha utoljára úgy fejezem be, hogy utálom a költőket, rögtön költőkkel kezdjem. és ha már labda, jöjjön először kriszti, aki többször is járt már nálam, kedves vendég. ezt a verset mutatták tőle, mert hogy ez én vagyok; akkor én te vagyok, mert ismerek olyat, aki ez a vers jobban ő, mint amennyire neki én. tehát a már emlegetett magas labda:

ez itt az éjszaka minden fénylő tetője.
át kell ütni a folyó felett a holdat.
ez itt az életed, ide jöttél előle,
mert nem megy a halál, hiába gyakoroltad.

ez meg a szél - nincs tőle könnyű dolgod.
látszik, hogy lengenek a vezetékek.
át kell ütni a szívedet, te boldog:
ott száll a magas labda, még eléred.

az ott a folyó, fölötte lüktető ég.
dobog, dobog, de koncentrálj a percre.
közel nagyon: gyakorold, hogy csak emlék!
kivel játszol, hova figyelsz? te.

látod, nem megy a halál, hiába gyakoroltad. egyébként is, kivel játszol, hova figyelsz, te te? te én vagyok, látod. még eléred. a másik költő, akit idecipelnék, olyan régen meghalt már, hogy ezzel megtette azt a szívességet, hogy úgy lehet érte rajongani, mint valami popsztárért; szegény kosztolányi, ha ismerhetné személyesen csinos rajongóit, vajon miket írhatna róluk. egyébként is, nekem régi gyanúm kosztolányival kapcsolatosan, hogy ő inkább dalnok mint költő; dallamokat írt, mégha versben is. trubadúr, hogy mást ne mondjak. yonderboi óta ki ne ismerné, hogy how swallow is the profundity, and how deep the superficality, és persze tömör a hígság, és komor a vígság; mond ki ezeket a szavakat, és figyeld, hogy hangszer lesz tőle a szád. a könnyek koldusát is énekelni kéne inkább:

én voltam egykor szent edény.
a fájdalom lakott szivemben,
s a boldogok
poétának neveztek engem.

mostan vagyok koldus, szegény,
mert elveszett, mi az enyém volt.
s a könny, a könny
a nagyvilágra szerteszétfolyt.

zokognak a föld kerekén,
mindenki sír, mindenki költő,
vak jajgató,
fájdalmát az égig üvöltő.

de legnagyobb jaj az enyém,
ki állok itt e bús özönben,
sírók között,
s nincs semmi búm és semmi könnyem.

naugye. mindenki költő, mondom én, hogy utálom a költőket. nincs a fenét nincs semmi könnyem. de nem csak nekem nincs, lackfinak sincs, kedvenc arcú kortársomnak, akit fölötébb kedvelek, és aki fölötébb kedveli kosztolányit. lázár ervin is kedvelhette kosztolányit, azért érte utol, mi meg futhatunk utánuk Lázervin, meg az esti k. után, hát most nézd meg ezt az örök párbeszédet:

a Lázervin meghalt?
meg.
ő írta ezt a könyvet?
ő.
aki könyvet ír, az mind meghal?
meg.
és aki könyvet olvas?
az is.
és aki nem ír és nem olvas?
bizony az is.
akkor nem a könyvekben van a halasztás.
hát nem.
csinálsz nekem egy hosszúlépést?
az nem gyereknek való.
mért, mi van benne?
bor meg szóda.
és aki megissza, hosszabbat tud lépni?
egy ideig igen.
és aztán?
ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.
és ha keveset?
akkor még ugrándozni is tud.
a Lázervin szerette a hosszúlépést?
nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jólesik.
mégis télen lépte a leghosszabbat.
mégis.
most már nem lehet utolérni?
most már nem.
akkor se, ha iszom hosszúlépést?
akkor se.
akkor inkább iszom rövidet.
az végképp nem gyereknek való.
mi való a gyereknek?
tea meg gyümölcslé.
akkor csinálj nekem gyümölcslépést.
az milyen?
gyümölcslé meg szóda.
jó, csinálok.
várj csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.
most rögtön?
valamit meg kell beszélnem vele.
hát nem tudom…
tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.
és mit tegyek bele?
öröklét.

tehát, nem a könyvekben van a halasztás. nem is a hosszúlépésben. az örök lében. hívjatok meg egyre.