torockón
kétszer kel fel a nap, de én csütörtökön csak harmadjára ébredtem, konkrétan arra, hogy odakint bőg a szamár. az utcára nyíló kis parasztházat csinálták meg a nevelőknek, meg pár gyereknek elöl egy szobát, és hátul az udvarban húztak fel egy új házat, ami a tulajdonképpeni gyerekotthon; én ott, fent, anyám elöl, lent, és reggelre közénk állt a szamár. nem tudtam úgy bemenni anyámhoz, hogy ne toljam félre az áldott jószágot, ő viszont rugdosással fenyegetett. de aztán valószínűleg megláthatta mögöttem
az úr angyalát, mert elbőgte magát, és félreállt. később sem derült ki, hogy melyikünk a nagyobb szamár (sic!), mert többször próbálkoztam a vele való barátkozással, egészen minimális sikerrel, pedig őszinte megértést próbáltam tanúsítani az élete kilátástalansága miatt uralkodó depressziója iránt - egy depresszióst azt hiszem ezzel lehetne a legjobban kigyógyítani (vagy épp nem) ha le kellene írnia egy füzetbe ezerszer ezt a mondatszerkezetet: az élete kilátástalansága miatt uralkodó depressziója. figyeld csak: az élete kilátástalansága miatt uralkodó depressziója, az élete kilátástalansága miatt uralkodó depressziója, ésígytovább - ugye milyen kilátástalan? na, pont így érezte magát a szamár, és bizony mondom néktek, ez velem is előfordul.
a
tordai-hasadékhoz indultunk el, szamár helyett toyota háton, de lehet jobban jártunk volna az előbbivel, mert torockóról
torda felé sem sokkal jobb az út, sőt. cserébe viszont az
aranyos folyó partja aranyos (abbahagyom a szóvicceket, becsszó). persze nem találtuk meg az utat, bementünk tordáig teljesen feleslegesen, cserébe kaptunk egy igazán megszívlelendő jó tanácsot egy testes autókereskedőtől, ráadásul magyarul: forduljunk meg, menjünk balra, de ne a hivatalos úton menjünk, mert az nem jó, hanem ahol behajtani tilos tábla van, ott hajtsunk be, mert az egy gyár által csinált jó út, a táblával meg ne törődjünk, menjünk csak nyugodtan, kutya se törődik vele. és tényleg. autóval egészen a 'bejáratig' el lehet döcögni, ahol miccset ettünk, ahogy illik, és bosszankodtam azon, hogy ennyi magyart magyarországon se látok. az is kiderült, hogy hiába a sok magyar, román pénzért lehet csak bemenni a szakadékba (!), méghozzá három lejért per fő. mielőtt a fizetős bódéhoz érnél, van egy híd, ami már nem híd, mert kivették belőle a deszkát; megszólalt bennem az ipari alpinista (hiába, akinek papírja van!), és átmásztam volna rajta, hogyha a háromnegyedénél járva nem vesz észre szemben a fizetős bácsi; de ha már így alakult, elkezdett ordítani románul, minden bizonnyal csúnya szavakat, aztán, gondolom látta, hogy ilyen hülye csak egy magyar lehet, átváltott magyarra, és kiderült hogy tényleg nem kedvelt meg; deszkával való agyonverést ajánlgatott, ha átjövök a hídon, meg persze rendőrséget, vagy amit akarok, és hogy ha leesek (alattam egy patak, az igaz) akkor őt bántják (ez is igaz), és hogy én ne játsszak az ő tökeivel, meg hogy neveletlen, szemtelen buzi vagyok (viszont azt hiszem ebből van ami biztosan nem igaz), és hogy takarodjak haza, hogy lehetek ilyen hülye hogy nem látom hogy nem szabad ide feljönni (két keresztbetett deszka, meg egy román felirat, ezt lehet szabadon is értelmezni, szerintem) de legfőképpen forduljak meg és aztán forduljak fel. kellemesen elüvöltöztünk egymással, de nem sikerült meggyőzzem az egyszerű tény felől, mint hogy mindenben tökéletesen igaza van, de ha tényleg attól fél, hogy én leesek, és meghalok, őt meg előveszik, akkor mindketten sokkal jobban járunk, ha engedi hogy átmásszak, lévén hogy a háromnegyedénél tartok, és sokkal több van hátra, mint előre. nem sikerült dűlőre jutnunk, hát visszamentem (ki a szamár ugye), aztán közöltem vele, hogy nem egy észlény, ő is bizonygatott egy csomó csúnya dolgot, de aztán amikor elővettem a pénzt, szó nélkül beengedett.
