én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. mondjuk, havonta egyszer. vagy inkább félévenként. elüldögélhetne itt. még be is sötétítenénk a kedvéért. összehúznám magam. és sajogna, sajogna a szívem.
de hogy mindennap eljön! na nem, az már mégsem! hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. na nem! alig merek már kinézni az ablakon. ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. hű, komor ám, sötétbarna! lép egyet, s már a ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! semmi. már kopog. 'dehogy eresztelek - gondolom -, dehogy!' törődik is vele! átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. a fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. annyian laknak errefelé...és már kopog is, kopp...kopp.
ma is elég bánatosan kelt fel a nap. 'rossz jel, hű de rossz jel!' - gondoltam. nézek a dombhát felé...akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. jött. kapkodtam a fejem, menekültem volna. de hová?
az meg ott már lépni készült. na néztem riadtan, mindjárt a ráday-kastély tetején lesz.
s ebben a pillanatban csöngettek. nagyon vidáman szólt a csengő. mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. aszerint, hogy épp ki nyomja kint a gombot. ugrottam, tártam az ajtót. na mondhatom! még az állam is leesett. egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. már nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: 'kicsoda ön uram, és mit akar?' - de nem jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:
- fussunk!
(...)
Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. el is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. igen ám, de útközben meglátott két asszonyt. éppen azt mondta az egyik a másiknak: 'én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúk a kertembe!...' mi az hogy 'de ha még egyszer' - gondolkozott magában Dömdödöm - akkor már nem fogja szeretni? aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. világéletükben gyűlölték egymást. 'ejha' - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. 'én szeretem az embereket' ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!' óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. 'már megint ez a szó, már megint ez a szeretlek szó!' mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. s úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. egy fiú éppen azt mondja a másiknak: 'én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.' erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: 'én igazán szeretlek' 'mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. s ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? vagy szeret valakit az ember, vagy sem." s akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. mit is jelent igazából? mit jelentett annak az asszonynak a szájából? mit a poroszlóéból? mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? mit? de már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: 'dömdödöm.' azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.
(...)
el is futottak mindjárt. vissza is jöttek mindjárt. na és a kezükben, na lám, a kezükben, oda nézz, a kezükben egy cserép virág! lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.
úgy hívták: Vacskamati virágja.
láttátok volna Vacskamatit! irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. igen boldog volt.
hát így zajlott le az a születésnap.
aztán elmúlt. sok kedd elmúlt. de egyik sem volt Vacskamati születésnapja. a virág meg! uramfia! szegény, szegény Vacskamati virágja! azt hiszitek, törődött vele? nem törődött. azt hiszitek, öntözte? nem öntözte. azt hiszitek, kapálgatta? nem kapálgatta. azt hiszitek, rá is nézett? nem nézett rá.
a virágnak odalett a zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.
egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy 'dömdödöm'.
- hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta hogy dömdödöm.
hogyne hallották volna!
- bizony nem gondozza a virgáját.
- bizony nem öntözi.
- bizony rá se néz.
- bizony hervadozik szegény virág.
- bizony kornyadozik.
így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.
- jaj elfelejtettem! - sápítozott Vacskamati. - pedig az én virágom, Vacskamati virágja. mindig tudtam. ne haragudjatok!
- hát akkor gondozd!
- hát akkor öntözd!
- hát akkor törődj vele!
a virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.
és két nap múlva azt mondta:
- öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! mi lesz már! tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!
na erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.
- mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!
- zöldelleni!
- sárgállani!
- lilállani!
- kékelleni!
- dömdödöm!
- úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.
- jaj, ne! - esett kétségbe Vacskamati.
- de igenis elvesszük!
- dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.
csodálkozva néztek rá.
- azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
- döm.
megkérdezték hát a virágot.
- akarsz Vacskamatinál maradni?
a virágnak szép virághangja volt.
- igen - mondta.
- de hiszen nem öntözött!
- tudom - mondta a virág.
- de hiszen nem kapálgatott!
- tudom - mondta a virág.
- de hiszen rád se nézett!
- tudom - mondta a virág.
- aztán meg agyonöntözött.
- tudom - mondta a virág.
- agyonkalapált.
- tudom - mondta a virág.
- sápadt lettél.
- tudom - mondta a virág.
- csenevész lettél.
- tudom - mondta a virág.
- akkor meg miért maradnál nála?! - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- azért mert szeretem - mondta a virág.
- miért szereted? - háborgott Aromo.
- csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
a virág meg azt mondta:
- hiszi a piszi.
