mi van még?

az elmúlt két órában ez a két sor járt a fejemben, amikor az ági (a nemes) azt mondja:

– de így? mi van még? nem nyugszom sosem.
szeretsz, szeretlek. mily reménytelen.

hogy lehet ezt ilyen kétségbeejtően pontosan megfogalmazni? mily reménytelen. de várjál, megmutatom az egész verset, bár biztos ismered, és akkor a címét is tudod (szomj):

hogy mondjam el? a szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
és mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– de így? mi van még? nem nyugszom sosem.
szeretsz, szeretlek. mily reménytelen.

bazdmeg. ilyet egyébként (szerintem) férfi nem tudna írni. pedig milyen természetes is, és emberi; enyém. enyém, enyém, enyém. ha enyém lehetne, másképp lenne reménytelen. de így? mi van még? a másik ami iszonyúan tetszik, a kényes kezed, amivel magadat őrzöd. bazdmeg. mi mást csinál az ember végülis, valahol mélyen, mindig, a kezével; magát őrzi. őrzi a másiktól, őrzi önmagától, a tárgyaktól, a hidegtől, a melegtől; és ha zenélek, ujjaim futnak a hűvös billentyűkön, még olyankor is magamat őrzöm. magamból azt, aki csak akkor lehetek, amikor az ujjaim futnak a hűvös billentyűkön. s asszondja ez az ági (a nemes), ezt figyeld basszus: s mely minden omló végső pillanatban / elmondja: mégis, önmagam maradtam. bazdmeg. elfoglal az, hogy másokkal mivan; vele, veled, velük, veletek, ragozzuk a távolságot, ugye; elfoglal az hogy mi lehet, és mi lesz, és mi van; ragozzuk az időt, ugye; én neked mi vagyok, és te nekem mi vagy, és mi mi vagyunk; ragozzuk azt is, ami ragtalan, ugye. de mégis, hiába anyám, apám, a pokol, vagy néha a kézbe vehető mennyország; mégis, minden omló végső pillanatban önmagam maradtam. bazdmeg. és ha figyelmesen megnézed valakinek a kezét, tényleg ezt mondja el. a tenyér. a redők. az ujjak végén a bőr. szerettél már valakit annyira, hogy meglásd ezt a kezén? hogy csinálhatsz te akármit, akárhogyan, akármeddig; ő ő marad, menthetetlen. persze, ha húsevő növény lehetne a tested, az más; akkor tényleg lehetne magadba mind, mohón, elégitetlen. milyen furcsa hogy ez a vers most így előjött, és gyorsan írok is róla, amíg, mint valami kiskamasz, rajongással olvasom újra minden sorát. ősvilági zsályák szagát érzem, bár nem tudnám megmondani hogy pontosan honnan jön; a szó úgysem leli számat. arról, hogy milyen hihetetlenül precíz, gyengéd és erotikus az a kifejezés hogy a hajad, mondja az ági (a nemes) suhan velem, hintázó tájon, (hintázó táj! - bazdmeg!) arról most inkább ne, se a lenge lelkedről (amely fejed fölött, mint lampion lebeg), elég az hogy valami ilyesmi lehet (érzem? vagy emlékezem?) a szerelem. húsevő virágként milyen egyszerű, és tökéletes. úgy lehetne, hogy magamba innám olvadó húsod; de így? így tényleg, mi van még? ennyi a szerelem: nem nyugszom sosem. ha szeretsz, ha szeretlek, (s akkor is ha nem!) mindenhogyan, mily reménytelen.