believe

mert asszondja hogy:
'(...) the pool is dirty but i'm feeling clean, love is the drug. i need a rush and then he comes to me, he gives me a hug. fill my pockets with stones but i can't sink. help me if you believe'



rühellem ezt a változatot. ezt bezzeg nem de itt meg a klippnek nincs sok értelme. persze mindenről akartam írni, csak erről nem, és erről se így, és főleg nem ennyivel lerendezve, de magam sem hiszem már el. és te? mindenesetre, fülle meine hosentäsche mit steinen, auch dann kann ich nicht versinken hilf mir, wenn du glaubst.

mi van még?

az elmúlt két órában ez a két sor járt a fejemben, amikor az ági (a nemes) azt mondja:

– de így? mi van még? nem nyugszom sosem.
szeretsz, szeretlek. mily reménytelen.

hogy lehet ezt ilyen kétségbeejtően pontosan megfogalmazni? mily reménytelen. de várjál, megmutatom az egész verset, bár biztos ismered, és akkor a címét is tudod (szomj):

hogy mondjam el? a szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
és mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– de így? mi van még? nem nyugszom sosem.
szeretsz, szeretlek. mily reménytelen.

bazdmeg. ilyet egyébként (szerintem) férfi nem tudna írni. pedig milyen természetes is, és emberi; enyém. enyém, enyém, enyém. ha enyém lehetne, másképp lenne reménytelen. de így? mi van még? a másik ami iszonyúan tetszik, a kényes kezed, amivel magadat őrzöd. bazdmeg. mi mást csinál az ember végülis, valahol mélyen, mindig, a kezével; magát őrzi. őrzi a másiktól, őrzi önmagától, a tárgyaktól, a hidegtől, a melegtől; és ha zenélek, ujjaim futnak a hűvös billentyűkön, még olyankor is magamat őrzöm. magamból azt, aki csak akkor lehetek, amikor az ujjaim futnak a hűvös billentyűkön. s asszondja ez az ági (a nemes), ezt figyeld basszus: s mely minden omló végső pillanatban / elmondja: mégis, önmagam maradtam. bazdmeg. elfoglal az, hogy másokkal mivan; vele, veled, velük, veletek, ragozzuk a távolságot, ugye; elfoglal az hogy mi lehet, és mi lesz, és mi van; ragozzuk az időt, ugye; én neked mi vagyok, és te nekem mi vagy, és mi mi vagyunk; ragozzuk azt is, ami ragtalan, ugye. de mégis, hiába anyám, apám, a pokol, vagy néha a kézbe vehető mennyország; mégis, minden omló végső pillanatban önmagam maradtam. bazdmeg. és ha figyelmesen megnézed valakinek a kezét, tényleg ezt mondja el. a tenyér. a redők. az ujjak végén a bőr. szerettél már valakit annyira, hogy meglásd ezt a kezén? hogy csinálhatsz te akármit, akárhogyan, akármeddig; ő ő marad, menthetetlen. persze, ha húsevő növény lehetne a tested, az más; akkor tényleg lehetne magadba mind, mohón, elégitetlen. milyen furcsa hogy ez a vers most így előjött, és gyorsan írok is róla, amíg, mint valami kiskamasz, rajongással olvasom újra minden sorát. ősvilági zsályák szagát érzem, bár nem tudnám megmondani hogy pontosan honnan jön; a szó úgysem leli számat. arról, hogy milyen hihetetlenül precíz, gyengéd és erotikus az a kifejezés hogy a hajad, mondja az ági (a nemes) suhan velem, hintázó tájon, (hintázó táj! - bazdmeg!) arról most inkább ne, se a lenge lelkedről (amely fejed fölött, mint lampion lebeg), elég az hogy valami ilyesmi lehet (érzem? vagy emlékezem?) a szerelem. húsevő virágként milyen egyszerű, és tökéletes. úgy lehetne, hogy magamba innám olvadó húsod; de így? így tényleg, mi van még? ennyi a szerelem: nem nyugszom sosem. ha szeretsz, ha szeretlek, (s akkor is ha nem!) mindenhogyan, mily reménytelen.