a bejáratnál, a pénzel előkerült béke árnyékában megvizsgáltam egy táblát, amin egészen vicces feliratot találtam, az egyik oldalán románul, a másik oldalon viszont magyarul, a következőféleképpen:
'a rezervációban találhatók növényi állati, arheolgoikus és geologigus értékek. található több mint 900 féle növény, egyesek nagyon ritkak. állatok madarak ezek közül a szirti sas amely védett. meg van jelölve 100 km turisztikai ösvények. a hegymászók gyakorolják a hegymászást több mint 200 m magaságon. találhatók barlangok amelyekben arheologikus felefedezéseket végeztek. tisztelyék és védjék ezt a csodálatos helyet'minden egyes helyesírási hibát igyekeztem hűen reprodukálni, de fénykép is van bizonyítékféleképpen. elszomorító, hogy azonfelül, hogy semmibe nem kerülne kicserélni egy ilyen régi rendszerből maradt táblát, látszik, hogy eszük ágában sincs, és ez is afféle fricska a magyarok felé. mintha a románok, eu ide vagy oda, nem tudták volna megbocsátani nekünk azt, hogy bizonyos területükön bizony a mi múltunk fekszik, és nem az övék. ettől függetlenül a hasadék gyönyörű, jó egy órás úton lehet végigmenni rajta, a barlangokig mindenképpen érdemes. a szívem szakadt meg a kiépített mászó utakon (hiszen a hegymászók gyakorolják a hegymászást!), persze, megfogadtam, hogy ide legközelebb felszereléssel jövök, majd biztos. azon is szörnyülködtem, hogy a viszonylag veszélyes úton (körülbelül annyira mint a rámszakadék kiépített útja) nemcsak hogy kétéves körüli gyerekekkel, de palotapincsivel is nyomulnak emberek, úgy látszik, tényleg én vagyok túl öreg. a sziklák miatt viszont tényleg érdemes; ha felnézel, ők lenéznek rád, és nyúlnak feléd, mint hajdan az óriások és a küklopszok tehették, amikor még lehetett hinni az ilyenekben.
visszafelé már kopogtunk az éhességtől, ezért is lehettünk annyira elővigyázatlanok, hogy a legelső nyitva lévő étterembe befaroljunk; szerencsétlenségünkre ez épp
somosdban történt meg velünk, egy
két csillagos hotel (!) három csillagos éttermében. a műanyag szobaszökőkútnál (amitől végig pisilnem kellett) én már gyanút fogtam, de az éhesség nagy úr; egy pincér jött elő valamelyik tarantinó filmből, és amerikai (!) angolsággal, és baromi idegesítő áludvariassággal megkérdezte hogy honnan jöttünk, hova megyünk, kik vagyunk, mit csinálunk (!), mellékesen rámutatott az étlapon arra a három ételre, amit egyáltalán rendelni lehetett, közölte hogy a többi egyszerűen nincs. nem tudom voltál-e már olyan szar helyen, ahol minden szar volt, a szó szoros és átvitt értelmében is; a hangulat, a berendezés, a pincér, a szagok, a kaja, az árak, és ettől annyira szarul érezted magad, hogy még elmenni se volt erőd; mindenesetre, még ha történt is veled ilyen, akkor is szorozd meg legalább öttel, és akkor jársz ennek a helynek a közelében. tőlem telhető realizmussal próbálom most leírni, és azt gondolom hogy a hézagos emlékezetem is lefaragott bőven a túlzásokból, tehát nagyjából tényleg így volt minden: az üdítőt és a sört kb tíz perc múlva hozta a tarantinó figura, kinyitotta (!), de poharat már nem hozott hozzá, aztán a kaja körübelül negyven perc múlva jött ki; egy szelet hús volt a baromi nagy tál bal szélén, tíz, tizenöt félig megsült mirelit krumpli a másik oldalán, középen egy szelet fekete, hibás paradicsom és egy fonnyadt pirospaprika; a káposztasaláta, amit nem lehet elvileg elrontani, sótlan volt, és a levelek fele szintén fekete; anyámmal nagyon régóta nem értettünk annyira egyet semmiben, mint ebben, hogy ennél rosszabbat még sosem ettünk. egy darabig még vicces volt versenyezni azon, hogy kinek a kajája szarabb (anyám még levest is rendelt!), aztán amikor rájöttünk hogy ez nem vezet sehova, azon kezdtünk el tanakodni hogy el kéne menni innen. amikor bementem fizetni, anyu már kiállt; és a tarantinó figura itt alakított a legjobbat, mert megint azzal az iszonyú, szombat esti b-filmes mosolyával megkérdezte, hogy hol fogunk aludni (!), meg hogy sokszor jártunk-e erre, etc, és közben leszámolt egy olyan számlát, amit nem bírtam kifizetni. olyan dolgokat számolt fel, hogy az eszem megállt. nem tudok románul ugye (bine bine), de kihozott a csávó egy tálcában kenyeret (amit nem takart le, röpködtek rajta a legyek, ezért nem volt gusztusunk enni belőle), amiből mindegyik szeletet felszámolta (holott nem ettünk belőle ugye), felszámolta (ez nem vicc!) a paradicsomot (paracsku!), felszámolt 30 százalék (harminc vaze!) valamilyen díjat (amire én a felszolgálási díjat gondoltam) és így jött ki a végeredmény ötvenhat lejre, nálam meg ötven volt, abból is bőven szerettem volna visszakapni. kimentem hogy hozok mindjárt pénzt a kocsiból; anyám az étterem előtt az utcán várt; annyira igazságtalannak éreztem az egészet, és annyira dühös voltam (kaja közben végig azon kardoskodtam hogy húzzunk el innen a fenébe, hagyjuk itt a kaját, ne fizessünk) hogy azt mondtam anyámnak, hogy hajtson. hat lej kb ötszáz ötven forint, az ötven lej meg ugye négyezer valamennyi; csak a miheztartás végett. most kezdődött csak a mi akciófilmünk, anyámmal izgatottan beszélgetve, hogy ettünk-e ennyire szar kaját, avagy sem, meg hogy szerinte utánunk jön-e, én mondtam hogy szerintem nem, hülye magyarok, biztos leszarja, hat lej egy ilyen helyen, és már az aranyos partján jártunk, anyám a szokásosnál is gyorsabban repked a gödrök felett, amikor hátulról bevág egy öreg mercédesz (300 sl, mondom, mint a filmeken), befarol elénk, anyám persze satufék, kiugrik belőle a tarantinó figura, és kéri a hat lejét, az arckifejezése olyan, mint azoknak a tarantino karaktereknek, akiken látszik, hogy most nem viccelnek. kínomba csak annyit vágtam hozzá, hogy ennél szarabb kaját még nem ettünk, de büszkeségem megtépázva, tarantinó morcos arccal mercédeszbe be, a filmnek vége, késő délután van az aranyos partján.
később persze, szarrá elemezve már nagyon viccesnek látjuk a helyzetet, addig korántsem. az izgalmak levezetése végett behajtunk egy görög-keleti kolostorhoz, mert még nem láttunk ilyet, jómagam vad fotózásra indulok, korántsem kedves apácák zavarnak el, így alakul, hogy valamiféle úrvacsora-féle kellős közepén találom magam; megállapítom hogy a görögkeletieknek nagyon szép a zsolozsmázásuk, valamint összetett kezem közül próbálok fotózni, amitől nagyon világinak, oda nem illőnek érzem magam, érezheti ezt a pópa is, mert azzal a himbálózó tömjénes cuccal párszor az arcomba vág. furcsa megélni, hogy mennyire sokat számít pár kilométer; az én szocializációmnak egyszerre idegen, és egyszerre izgalmasan egzotikus egy görögkeleti ceremónia, míg ha arrébb születek egy kicsivel, gondolom a katolikus-református, 'a pap beszél, a hívek néha bólogatnak és ámmeneznek' megoldása lenne furcsa, és közbe nem tudok nem arra gondolni, hogy csak az ember csűri-csavarja így istent, minden más élőnek ugyanazt jelenti; de ebbe persze nem megyek bele. azt hiszem, hogy égi jelnek tekinthették volna a kolostorbeliek, ha tudják, hogy utána, a faluba menet elgázoltunk egy viperát; átment rajta az autó, de még élt, dühösen harapta a saját farkát. azon gondolkoztam, hogy tudja-e magáról, hogy ő egy kígyó, és hogy minek a szimbóluma, főleg így, félig elpusztulva, farkába harapva; ilyen gondolatok mellett nem csoda, ha arra jutottam, hogy még ma felmegyek a
székelykőre, pedig már hét óra körül járt. másnap reggel indulni akartunk torockóról, és nem akartam anélkül elmenni onnan, hogy nem mászom meg a székelykövet - annál is inkább, mivel a már emlegetett forrás borozóban kaphat az ember oklevelet arról, hogy megmászta (igaz, később kiderült, hogy az tökmindegy hogy megmászod-e, ha odamész, és kifizeted az árát, akkor is megírják, ha csak a kocsiból nézted a sziklákat).
