not in my name

voltak napok amelyek elmúltak, anélkül hogy lettek volna; így utólag visszanézve, csak valami halvány derengés maradt utánuk. ma már megfogni se lehet ezeket a napokat, megidézni se, az ember csak sejtheti, hogy voltak, bár a múlt idejük is közömbös, és tét nélküli. bár ilyenek lennének ezek a napok, amelyekből most megpróbálom kiírni magam, de ehhez képest elviselhetetlenül itt vannak, úgy érzem megfulladok tőlük, bőgni kellene, toporzékolni, ordítani, ha lenne kinek, és lenne minek; csakhogy nincs megfogható ok, nincsen semmi baj, elmúlnak a percek rendben, reggel fel kell kelni, este feküdni, a közte lévő időt meg túl kell élni, ahogy illik. mindenből van egy kicsi, de egyik se sok; a fenekem rendben, fáj, fáj, de ez már nem dráma; anyámat percről percre veszítem el, mindenféle értelemben, hol mellette vagyok, miközben az eszét veszti, hol mögötte, hol messze tőle; ezt is meg lehet szokni. se meleg, se hideg nincs, se szerencse, se pech; mi a fene emészt akkor ennyire?

persze, bőgni kellene. ahogy állítólag az anna féle ági szokta mondani: 'baj van a szeretőképességemmel'. hát baj. generáloztatni kellene. hajaj. anyám rakódott le bennem ennyire? a szív utáni futásaim? bár csak lenne bennem művészet, tehetség, képesség arra hogy ilyenkor ki bírjam írni magamból ezt a szart, úgy hogy olvasni és érdemes legyen; a szorongásomat, hogy hogyafaszba maradjak normális, ha a családom őrülete napról napra jobban körbekerít, mint valami kurva háborúban a harckocsis hadoszlop; lassan jönnek előre a lánctalapaikon, és nem tudok józanul védekezni ellenük; a keserűség, apám közönye, anyám lebegő, vizenyős hisztije, a gének, hogy egyszer én is mind ez leszek egykor, és az az egyre folytogatóbb kétségbeesés, hogy mindegy nekem már minden, csak egy kis szünet, nyugi, pause, holiday, akármi. nem megyek horvátországba. vasárnap mennénk ugye, szerdán dávidozni kell, nem érnék vissza. bár az se lett volna pause. megyek, futok a szívem után, ugye, bár inkább magam elől, hogy megnyugodjak már egy kicsit, de azt hiszem a keserűség most épp azért ekkora bennem, mert az elmúlt napokban ezt nem lehetett. volt valami olyan bennük, amitől az ember csak idegesebb lesz; és ez épp akkor a legidegesítőbb, amikor harcol a nyugalomért.

olyasmi ez, mint amikor a kellemes este valamiért mégsem egészen kellemes, de nem tudod megmondani miért; a hely, ahol ülsz, árnyas kert helységgel, hangulatos lámpákkal, jó, de van benne valami idegesítő, a hátad mögött ülő talán, vagy a pincér, vagy az isten tudja, nincs meleged, kimondottan, de feszengsz, érzed hogy a hátadra tapad az ing, akivel ülsz, azzal is valami közétek száll, nem az ő hibája, nem is a tied, de úgy idegennek érzed most az egészet, nem is kéne mit mondani, hirtelen, de akkor meg annak a csöndje száll rátok, faszotok kivan, egy kicsit, mind a kettőtöknek, de mosolyogtok, közbe kihozzák a bort, na majd, most, ez helyre tesz mindent, belekortyolsz mohón, helyrehozva az egészet, amiben épp az a bosszantó, hogy alig kellene csak helyrehozni, nyelvedre kerül a bor íze, és akkor üt be még ez is; a bor se jó, persze nem is kimondottan rossz, de nem jó, kesernyés utóíze ráömlik mindenre, a helyre, a pincérre, akivel ülsz, az időre, az ingedre, és legszívesebben már hánynál, a picsába az egésszel, bárcsak nem itt lennél, nem ezt innád, nem vele, de az ilyen napokban az is borzalmas, hogy nem lehet előlle hova menni; te is tudod, hogy ez lenne máshol is, mást is, mással is, és ettől teljesen elfáradsz, és már csak arra vársz, hogy legyen már vége mindennek, és mehessél aludni.