not in my name

voltak napok amelyek elmúltak, anélkül hogy lettek volna; így utólag visszanézve, csak valami halvány derengés maradt utánuk. ma már megfogni se lehet ezeket a napokat, megidézni se, az ember csak sejtheti, hogy voltak, bár a múlt idejük is közömbös, és tét nélküli. bár ilyenek lennének ezek a napok, amelyekből most megpróbálom kiírni magam, de ehhez képest elviselhetetlenül itt vannak, úgy érzem megfulladok tőlük, bőgni kellene, toporzékolni, ordítani, ha lenne kinek, és lenne minek; csakhogy nincs megfogható ok, nincsen semmi baj, elmúlnak a percek rendben, reggel fel kell kelni, este feküdni, a közte lévő időt meg túl kell élni, ahogy illik. mindenből van egy kicsi, de egyik se sok; a fenekem rendben, fáj, fáj, de ez már nem dráma; anyámat percről percre veszítem el, mindenféle értelemben, hol mellette vagyok, miközben az eszét veszti, hol mögötte, hol messze tőle; ezt is meg lehet szokni. se meleg, se hideg nincs, se szerencse, se pech; mi a fene emészt akkor ennyire?

persze, bőgni kellene. ahogy állítólag az anna féle ági szokta mondani: 'baj van a szeretőképességemmel'. hát baj. generáloztatni kellene. hajaj. anyám rakódott le bennem ennyire? a szív utáni futásaim? bár csak lenne bennem művészet, tehetség, képesség arra hogy ilyenkor ki bírjam írni magamból ezt a szart, úgy hogy olvasni és érdemes legyen; a szorongásomat, hogy hogyafaszba maradjak normális, ha a családom őrülete napról napra jobban körbekerít, mint valami kurva háborúban a harckocsis hadoszlop; lassan jönnek előre a lánctalapaikon, és nem tudok józanul védekezni ellenük; a keserűség, apám közönye, anyám lebegő, vizenyős hisztije, a gének, hogy egyszer én is mind ez leszek egykor, és az az egyre folytogatóbb kétségbeesés, hogy mindegy nekem már minden, csak egy kis szünet, nyugi, pause, holiday, akármi. nem megyek horvátországba. vasárnap mennénk ugye, szerdán dávidozni kell, nem érnék vissza. bár az se lett volna pause. megyek, futok a szívem után, ugye, bár inkább magam elől, hogy megnyugodjak már egy kicsit, de azt hiszem a keserűség most épp azért ekkora bennem, mert az elmúlt napokban ezt nem lehetett. volt valami olyan bennük, amitől az ember csak idegesebb lesz; és ez épp akkor a legidegesítőbb, amikor harcol a nyugalomért.

olyasmi ez, mint amikor a kellemes este valamiért mégsem egészen kellemes, de nem tudod megmondani miért; a hely, ahol ülsz, árnyas kert helységgel, hangulatos lámpákkal, jó, de van benne valami idegesítő, a hátad mögött ülő talán, vagy a pincér, vagy az isten tudja, nincs meleged, kimondottan, de feszengsz, érzed hogy a hátadra tapad az ing, akivel ülsz, azzal is valami közétek száll, nem az ő hibája, nem is a tied, de úgy idegennek érzed most az egészet, nem is kéne mit mondani, hirtelen, de akkor meg annak a csöndje száll rátok, faszotok kivan, egy kicsit, mind a kettőtöknek, de mosolyogtok, közbe kihozzák a bort, na majd, most, ez helyre tesz mindent, belekortyolsz mohón, helyrehozva az egészet, amiben épp az a bosszantó, hogy alig kellene csak helyrehozni, nyelvedre kerül a bor íze, és akkor üt be még ez is; a bor se jó, persze nem is kimondottan rossz, de nem jó, kesernyés utóíze ráömlik mindenre, a helyre, a pincérre, akivel ülsz, az időre, az ingedre, és legszívesebben már hánynál, a picsába az egésszel, bárcsak nem itt lennél, nem ezt innád, nem vele, de az ilyen napokban az is borzalmas, hogy nem lehet előlle hova menni; te is tudod, hogy ez lenne máshol is, mást is, mással is, és ettől teljesen elfáradsz, és már csak arra vársz, hogy legyen már vége mindennek, és mehessél aludni.