persze a marcinak nagy a szája, és alpinistának gondolja magát (hiába, akinek papírja van!), ezért nem az úton oldalról, hanem a sziklákon keresztül szemből indultam el, lévén hogy elvileg két órás az út felfele, tehát biztosan rám sötétedett volna, de gondoltam én, hogy ha megmászom elölről, akkor időt nyerek, és akkor faszagyerek leszek. naja. gondoltam én. négyszáz méterig oké volt a dolog, onnan viszont olyan, amiről vagy regényt kellene írni, vagy beszélni sem érdemes róla. az ember rengeteg mindent megtudhat magáról, ha egy olyan sziklán találja magát, ahonnan se lefele, se fölfele nem tud menni, meleg van, az izzadság hideg rémületté változik, a kövek kimozdulnak a lába alól, és pontosan tudja, hogy baromi hülyeség volt idejönni, és azt is, hogy ő akart idejönni. nincs az az önismereti kurzus, ami fölérne ezzel; meg azzal, ahogy a dolgok összeszűkülnek fönt a hegyen, mint ahogy a falu, és az emberek ott lent, és olyan távoli, apró, és lényegtelen lesz minden, ami eddig körülvette, csak a sziklák számítanak, a kövek, az a pár fű, ami nem szakad le alattad, és a kezed, hogy tartson. szerelmi bánat? nincs értelme az életnek? nem értenek meg? csalódtál magadban, másokban? nehéz az élet? nahiszen! mássz sziklát. kutyabajod se lesz utána. izzadt leszel, koszos, mocskos, és bőr sem sok marad rajtad; de a problémáid, a frusztrációid, mindaz, amiről azt hiszed hogy te vagy, lekopnak rólad a sziklákon. a végén már csak az számít hogy feljuss, és megúszd. már egészen szürkület volt, mire feljutottam, és többször majdnem meghaltam; és persze megfogadtam, hogy soha többet nem mászok felszerelés nélkül, csak úgy felkészületlenül sziklát; és ahogy feljutottam, tudtam, hogy dehogyisnem fogok. a csúcstól nem messze, amikor leraktam a könyökömet, tőlem pár centire bemászott a kövek közé valami, és eszembe jutott a vipera; onnantól kezdve úgy féltem, ahogy az ember az elkerülhetetlen dolgoktól fél, és azt hiszem, a hitemhez képest egészen tisztán imádkoztam. kurjongattam és énekeltem, mert azt tudom, hogy a hangom annyira borzalmas, hogy annál nagyobb fegyverem nincs; ha volt is több kígyó a meleg kövek között, jobb ízlése volt annál, minthogy a közelemben maradjon. úgy ment le a nap, ahogy én mentem föl, és annyira gyönyörű volt, borzalmas, és kétségbeejtő az egész, hogy erről is, vagy regényt kellene írni, vagy nem beszélni róla; mire megtaláltam magát a székelykövet, már csak a hold világított, és töksötétben indultam el lefele, a hivatalos úton, ami annyira meredek fölfele, hogy általában keresztbe mennek le az emberek, mert túl veszélyes visszafele. volt nálam fényképezőgép, és amíg le nem merült belevakuztam az éjszakába, hogy lássam az utat; aztán pár száz méter után rájöttem hogy már nincs út, csak a kövek, és arra is, hogy nem látom hogy mire lépek, aztán később arra is rájöttem hogy lépni is tök fölösleges, gurulok magamtól, aztán utána arra is, hogy mindenképpen össze fogom törni magam, ha nem lassítok; közben már bennem volt az is, hogy anyám hogy kereshet, kihívhatja a rendőrséget; azt is megtanultam, hogy mindazt, amit a hegynek fölfelé elhagytam, gondolatokat, félelmeket, szerelmeket, most visszakaptam lefele menet; ott voltak velem a sötétben, arcok, hangok, és volt, amikor azt hittem hogy már megőrültem. és olyan is volt, mint valami mesében, hogy fel akartam adni, a szomjúságtól már nem láttam, és biztos