vonatok, buszok, halak, madarak

most már a saját tollamat fogom (istenem mikor írtam utoljára tollal), de mégis a másikéval kezdem:

'félek, elalszom egyszer, s te itthagysz, mint a busz.
pöfékelsz, elgurulsz, és többé sose látlak.
vagy kiröppensz a számon, mint halottból a szusz.
vigyázó lelke rebbenő madárnak.'

ezt írta varró dani.

'félek, elalszom egyszer, és te elindulsz, mint a vonat.
lekéslek, elrobogsz, csak nézhetek utánad;
vagy kifognak mellőlem mint tóból a halat;
más horog tépi majd a szádat'

ezt parafáltam akkor, amiről a rozi azt hitte hogy csak a szex. a zazi meg még. de nem ez a lényeg.

úgy gurulnak ki belőlem a dolgok,
mint ahogy pályaudvarról
húznak ki üres vonatokat
azok, akik nem hagynak már
maguk után utasokat.

máshogy törnek szét
már a dolgok bennem.
valahol mélyebben. szelídebben.
onnan jöttem ahová mentem.
utaztam és megöregedtem.

ezt írtam most. mindig csak a vonatok, a buszok, a halak, meg a madarak.

vonatok.
hazahoztam dávidot anyámhoz tegnap, terápiás célzattal. bejött, anyám őrülete megakadt a kerekek között, és körbezsongta a dávidot, a dávid csak bázott, a cicák ugráltak, anyám azóta újra beszél (!), már sok is belőle. ez volt az ára az olyan kommunikációknak mint hogy jóéjszakát, mikorjössz, kérszmég, stb.

buszok.
vettem egy cipőt. azt a cat-ot, amilyen az ambrusnak is volt, és amit nem vettem meg kb tízszer ennyiért annó írországban. az előző cipőmet sárinak hívták (sári!), ezt még fogalmam sincs; egyedül vettem, és szegény olyan ronda mint a bűn. hetes busznak neveztem el, egyenlőre, jobb híjján; csak azért mert szarrá taposták szegényt (volt kb öt perces) a nevezett járművön. hívhatnám még íjjásznak, vagy tolópinnek, de azt hiszem ez már így is beteges. szerintem a végén sári lesz ez is.

halak.
voltam ma a dáviddal a budavári labirintusban. majd két órán keresztül azt hiszem igazán boldog voltam. két hülyegyerek rodeózik a mésztufák (!) és az ijedt túristák között; mi szerintem sokkal félelmetesebbek voltunk, mint az egész labirintus, úgy ahogy van. annó a zsófival voltam ott, és az is furcsa, hogy a lépcsőn lefele jöttem csak rá, hogy a zsófi volt az, és ezúttal is, lépcsőfokokban értettem csak meg, hogy van akit annyira megúszunk az életünkben, hogy alig, vagy csak nagyon nehezen lehet rá emlékezni, míg másvalakit meg annyira nem ússzuk meg, hogy csak alig, vagy nagyon nehezen lehet rá nem emlékezni, micsoda nagy igazságok ezek. a lépcsők meg azért voltak fontosak, mert negyvenkettő (?) volt belőlük, ráadásul még kanyarodtak is, állitólag (a jegyes pasi szerint) a dávid az első tolókocsis, aki látta a labirintust, a fene tudja, de megcsináltuk a labirintust is (!), és kiszabadítottuk a napot (!!), amit viszont tényleg megnézem, ki csinálja utánunk kerekesszékben. ittunk a borból (vizezett, szar!), és úsztunk a vizes köveken, mint valami betépett szörny a régmúltból. a kerekes szék nyomai mégsem maradnak meg úgy, mint a mobiltelefoné.

madarak.
kistoppolok horvátországba. ezt ma tudtam meg. azt is, hogy az ukuméék valameddig lehet hogy elvisznek. valamelyik határig. ma bemondták a tévébe (hiába, ha itthon vagyok, szól az a kurva megvakult láda) hogy horvátországban 'nincs kultúrája a stoppolásnak'. énis ettől félek. viszont ajánlgatták a bicigliket. énis attól félek. jövőhét vasárnapján, ha az ukumével, jövőhét közepén, ha nélküle. valaki hozzon majd haza! kellene sátor is. muszáj repülni, ha van aki szárnyra kapjon bennünket. még sok ilyen mondatot marci. ennyit tud a tollad.