a tegnapi napban is ez volt a jó; nem tudok aludni, hát persze, itthon nem lehet, és a fáradság, mint valami hű barát, velem volt mindig, vállára hajthattam a fejem, hagyhattam hogy eltakarjon, maradhattam éppen, ölébe bújva szépen, a bosszúálló világ elől. anyámmal ültünk majd két órát a dugóba, három autó egymásnak ment a 2/a-n, áttereltek a régi kettesre, a forgalom beállt, öttel mentünk előre. közben megéreztem valami olyat, valami olyan jéghideg szart, amit nem tudok elmondani, és nem is olyan dolog, amit el lehet, vagy el kellene mondani; ott, a dudáló autók, kresszel szabályozott őrületében, míg anyámból is folyt az övé, megéreztem, szinte megfoghatóan, és tapinthatóan, hogy nem tudok segíteni rajta; mindaz a hiúság, és a megnyugvás, hogy az, hogy én vagyok, ahogy amilyen vagyok, ha józan, okos, jógyerek, aki majd ha elég okos lesz, és elég sokáig tűr, és viselkedik, és szelíden nevel, majd a végén, megmentett anyámmal az oldalamon, belovagolhatok a rózsaszín mennyországba; de tegnap, egészen érthető, és látható volt előttem, hogy nem vagyok már én se józan, sosem voltam, és anyám őrülete épp úgy bennem van, mint ahogy a génjeim, az örökségem, az őseim, a sorsom, ahogy egy beduin is beduin marad, akárhova megy, nem segítettem rajta, hanem átvettem én is, ő pusztán előttem jár, mint valami kurva felkiálltójel ült abban a kocsiban, a dugóban, és ahogy megláttam rajta a menthetetlenséget, a szó szó szerinti, és nem valamiféle dramatizált értelmében, ugyanúgy megláttam rajta a saját menthetetlenségemet is, az őrületében a saját őrületemet, hiába menekültem én előlük, anyám és apám elől, vagy jöttem vissza, kivont karddal, hogy én majd levágom a sárkányaink fejét, vagy hiába lettem egy lomha, lusta, semmirekellő, csúsztató naplopó, aki él a szar árnyékában, és maga is odaszarik; nem különbözök már tőlük én se, és tönkrementem már én is. ez a feszültség, ez a generált szar, ami arra késztet, hogy most is, ilyen fasságokat írjak, ez a keserűség, ez már épp az, amiből anyámat akarnám kimenteni. tulajdonképpen nem tudok erről beszélni.

és az a szar, hogy az ember a végén, de nem csak a végén, közben, és az elején is, csak önmagát tudja felmutatni. mindenkit csak az után érdekel, hogy honnan jöttél, amilyen vagy; aki vagy, az az első, és ha az aki vagy, az szar, abból csak pillanatokra ad felmentést, hogy az, ahonnan jöttél, az is egy szar. és magamnak azt hazudom, hogy kapkodok, hogy ne az legyek, ahonnan jövök; de valójában nem csinálok szart se. hogy másról beszéljek, most olvastam ki michael ende momoját; és bőgni tudnék, ha arra gondolok, hogy én tulajdonképpen még voltam annyira gyerek, hogy láttam, amikor anyámat meglátogatta először egy szürke úr; a szivarjának a füstjére is emlékszem, és arra is rettenetesen féltem, és örültem hogy elment; és azt is láttam, amikor apám megjött, hogy apámat már rég megfogták a szürke urak; és basszus, azt bezzeg nem tudom, hogy engem mikor látogattak meg először; de éppúgy, mint idegenvezető gigi, én se vagyok már az a borzasfejű marci, aki még ki tudta volna röhögni a szürke urakat. kurvaéletbe az egészbe. mindenesetre, not in my name.

nem fogunk semmit túl komolyan venni

almabortól kábultan
(james yorkston: woozy with cider)

nézem a parkot ahogy csendesedik a hotel ablakából, hallom ahogy gyengéden alszol, a kocsik zaja és a madarak üdvözlése közt, ahhoz képest hogy ennek a városnak a mérete évekkel ezelőtt megijesztett, ez most egy nyugodtabb este, nem sokban különbözik egy tengerparti est befejezésétől; az asztalon tőlem jobbra van egy magazin, egy halott majom képével, aki éppen kigúnyolja azt, amit én művészetnek neveznék, de vajon mit tudok a város színteréről, amely magába szívott barátokat, szeretőket és családot; csak adj egy falut, egy teáscsészényi méretűt, bár te boldogabb vagy itt, kinyújtózva, behunyt szemekkel, és úgy érzem, rendelnem kéne egy italt, hogy megünnepeljem a nyarat, melynek első napja épp most múlik el

felébrednél, persze, néznél és megkérdeznéd milyen alkalomból iszunk még egyet; elkezdek kutatni az emlékezetemben a tegnapi esküvő után, ahol kiborultunk és lerészegedtünk; mindent megtettem, hogy udvarias legyek egy családhoz, akikkel még sosem találkoztam, de számos esetben azt hiszem, megpróbálhattam volna jobban, persze a nap végére már mindenkinek és a feleségeiknek is a legjobb barátja voltam, de ebben a pillanatban egyikük nevére sem tudok visszaemlékezni, bármennyire is próbálok

a nap átragyog az ablakon, és én a jövőnkön ábrándozom, azon, hogy merre fog vezetni, vajon 10, 20 vagy 30 év múlva is így fogsz itt feküdni, és én akkor is ilyen zavarodottan fogok kibámulni az ablakon, és életről meg szerelemről merengek majd, érdekelne, hogy megvette-e bárki azokat a dalaimat, hallotta-e bárki azokat a szavaimat, amiket sose találtam el pontosan; azt hiszem, ha őszinte vagyok, nem hiszem hogy a világ éppen azon van, hogy ágyából kipattanva gazdaggá tegyen azzal, hogy a dalaimat reklámokhoz használja fel, melyek narancsokat és citromokat árulnak, bár ki tudja, lehet úgy végzem, hogy addigra enyém lesz az egész utca, még azok is, akik ott szemben alszanak, sokat ígérően a fák alatt a parkban, a futók vajon ébren tartanak-e vagy talán én tartom őket alva, szeretném remélni, hogy eljutok majd egyszer odáig, hogy visszaköltözöm az otthonomba, amely olyan kedves lesz akkor is, mint ma, és szeretném elképzelni, hogy a tél inkább hideg lesz

elmondtam már évekkel ezelőtt, hogy az ördögnek voltak a legjobb dallamai, és hogy az ördög is itt lakott lenn, amíg mi country folkosok még annyit sem értünk, mint az út pora, ex-pat magazin szerkesztők, akik azt választották, hogy elvesztik a józan eszüket, az amúgy könnyen meggyőzhető északi falvak lakóin, és 99%a az embereknek kevés eséllyel rendelkezett hogy elszórakoztasson; úgy tűnik túl öreg vagyok, túl lassú, túl csendes; csak rossz és büszke

a kokainnal elárasztott elektromos kabarékban én leszek az a férfi, aki issza a bárban a jó minőségű whisky-t, és a bárpultos lány, aki túl jó ahhoz, hogy elkapja a szemem, csak két éjjel dolgozik a héten, maradék idejében énekes egy rock and roll együttesben, de lefogadom, megváltoztatná a hangnemét, ha mesélnék neki arról, hogy az új albumom felkúszott a 172es helyre, és hogy nekem is voltak barátaim, akik bárokban dolgoztak, és nem fedték fel kilétüket, bár ez jócskán megnöveli az ital kapacitásukat

de eltértem a tárgytól; most át fogok hajolni feletted és felébresztelek; te meg majd rám sandítasz a szemhéjaid réseiből, almabortól kábultan, éppen mintha azt kérdenéd, hogy hol vagyunk és hogy én mit akarok tőled, és én boldog leszek, mert többet nem fogunk semmit túl komolyan venni.

zorba seggre ül

táncolni kell uram! a zene majd csak megjön valahonnan.
hát persze bazdmeg. táncoltál már vérző seggel?

annak idején, a lány(ok)nak, aki(k) tetszett(ek), kis könyvet csináltam, és teleírtam dülöngélő betűs idézetekkel, meg csináltam neki kazettát. akkor még mást jelentett a szerelem, és ma már tudom, hogy ezek a folyamatok jobbak, mint a szex, és néha többet érnek, mint pár együtt töltött hónap. de most nem ez a lényeg; ezek közül sokat félbehagytam, abbahagytam, elrontottam, és itt vannak valahol a szobám szemétdombján, mint annyi más, félbemaradt dolog, amik még régen, éjszakánként, kísértettek, mint valami amputált végtagok. ma már csak közöny van és por. de most beleástam ezekbe, és megtaláltam amit kerestem, mert előtte nem találtam neten; mostanában kiskönyvek helyett ez az idézet kisértett, pedig nem is emlékeztem rá, csak homályosan, hogy így imádkozik zorba:

uram, ne haragudj, de egy életen át elfelejtettem minden nap megköszönni, hogy akadálytalanul ömlött a tüdőmbe a levegő, s mit sem tudtam a zihálás és fulladás kínjairól. elfelejtettem megköszönni, hogy a szívem minden izma működött, és hogy nem kellett naponta sok liter folyadékot meginnom, hogy a veséim ne rakoncátlankodjanak. adósod vagyok uram, de hát mit tegyek? jóvátételül még mindig táncolok előtted. igaz már estelenül, de szívből fülelek a halkuló zenére, amit küldesz, amíg végleg elhallgat. ámen.

hát én is elfelejtettem megköszönni, a kurvaéletbe. azt mondjuk nem tudom pontosan kinek; melyik úrnak, erőnek, sorsnak, tökmindegy; de eddig csak sejtettem azt, hogy milyen, ha valakinek a lába nem működik úgy, ahogy szeretné; és még most is tudok járni, és eddig ezt se köszöntem meg. a kezemmel tudok még írni, bár már egyre jobban fáj, és kattog, de még működik; köszi! a -füty-öm is működött, ha szükség volt rá, ha nem, hát nem, de ez is lehetett volna még így se; tök jó. látok, bazdmeg, és még hallok is; állat! és tulajdonképpen köszönöm, hogy eddig mit sem tudtam arról, hogy mekkora kibaszott szar, ha az ember seggéből (vagy máshonnan, onnan lentről, ugye, szegény lányok!) folyik a vér; valamikor ezt is meg kellett tudjam. remélem persze, hogy ez csak aranyér, és nem valami rosszabb, és a beleimben nem indul el valami végzetes, felszámoló erő, az élet ki nem fizetett bkv tartozásainak behajtása, ott bent, nem foglalnak le semmit holmi rákok, baktériumok, vírusok, idegen anyagok; és ha mégis, tök jó hogy eddig békén hagytak. kezdem érteni, hogy az elmúlásnak nincsen fizikai méltósága, viszont épp ér többet, ha van szellemi; és hogy eddig 'királynak hihettem magamat' (már megint kispál bazdmeg, a mégegyszer!) az is fasza volt, köszike. de tényleg.