voltam benne, hogy végérvényesen eltévedtem, mert még a falu fényeit se láttam lent, úgy ahogy eddig, és ekkor vízcsobogást hallottam, és olyan volt mintha álmodnék; ott volt egy forrás, a kövek között, tisztán, és jóízűen, és úgy felfrissültem tőle, ahogy azt csak ilyen helyzetben, és ilyen forrásokból lehet; aztán a vizet követve, tökig sárosan, de boldogan, mert tudtam hogy a forrás a faluhoz vezet, jutottam le, és mire visszaértem, anyám a dolgok előtti lócán ült, és várt. aztán elmentünk a borozóba, egy kicsit berúgtunk, és a csapos elmondta, hogy errefelé nincsenek viperák. az amit elütöttünk, az ettől függetlenül is vipera volt, de ahogy ő fogalmazott, 'ez nem jelent semmit'. megkaptam az oklevelet, ami tanúsítja, hogy
'n.m. bátor hegymászó, nem mindennapi kitartásról (anyád)
és merészségről (ha tudnád)
tanúbizonyságot téve, halált megvető bátorsággal (nahiszen),
végtagjai nem kímélésével (szó szerint)
a csúcsra mászva, felgyalogolt (ha legalább gyalogolt volna)
a torockói székelykő 1128 méteres sziklagerincére, s a hajdani székelyvár romjain megpihenve (nem értem rá vaze!)
fogadalmat tett (hogy többet nem lesz ilyen hülye)
, hogy innestől nemzete felvirágoztatásán fog munkálkodni (mindenképpen)
. isten segítse ezen elhatározásában! ezen okiratot hitelesítette és pecséttel ellátta -egyedüli hitelesítő hivatalként - a torockói forrás borozó alispánja: jó balogh szabolcs.'hát a jó balogh szabolcs bora tényleg annyira jó, hogy ő is nagyon jó, az isten áldja, egyébként meg tényleg nagyon jó figura, fél perc alatt megszerettem a humorát, amiből alig ad vissza valamit az effajta papíros. aznap éjszaka úgy aludtam, hogy nem volt az a szamár, aki meg bírt volna mozgatni.
péntek reggel viszont, fáradtság és sebek ellenére, mindkét nap előtt keltem, és végre megértettem hogy megy ez; először a hegy mellett jön föl a nap, akkor amikor kihajtják a csordát, és megjön a harmat, aztán eltakarják a hegyek a napot, akkor lesz olyan, mintha pár órával korábban lenne, és később, amikor a nap felér a hegy tetejére, jön a második napfelkelte, a székelykőnél, a két szikla között süt be a nap, csíkról csíkra borítva be a falu házait; és azt mondta ott az egyik öreg, hogy legelőször mindig a jóskáék csűrjén kezdi, majd figyeljem meg, és tényleg. torockóról elfele köszöntünk a panziónak, egy pillanatra mintha a tarantino figurát is láttam volna; aztán a tordai
sóbányába mentünk, mert hogy az jó lesz anyu tüdejének. tolókocsi nem volt nálunk, és kiderült, hogy háromszáz méteres folyosón kellett volna begyalogolnia az első kürtőbe, amit persze nem bírt volna; székkel a hátamon mentünk be, és ahol elfáradt, ott leültettem, és nélküle mentem tovább. én a
parajdi sóbányát sem láttam, valószínűleg ezért nyűgözött le annyira, ez az egyébként kicsinek minősülő bánya; bent a mária terézia kürtőbe, ezer lépcsőn keresztül lehetett leereszkedni, ahol az alján mintha valami utópisztikus, világ vége utáni világba csöppentél volna; gyerekek játszanak a sóban, nők beszélgetnek, szürkék a fények, mint valami téli kisváros parkjában, tollasoznak a sötét barlangban, máshol sakkoztak, egészbe véve ilyen science fiction hangulata volt az egésznek;
bradbury-novellákat képzelnék el ilyen környezetben. ki volt írva, hogy kérjük, ne vigyenek haza sót, és persze hogy vittünk; zsebemben egy ökölnyi nagyságú sókő, azzal sóztam meg az uzsonnánál a paradicsomot.
