bliss - no one built this moment

(szemben van a link)

azokban a boldog béke időkben, amikor még csak a könyökével piszkált az élet, azzal is szerelmet lehetett vallani, ha az ember telemásolta a hooverphonic mad about you-jával egy hatvan perces kazetta egyik oldalát. ma már nem is a vallással lenne a legnagyobb baj, azóta megtanultuk, hogy inkább a következményekkel; ma már nem kellene számolgatni, hogy hol jár le a kazetta üres ideje, két mozdulattal cédét lehet írni; és a zenei választás is minden bizonnyal más irányú lenne. részemről az ami elmond most rólam, róla mindent, az egy majdnem teljesen üres cédé, amin csak egy szám van, öt és fél perc hosszú. a trust in your love.

annak idején amikor a wish you were here-t először hallottam, éppen a jászai mari téren mentem át az úton, discmannel, és amikor bejött a basszus, annyira eltalált, hogy muszáj volt amolyan jacksonos mozdulattal az ég felé nyújtsam kezem gyönyörömben, csak azt felejtettem el, hogy közben ugye ment volna a villamos, az egész tér nézett rám hülyén. a trust in your love legalább ekkorát ütött, csak másképpen; kénytelen voltam bemenni a zöldpardonba (!), hajnali hatkor (tehát délután), mert olyan sírógörcs jött rám, hogy nem tudtam tőle mozogni. az az egy szám szólt repeaton, kértem egy kávét, befordultam a nyiszlett fák és a wcs néni felé, és úgy sírtam, mint aki most született meg.

a blissel való találkozásom a quiet letters című lemezzel kezdődött, és ami még a hangnál is fontosabb volt, hogy a merített papír anyaga miatt nagyon jó, 'könyv' illata volt a borítónak, imádtam. az új lemezt is, kicsomagolás után elkezdtem szagolgatni, és a szokásosan gyönyörű bookletnek megint 'olyan' a szaga; örül annak az ember, ha nem változik minden. de azért valami igen; a kezdeti négyesből mára már tulajdonképpen duóvá csendesült a bliss, már az előző filmzenén se vettek részt a vokalisták, tchandó és alexandra, és az új albumra se jöttek vissza. helyettük szinte állandóvá, és társszerzővé lépett elő a zero 7-ből ismerős, quiet lettersen is vendégeskedő sophie barker. még a régi lánnyal vették fel az american heartsot, a botrányaiból és hangjából egyaránt ügyesen megélő boy george-val karöltve, akinek nem ez az első kirándulása az elektronika felé, lásd faithless, vagy akár a dark globe. a másik illusztris vendég, az utóbbi idők egyik legfigyelemreméltóbb női előadója, a svéd-norvég ane brun, akinek a my lover will go című számára egyszer biztosan le fog részegedni e sorok írója. ő kapja a már emlegetett trust in your love-t, amit tökéletesen, utánozhatatlanul ad elő; érdekesség, hogy a füzetet böngészve feltűnhet, hogy ezt a számot is sophie barker írta (pedig meg mertem volna esküdni, hogy ane!), csak úgy látszik inkább rá gondoltak, jogosan. a bliss korábbi lemezeit ismerőknek megszokott lehet a komolyzene jelenléte akár opera ének formájában is, a they made history-n is éneklő, jópár filmzenét megjárt lisbeth scott éteri hangja mellett egy dán énekesnő is feltűnik, merethe sveistrup, az ő hangja egy kicsit egzotikusabb fűszerezést is ad a többiek mellé.

annak idején olyan matricákat nyomtatott az idióta emi a quiet lettersre, hogy morricone találkozik a poppal, a pop pedig a worldel, és ez tulajdonképpen szó szerint igaz is volt, hangozzék bármilyen gyanúsan. azóta a bliss, legnagyobb elégedettségemre, szépen lassan kiemelkedett ennek a háromszögnek a giccses oldalaiból, és letisztulva egy tökéletes albummal tért vissza. morriconéből csak nagy zenekari íves, epikus hangszerelés maradt, de ez már nem hatásvadászat, csak egy eszköz, épp úgy, ahogy az alul tökéletesre csiszolt, minimalista elektronika. a sercegő. tűéles cinek, és a dubbos, szelíden tört ritmusvilágról a honfitárs trentemoller gyönyörű lemeze épp úgy beugorhat, mint a labeltárs lulu rouge bless you-ja. a worldből most érezhetően kevesebb van, afrika helyett lebegő hangfoszlányokat kapunk, és ezek között pedig igazi dalokat, mégha a épp a konkrét dalformát gyakran hanyagolják is. a legnagyobb baja a lemeznek részemről, hogy annyira erős és ütős a trust in your love, hogy azt nem sikerül mégegyszer megugrani, bár lehet hogy nincs is igazán szükség rá. talán leginkább a filmzenéről a the returnt dallá továbbgondoló, bendzsós stop me közelíti meg, vagy a cseles overture, ami a címével ellentétben csak a lemez negyedénél szólal meg, vagy a lassan kibomló, építkezős calling. de a többi dal is gyönyörű, tökéletes, a lisabeth hangjával dolgozó középrészről (mivahetsek, bascar azard) nem is beszélve, amik mintha csak a they made historyról maradtak volna le.

egyedül a kissé rádióbaráttá hangolt american heartot nem sikerült megszeretnem még mindig, de ezzel viszont megkapjuk az eddig mindegyik sorlemezen elrejtett kvázi négynegyed alapot is, most a szinte countrysan szóló gitár takarja. felnőtt a bliss, és nem akart mindenből többet, így ez a kevesebb most mindenképpen több; a legegységesebben szóló, leginkább kimunkált albumuk a no one built this moment, ami már csak azért is nagy szó, mert azért ott van az azóta szinte klasszikusnak mondható quiet letters is. a gotan project hasonlat helyett már inkább az itt is emlegetett digitonalt lehetne mondani, és lehet reménykedni, hogy ahogy ők, úgy hátha egyszer a bliss is koncertzenekart csinál magából, mert valami fantasztikus élmény lenne ezt a zenét élőben látni és hallani.