nem vagyok jól; de legalább most fizikailag, így nincs hely érzelmi szarakodásra (hagyjuk már a szart!). egyre kevésbé működik úgy a gyár (a híres nagy márton, alapítva 82!), ahogy kellene, a termelés is csökken, de bazdmeg, huszonhat év alatt lemegy egy ipari forradalom. alig birom a dávidot, két-három óra rodeózás után, meg tömegközlekedéses rosszalkodás után olyan vagyok, mint aki lehúzott nyolc órát a gyárban. fáj a hátam, de milyen jó, hogy eddig csak a hátam fájt, és a lábam nem; fáj a lábam, de eddig csak a combom fájt, a bokám nem; és fáj a nyakam is, persze, de eddig legalább nem folyt vér a seggemből. szerencsés fickó vagyok! bár most épp nehezen érzem magam annak. úgy érzem magam, mint akin átment egy egész melegfelvonulás, vagy buzi kamionsofőrök tanítottak volna az élet nehéz dolgaira, hátulról, nyilván érted mire gondolok, a kurvaéletbe. de nem buzizok, akinek vérzik a segge, az inkább hallgasson, ne buzizzon, úgyis olyan divat buzizni hogy ihaj; szívesen írnék arról a sok álheteró idiótáról, akik faszagyerekeskedtek a felvonuláson, és 'szét verték a rohadt buzikat', de nem fogok, mert ez a blog ömlengős, önmaszturbációs faszság, és kerüli az összes értelmes témát, ráadásul nem is voltam ott a felvonuláson (de csak mert a látenesbuzi költőknek nem volt külön kamionjuk! - mondjuk a vérzőseggűeknek se, pedig egyesülhetnénk, fúj, bazdmeg, hagyd már abba marci, mert kimegyek hányni) pedig ez csak egy rohadt aranyér, tökre nem lehet belehalni (itt nyugszik n.m., fejjel előre jött a világra - közbe nem is - és seggel előre ment ki, ilyen egy elbaszott ember volt, hát nyugodjék békében), csak akkor is rohadt ijesztő, hogy folyamatosan rá kell döbbenjek arra, hogy a dolgok abszolult nem természetesek, de nem csak az nem, hogy ő ott fekszik mellettem, és tenyere a szívemen, vagy hogy megitatom a dávidot, és szépen, ügyesen nyel, és nincs semmi baj, de még az se természetes, hogy az embernek van segge (egész feszes, erre büszke vagyok bakker, nemhiába a sok bicigliülés!), és rá tud ülni.

hát még az mennyire nem természetes, hogy még mindig szól, valami halkuló zene. picsába is, mennyire szeretném újra megnézni ezt a kibaszott filmet, és fogalmam sincs, hogy kinél van. adjátok vissza a dolgaimat! vagy hogy máshogy mondjam: köszönöm, hogy eddig volt, amit vissza adtatok.

és remélem, a végén nálam is mondja majd valaki hogy 'boss, i have so much to tell you. i've never loved a man, more than you' és méginkább, rám is igaz lesz hogy 'hey boss, did you ever see a more splendiferous crash?'
naugye. did you?

vonatok, buszok, halak, madarak

most már a saját tollamat fogom (istenem mikor írtam utoljára tollal), de mégis a másikéval kezdem:

'félek, elalszom egyszer, s te itthagysz, mint a busz.
pöfékelsz, elgurulsz, és többé sose látlak.
vagy kiröppensz a számon, mint halottból a szusz.
vigyázó lelke rebbenő madárnak.'

ezt írta varró dani.

'félek, elalszom egyszer, és te elindulsz, mint a vonat.
lekéslek, elrobogsz, csak nézhetek utánad;
vagy kifognak mellőlem mint tóból a halat;
más horog tépi majd a szádat'

ezt parafáltam akkor, amiről a rozi azt hitte hogy csak a szex. a zazi meg még. de nem ez a lényeg.

úgy gurulnak ki belőlem a dolgok,
mint ahogy pályaudvarról
húznak ki üres vonatokat
azok, akik nem hagynak már
maguk után utasokat.

máshogy törnek szét
már a dolgok bennem.
valahol mélyebben. szelídebben.
onnan jöttem ahová mentem.
utaztam és megöregedtem.

ezt írtam most. mindig csak a vonatok, a buszok, a halak, meg a madarak.

vonatok.
hazahoztam dávidot anyámhoz tegnap, terápiás célzattal. bejött, anyám őrülete megakadt a kerekek között, és körbezsongta a dávidot, a dávid csak bázott, a cicák ugráltak, anyám azóta újra beszél (!), már sok is belőle. ez volt az ára az olyan kommunikációknak mint hogy jóéjszakát, mikorjössz, kérszmég, stb.

buszok.
vettem egy cipőt. azt a cat-ot, amilyen az ambrusnak is volt, és amit nem vettem meg kb tízszer ennyiért annó írországban. az előző cipőmet sárinak hívták (sári!), ezt még fogalmam sincs; egyedül vettem, és szegény olyan ronda mint a bűn. hetes busznak neveztem el, egyenlőre, jobb híjján; csak azért mert szarrá taposták szegényt (volt kb öt perces) a nevezett járművön. hívhatnám még íjjásznak, vagy tolópinnek, de azt hiszem ez már így is beteges. szerintem a végén sári lesz ez is.

halak.
voltam ma a dáviddal a budavári labirintusban. majd két órán keresztül azt hiszem igazán boldog voltam. két hülyegyerek rodeózik a mésztufák (!) és az ijedt túristák között; mi szerintem sokkal félelmetesebbek voltunk, mint az egész labirintus, úgy ahogy van. annó a zsófival voltam ott, és az is furcsa, hogy a lépcsőn lefele jöttem csak rá, hogy a zsófi volt az, és ezúttal is, lépcsőfokokban értettem csak meg, hogy van akit annyira megúszunk az életünkben, hogy alig, vagy csak nagyon nehezen lehet rá emlékezni, míg másvalakit meg annyira nem ússzuk meg, hogy csak alig, vagy nagyon nehezen lehet rá nem emlékezni, micsoda nagy igazságok ezek. a lépcsők meg azért voltak fontosak, mert negyvenkettő (?) volt belőlük, ráadásul még kanyarodtak is, állitólag (a jegyes pasi szerint) a dávid az első tolókocsis, aki látta a labirintust, a fene tudja, de megcsináltuk a labirintust is (!), és kiszabadítottuk a napot (!!), amit viszont tényleg megnézem, ki csinálja utánunk kerekesszékben. ittunk a borból (vizezett, szar!), és úsztunk a vizes köveken, mint valami betépett szörny a régmúltból. a kerekes szék nyomai mégsem maradnak meg úgy, mint a mobiltelefoné.

madarak.
kistoppolok horvátországba. ezt ma tudtam meg. azt is, hogy az ukuméék valameddig lehet hogy elvisznek. valamelyik határig. ma bemondták a tévébe (hiába, ha itthon vagyok, szól az a kurva megvakult láda) hogy horvátországban 'nincs kultúrája a stoppolásnak'. énis ettől félek. viszont ajánlgatták a bicigliket. énis attól félek. jövőhét vasárnapján, ha az ukumével, jövőhét közepén, ha nélküle. valaki hozzon majd haza! kellene sátor is. muszáj repülni, ha van aki szárnyra kapjon bennünket. még sok ilyen mondatot marci. ennyit tud a tollad.