és olyan boldog volt, amilyen még soha.
(lázár ervin: a négyszögletű kerek erdő)
de hogy mindennap eljön! na nem, az már mégsem! hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. na nem! alig merek már kinézni az ablakon. ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. hű, komor ám, sötétbarna! lép egyet, s már a ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! semmi. már kopog. 'dehogy eresztelek - gondolom -, dehogy!' törődik is vele! átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. a fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. annyian laknak errefelé...és már kopog is, kopp...kopp.
ma is elég bánatosan kelt fel a nap. 'rossz jel, hű de rossz jel!' - gondoltam. nézek a dombhát felé...akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. jött. kapkodtam a fejem, menekültem volna. de hová?
az meg ott már lépni készült. na néztem riadtan, mindjárt a ráday-kastély tetején lesz.
s ebben a pillanatban csöngettek. nagyon vidáman szólt a csengő. mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. aszerint, hogy épp ki nyomja kint a gombot. ugrottam, tártam az ajtót. na mondhatom! még az állam is leesett. egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. már nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: 'kicsoda ön uram, és mit akar?' - de nem jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:
- fussunk!
(...)
Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. el is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. igen ám, de útközben meglátott két asszonyt. éppen azt mondta az egyik a másiknak: 'én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúk a kertembe!...' mi az hogy 'de ha még egyszer' - gondolkozott magában Dömdödöm - akkor már nem fogja szeretni? aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. világéletükben gyűlölték egymást. 'ejha' - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. 'én szeretem az embereket' ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!' óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. 'már megint ez a szó, már megint ez a szeretlek szó!' mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. s úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. egy fiú éppen azt mondja a másiknak: 'én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.' erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: 'én igazán szeretlek' 'mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. s ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? vagy szeret valakit az ember, vagy sem." s akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. mit is jelent igazából? mit jelentett annak az asszonynak a szájából? mit a poroszlóéból? mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? mit? de már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: 'dömdödöm.' azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.
(...)
el is futottak mindjárt. vissza is jöttek mindjárt. na és a kezükben, na lám, a kezükben, oda nézz, a kezükben egy cserép virág! lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.
úgy hívták: Vacskamati virágja.
láttátok volna Vacskamatit! irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. igen boldog volt.
hát így zajlott le az a születésnap.
aztán elmúlt. sok kedd elmúlt. de egyik sem volt Vacskamati születésnapja. a virág meg! uramfia! szegény, szegény Vacskamati virágja! azt hiszitek, törődött vele? nem törődött. azt hiszitek, öntözte? nem öntözte. azt hiszitek, kapálgatta? nem kapálgatta. azt hiszitek, rá is nézett? nem nézett rá.
a virágnak odalett a zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.
egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy 'dömdödöm'.
- hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta hogy dömdödöm.
hogyne hallották volna!
- bizony nem gondozza a virgáját.
- bizony nem öntözi.
- bizony rá se néz.
- bizony hervadozik szegény virág.
- bizony kornyadozik.
így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.
- jaj elfelejtettem! - sápítozott Vacskamati. - pedig az én virágom, Vacskamati virágja. mindig tudtam. ne haragudjatok!
- hát akkor gondozd!
- hát akkor öntözd!
- hát akkor törődj vele!
a virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.
és két nap múlva azt mondta:
- öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! mi lesz már! tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!
na erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.
- mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!
- zöldelleni!
- sárgállani!
- lilállani!
- kékelleni!
- dömdödöm!
- úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.
- jaj, ne! - esett kétségbe Vacskamati.
- de igenis elvesszük!
- dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.
csodálkozva néztek rá.
- azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
- döm.
megkérdezték hát a virágot.
- akarsz Vacskamatinál maradni?
a virágnak szép virághangja volt.
- igen - mondta.
- de hiszen nem öntözött!
- tudom - mondta a virág.
- de hiszen nem kapálgatott!
- tudom - mondta a virág.
- de hiszen rád se nézett!
- tudom - mondta a virág.
- aztán meg agyonöntözött.
- tudom - mondta a virág.
- agyonkalapált.
- tudom - mondta a virág.
- sápadt lettél.
- tudom - mondta a virág.
- csenevész lettél.
- tudom - mondta a virág.
- akkor meg miért maradnál nála?! - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- azért mert szeretem - mondta a virág.
- miért szereted? - háborgott Aromo.
- csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
a virág meg azt mondta:
- hiszi a piszi.
és olyan boldog volt, amilyen még soha.
(lázár ervin: a négyszögletű kerek erdő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése