vaku

fájt már hogy sírsz? hogy bejön a szemedbe, hogy nem tehetsz ellene semmit, pedig nem éri meg, az istenit már neki, elég. elég, üvöltenéd a szemednek, de ettől még jobban sírsz. te mindig csak sírsz, bár épp akiért, az sose érti meg. ennyit tudsz? ilyenkor hol az a fene nagy büszkeséged? ennyi az egész? a magad kovácsa vagy? bassza meg tényleg a magadé? tehát te teszed magadat olyanná, amilyen vagy? hiszen te tehetsz arról is, hogy sírsz! mi a szarra mész vele? hogy sírsz, már megint, még mindig, ha éjszaka felébredsz, ha elalszol, ha mész, ha maradsz, sírsz úgyis, amikor nem sírsz? ennyi lenne az egész? tényleg nem tehetsz semmit? miért nem mented meg magad? nem ilyen egyszerű ez?? nem kell mindig nagyot mondani, nemigaz? és mi ami 'nagy' bazdmeg? ami van? ami volt?

most keserűen!
vaku.
most vagányul!
vaku.
most meztelenül.
vaku, vaku, vaku.

(mutattad neki, hogy hol ültél a szabadság hídon, amikor le akartál ugrani, erre mondta ő hogy nem kell mindig nagyot mondani. tényleg nem; szó nélkül ott kellett volna hagyni.)

a büszkeség, az jöjjön és öltöztessen engem, talpig fehérbe. az emlékezetem téli kabát; izzadok és megfőlök benne. ráadásul félre gombolódik; az is kilátszik belőle, ami csak lehetett volna. és a lelkiismeretem; ó, rongyos, vasalatlan, lyukas, elhasznált. 'ezt tetted, mondja a lelkiismeretem. ezt nem tehetettem, mondja a büszkeségem. egy idő után a lelkiismeretem megadja magát.' mondja nietzsche. hát engem a büszkeségem öltöztessen, úgy leszek fess és friss, azt szeretik a lányok. ami belőlem maradt, az már csak alsónadrág; boldog szerelemben kerüljön le rólam végre, mint a kultúra.

(hol van az a film, ami azzal fejeződik be, hogy mi azok is vagyunk, amit elveszítettünk? hol vannak a dolgaid, amiket elveszítettél, te ökör?)

most romantikusan!
vaku.
most álmodozva!
vaku.
most keserűen, csalódottan, bemutatva!
vaku, vaku, vaku.

és az isten, hiszen ki jöhetne még, a szerelem után, csak ő, meg a halál. az ördög már egy ideje mossa kezeit, gondolom én. hát akarsz valamit mondani nekem uram?? hogy túl büszke vagyok még mindig? hogy más szemében a szálkát? hogy te bizony nem bottal? hogy jupiternek hittem magam, én, a kisökör? van még valami, bazdmeg, van még? meg kellett volna mutassam a terveimet, hogy röhöghess, mi? meg a tisztelet? a szüleimet, és téged, ugye? mondj valami újat! azt mond meg, hogy van valamiben még egész? szentség, vagy értelem, vagy hogy a picsába fogalmazzam meg, de neked úgyis értened kellene. arra akarsz megtanítani, hogy nincs beleszólásom az életem igazán fontos dolgaiba, kapálózhatok bár ahogy akarok? hogy adjam fel, és feküdjek végre szerető öledbe? te adod mi, amit te veszel el? és nekem mi közöm hozzá, basszameg? és miért hagytad hogy elveszítsem?

(a kétségbeesettek szava olyan, mint a szél? - jób 6.27)

azt mondja a rita, hogy a szerelem jutalma a barátság. nem is ő mondja, hanem picasso nője. de tökmindegy, mert egyiküknek sincs igaza. a lemondás jutalma a barátság, az újrakezdés jutalma, a továbbjutás jutalma; nem a szerelemé. és ahogy ahhoz, hogy egy igazi szerelmet úgy istenigazából tönkre tegyünk, mindkét fél szorgos munkája szükségeltetik, úgy egy barátsághoz is; egyedül ez se megy. még ez se megy basszameg, pedig én igyekszem, a rohadt kurvaéletbe, bár nyilván igyekezhetnék jobban is, és kevesebbet beszélve róla; aki beszél, az nem dolgozik, ez már a kutyákra is igaz, állítólag. s basszameg, a nagy munka csak most jön igazán. kezd ott, hogy ne mondj mindig nagyot. kezd ott hogy ne mondj már erről semmit. kezd ott hogy ebből elég.

el! ég! elé! lég.
vaku.
most mosolygósan!
vaku.
most élettel duzzadóan!
vaku.
most közönyösen!
ezaz, vaku.