a tegnapi napban is ez volt a jó; nem tudok aludni, hát persze, itthon nem lehet, és a fáradság, mint valami hű barát, velem volt mindig, vállára hajthattam a fejem, hagyhattam hogy eltakarjon, maradhattam éppen, ölébe bújva szépen, a bosszúálló világ elől. anyámmal ültünk majd két órát a dugóba, három autó egymásnak ment a 2/a-n, áttereltek a régi kettesre, a forgalom beállt, öttel mentünk előre. közben megéreztem valami olyat, valami olyan jéghideg szart, amit nem tudok elmondani, és nem is olyan dolog, amit el lehet, vagy el kellene mondani; ott, a dudáló autók, kresszel szabályozott őrületében, míg anyámból is folyt az övé, megéreztem, szinte megfoghatóan, és tapinthatóan, hogy nem tudok segíteni rajta; mindaz a hiúság, és a megnyugvás, hogy az, hogy én vagyok, ahogy amilyen vagyok, ha józan, okos, jógyerek, aki majd ha elég okos lesz, és elég sokáig tűr, és viselkedik, és szelíden nevel, majd a végén, megmentett anyámmal az oldalamon, belovagolhatok a rózsaszín mennyországba; de tegnap, egészen érthető, és látható volt előttem, hogy nem vagyok már én se józan, sosem voltam, és anyám őrülete épp úgy bennem van, mint ahogy a génjeim, az örökségem, az őseim, a sorsom, ahogy egy beduin is beduin marad, akárhova megy, nem segítettem rajta, hanem átvettem én is, ő pusztán előttem jár, mint valami kurva felkiálltójel ült abban a kocsiban, a dugóban, és ahogy megláttam rajta a menthetetlenséget, a szó szó szerinti, és nem valamiféle dramatizált értelmében, ugyanúgy megláttam rajta a saját menthetetlenségemet is, az őrületében a saját őrületemet, hiába menekültem én előlük, anyám és apám elől, vagy jöttem vissza, kivont karddal, hogy én majd levágom a sárkányaink fejét, vagy hiába lettem egy lomha, lusta, semmirekellő, csúsztató naplopó, aki él a szar árnyékában, és maga is odaszarik; nem különbözök már tőlük én se, és tönkrementem már én is. ez a feszültség, ez a generált szar, ami arra késztet, hogy most is, ilyen fasságokat írjak, ez a keserűség, ez már épp az, amiből anyámat akarnám kimenteni. tulajdonképpen nem tudok erről beszélni.

és az a szar, hogy az ember a végén, de nem csak a végén, közben, és az elején is, csak önmagát tudja felmutatni. mindenkit csak az után érdekel, hogy honnan jöttél, amilyen vagy; aki vagy, az az első, és ha az aki vagy, az szar, abból csak pillanatokra ad felmentést, hogy az, ahonnan jöttél, az is egy szar. és magamnak azt hazudom, hogy kapkodok, hogy ne az legyek, ahonnan jövök; de valójában nem csinálok szart se. hogy másról beszéljek, most olvastam ki michael ende momoját; és bőgni tudnék, ha arra gondolok, hogy én tulajdonképpen még voltam annyira gyerek, hogy láttam, amikor anyámat meglátogatta először egy szürke úr; a szivarjának a füstjére is emlékszem, és arra is rettenetesen féltem, és örültem hogy elment; és azt is láttam, amikor apám megjött, hogy apámat már rég megfogták a szürke urak; és basszus, azt bezzeg nem tudom, hogy engem mikor látogattak meg először; de éppúgy, mint idegenvezető gigi, én se vagyok már az a borzasfejű marci, aki még ki tudta volna röhögni a szürke urakat. kurvaéletbe az egészbe. mindenesetre, not in my name.