reggel

reggel kora reggel, még kávé előtt, nyílik anyám ajtaja, mondanám hogy jó reggelt, de már késő; eldől, előre, mint a krumpliszsák, kezében a vödör, loccsan a víz, mire odaérek, megjön a hangja is, jajongás úszik a kövön. jaj istenem, jaj, én gépiesen mozgok, de nincs mit csinálni, jaj istenem, jaj, úgy látom nem tört el, jaj istenem, jaj, mentő nem kell, csak kinyílt a járógép, jaj istenem, jaj, reggel van, megyünk tovább. miért csinálod ezt velem istenem, kérdezi anyám, karja a hasa alatt, arccal a vízben, talán van abban vizelet is, kínomban azzal foglalkozok hogy feltöröljek mindent. miért, miért, a hangja betölti a reggelt, amíg fáj neki, addig nincs baj, emlékeztetem magam, amíg érzi, addig minden rendben; majdnem száz kilónyi már ez az ötven év tehetetlenség, és most a hátára kellene fordítanom, de nem engedi, fáj, üvölti, hát persze hogy fáj, hogy fogom én ezt megemelni. lassan megnyugszik, halkul a jaj, én felmosórongyba csavarom minden gondolatom, nem érzek semmit. miért istenem, kérdi halkan, és már nyúlhatok is utána, fölemelni és akkor már minden rendben. amit mondok, azt se én mondom már, csak a megszokás: nincs semmi baj, nem tört el, mindjárt elmúlik, nyugodj meg, itt vagyok, bizonygatom, pedig egyikben sem vagyok igazán biztos. csillog a sápadt fény a kövön, istenem, istenem, mondja anyám, de már csak magának, csendesen. istenem, mondom én is. csillog a sápadt fény a kövön, istenem, istenem, mondja anyám, de már csak magának, csendesen. istenem, mondom én is. ha hinnék valamiben, ó bárcsak hinnék én is valamiben, ez az egyetlen vágyam, míg ülünk a nedves bűzben, és nézzük, ahogy odakint végleg följön a nap.