utána újra úton, vár
kolozsvár, a nagy nagyváros, ami félig olyan mint szeged, félig olyan mint pest, közben meg teljesen olyan, mint amilyen csak kolozsvár lehet. itt üt el először egy autó, anyámnak tartom a parkolóhelyet, és ónezsinór rám tolat egy puttonyos autó, meglök, hanyattesem, beparkol, és a vezetője elmegy. annyit se mond hogy pardon. azon gondolkozom, egyáltalán észrevette-e. ettöl függetlenül szeretnék embert ölni. egy magyar étteremben eszünk, mert mi ilyen gasztronauták vagyunk mostanában.
agape a neve, ettől függetlenül nem adják ingyen az éltelt, sőt. de legalább magyarok, a kávé főtt, ami ekkor már felér egy megváltással. fent az emeleten van a drága pénztárcájúak szórakozása, ahol diszkréten figyelmeztetnek öltözékemre, egész pontosan 'köszönjük hogy tiszteletben tartja éttermünk színvonalát' mondja nekem kedvesen egy pincér, nem értem pontosan mire gondol, lehet a tornacipő a baja, gondolkozom rajta hogy talán verset kéne szavaljak magas színvonalon, de aztán inkább ráhagyom. mindenesetre itt van torockó terem is, ahova azért befotózom magam, amikor nem néznek oda, és itt látom azt, amit torockón végül se, vagyis magát a torockói népviseletet. aztán tovább nagyvárad fele, át a
királyhágón, ami az egyik kedvenc részem lenne erdélyben, ha nem folyton átmennénk rajta; be az árusok hadába, ahol is titokdobozokat sikerül zsákmányoljak, amiket képtelenség kinyitni, ahhoz képest tudok olyat, akinek elsőre sikerült. furcsa ez a kettőség is, ha királyhágóról nézed, románia nagyon drága; forintba átszámolva majdnem ezer forintért veszünk például szőlőt. és újra itt a jó ismert kamionos jelenség is, alig vártuk.
anyám idegei a vezetéstől megint feszülnek, a szokásos döcögünk, döcögünk, gyerünk, ihaj, döcögünk, döcögünk, namost, ihaj, ésígytovább stílus, így esik, hogy már majdnem nagyváradnál látjuk hogy jeleznek hogy rendőr. el is megyünk egy álló kocsi mellett, azt hiszem az az, bőszen jelezzük a szembejövőknek, hogy rendőr, forgatom a kezem, ahogy a trafipax, egyszer csak azt veszem észre hogy leintenek. rendőr, bírság, no ungarisku, no english, bani, bani, írja papírra hogy ötven lej. azt is írja miért; 61-el megyünk, ott, ahol csak hatvannal lehet menni. gyanús hogy csak minket állítanak meg; feltünik a magyar rendszám? tényleg nincs ötven lejünk, az a nagy büdös helyzet, próbálok magyarázkodni, de a trafipaxos rendőr magyaráz valamit románul, amiben benne van a magyar szó, majd elhajt; a másik társa marad, odavezet egy másik kocsihoz, ahol elvileg, a társa tud angolul. mondom neki hogy nincs bani, nincs euró, van forint, de szeretném látni a fényképet, valami bizonyítékot, hogy mi tényleg megszegtük románia szent szabályait. petro, petro, bizonygatja. eltelik pár perc, míg megértem hogy azt akarja, menjek el a benzinkútra, ami előttünk van kb 500 méterrel, és hogy ott váltsam fel a pénzt. elsétálok oda, és elhajtanak a fenébe, mondják hogy itt sosem volt pénzváltás. visszasétálok, kezdem felhúzni magam, mondom hogy fotó, fotó, hagy lássam már legalább, erre kiderül hogy fotó nincs, mert az a másik kocsiban volt, ami elhajtott. kb fél óra után jutunk dűlőre, miután kapunk egy űrlapot, amiből kb azt lehet kistabilizálni, hogy ötven lejt fizessünk be három napon belül, különben száz lesz. ahol megállított a rendőr, mellettünk valami elképesztő mesehely; műanyag állatokat árulnak, és lakókocsikat, de vannak itt életnagyságú kalózok, elefánt, zsiráf, tigris kergeti a rosszul kipingált hófehérkét, de van itt hatalmas mellű nő is, illetve miniatűr katonák, mind rosszul festve, összezsúfolva, valamiféle elképesztő wonderland hangulatot idéz,
neil gaiman amerikai istenekjében olvastam utoljára hasonlókat, azt hiszem, itt bármi megtörténhet.