(a digitális képekkel az a baj, hogy nem lehet őket elégetni; sima törlés, aztán lomtár ürítés, az olyan snassz. a lassan kunkorodó, petyhüdt csecsemővé aszott, égő fényképeknek még a szaguk is vigasztalás. digitális képekkel nem lehet efféle szeánszokat művelni, hacsak felismerhetetlenségig szét nem fotóboltozod őket, mert hát valahogy az effajta romantikának is haladnia kell a korral)

tudod, én nem akartam hogy minden róla szóljon. nem akartam hogy a világomba férkőzzön, hogy beszívódjon a zsigerek parányi atomjai közé ez a, keresem a helyes kifejezést; a tini talán nem a legjobb szó, de most hirtelen nem jut jobb az eszembe. s akárhogy tiltakozom, nem tehetek ellene semmit - szivárognak a gondolatok az elme zsákutcáiból a tudatomig. éjszaka, amikor nem tudok aludni - tudod nekem mindig fáj valamim - és reggel. napközben már nincs semmi baj, ó nem, szarok én rá, nappalra már ügyesen berosálok, enyém a középmezőny, tisztjeim ügyesen helyezkednek, parasztjaim feltartóztathatatlanul törnek előre, ó! nem mondom, néha, a legváratlanabb pillanatokban megrémülök a sejtek mélyéről feltörő irigységhullámtól, ami talán minden effajta megtört szívű barmot jellemez, mert ő szép, tehetséges és fiatal. feszes izmaiban ott burjánzik az élet, tombol benne a megújulás mindennapi misztériuma. én meg csak kapálózom, nyüszítek, kergetem a napokat, de már jó ideje elkerülnek, szinte menekülnek előlem, mint a mezőket átszelő, szélfútta papírsárkányok.

(minden boldogan egymásnak feszülő szerelmespárt rögtönítélő bíróság elé cipelem képzeletben, ahol rendkívül igazságtalan, és embertelen sorsokat adnak nekik, amiket aztán szép lassított képeken, precízen ki is vitelezek)

enoguh said! pusztán csak annyi a dolgom, hogy megtanuljak örülni annak, ami az enyém. telefonom sincs már, könnyül a dolog. s hát még annak, ami nem az enyém! meg kell tanuljak örülni annak, amihez közöm van, és még jobban annak, amihez nincs! örülni kell bazdmeg, mintha pisztolyt szorítanának a fejedhez. örülni kell a sorsomnak, örülni hogy annyi minden nem rajtam múlik, és annak még jobban, hogy mennyi minden mégis. örülni kell, hogy legalább volt, örülni, hogy legalább lesz, annak meg ugye jobban, ha már nem lesz, főleg ha nem is volt! óbazdmeg mintha valami ezoterikus szart olvasnál; de örülnöd kell ennek is!

ugorjunk oda, amikor még csecsemő voltál, és csak bébiételt ettél. odabotorkálsz a dohányzóasztalhoz. két lábon állsz, és tovább kell totyognod azokon a virslikre emlékeztető lábacskákon, különben eltaknyolsz. aztán végre megérkezel, és csúnyán beütöd a nagy, puha csecsemőfejedet a dohányzóasztal hegyes sarkába. lehuppansz a földre, és láss csodát, fáj. nem történik semmi katasztrófa, amíg rohanva meg nem érkezik anyu és apu.
jaj szegénykém, ó, mi történt a buksiddal?
és csak ekkor sírod el magad.

(ugorjunk oda, hogy anyu és apu azt mondják: ó fiam, mi lett belőled?
ugorjunk oda, amikor már nem fáj.
ugorjunk oda, amikor megkérdezik hogy mi volt, röhögve azt mondod; ó, az? hát bazdmeg, az egy kurvanagy félreértés.)

most kiegyensúlyozottan!
vaku.
most könnyedén!
vaku.
most hazudsz, most vaku, hazudsz, vaku, hazudsz, vaku, vaku, hazugság, vakufény, kamu, vaku, retusálás, fotóhopp, fotós stopp.