szerelem, meg minden

még mindig nem napló, de lassan már megüljük a naplovat (fúdeszar). viszont visszakaptam a búcsú a szerelemtől-t, és ezek szerint mégiscsak az ukumének volt igaza (miszerint hogy nálam van), és miközben szégyelem magam ezügyben, gyorsan ideírom a kedvenc idézetemet belőle, ha már a madárkából nem tudom (az kiazistennél van?) pedig abból se ártana; mindkettő volt már fent az iwiwen (magamról! pfúj), le is került onnan; szóval, william wharton búcsú a szerelmtől című igen nagyszerű regényének, igen ronda
(komolyan mondom, erre legyen már valami szabály, mert ez így gáz; két iszonyatosan jó, és nagyon fontos könyvet is elbasztak már a magyar kiadások - az egyik høeg smilla kisasszony hóra vágyik című - aminek már egyébként a címe is szar, az amúgy szintén szar - össze ne szard már magad marci itt a sok szarozásban - filmadaptáció magyar címe sokkal jobb: hó hatalma - könyvét is elbaszták azzal, hogy kritkán alulian ronda boritóval, és idegesítő betűtipussal látták el, ezt a wharton regény se úszta meg; nagyon zavaró, hogy az egyébként fontos belső monológokat, ilyen giccses, dőlt betűs szarral szedték, ha az ember csak belelapoz a könyvbe, hajlamos lehet elriadni tőle, míg mondjuk a smilla esetén rossz esetben bele se lapoz, holott sokkal jobb mind a két könyv, külön külön is, mint mondjuk az egyre többször és egyre cifrább köntösben újrakiadott egész coelho életmű, úgy ahogy van, de ne politizáljunk, izé irodalmáljunk, vagy szarozzunk, vagy mi a fenét csináljunk már itt többet)
95ös magyar kiadását (szerinted jobb mint a madárka?) ha kinyitod a hetvenegyedik oldalon, a következő sorokat is megtalálod, amiket én módfelett kedvelek:

'én is figyeltem a körülöttem zajló életet, a jövés-menést, flörtölést, az összebújt párokat, vagy hangos asztaltársoságokat, a sokszor kissé teátrális találkozásokat, búcsúzásokat. vajon a művészek miért csapnak mindig ekkora hűhót maguk körül? lehet, hogy éppen ettől művészek, vagy ez kell ahhoz, hogy művésznek tarthassák, érezhessék magukat? így akarnak láthatóvá, valóságossá válni. valamiért nem biztosak abban, hogy egyáltalán léteznek-e. kiváncsi vagyok, hogy vajon bennem mennyi van ebből a létbizonytalanságból. talán az az ember, aki birtokában van mindannak a szeretetnek, elismerésnek, amelyre szüksége van, nem is lehet igazából művész, nem képes létrehozni, alkotni valamit, mert az élete teljes, kerek egész. lehet, hogy ez a teljesség az emberi kreativitás végét jelentené? hogy nem lennének többé írók, költők, festők, muzsikusok, politikusok - olyan emberek, akik legalább törekednek az emberi kommunikációra?'

hátja bazdmeg. az a bizonyos egész, amit már a katalin (jajkatakata!) utcában is emlegettünk. egyébként erre én is kiváncsi vagyok. mármint hogy vajon bennem mennyi van ebből a létbizonytalanságból. nyilván rengeteg. igazából arra lennék kiváncsi, van e bennem valami, ami nem ebből ered (mármint a létbizonytalanságból). a kommunikációra is kiváncsi lennék; arra, pontosan, hogy én vajon egyáltalán törekedek-e erre a komunikációra; mert szerintem már nem nagyon. volt idő, sőt. beszéltem én már több tüdőgyulladásnyit. azt se mondhatom hogy ha majd egyszer kinyitom a számat, mert szellőzik az gyakran. de már egyre több benne a hangos hallgatás; pont az embert hallgatom el bennem, amit zorán így mond a csak a szerelemben:

ne legyél fiatal, s ne úgy szép
ahogy a címlapok szeretnék
se kamerával, se szabad szemmel
nem látszik benned és bennem az ember

hát nem bazdmeg, a cctv sem látta, az biztos, de még jó is, hogy nem tűnt fel nekik, külön jegyet kértek volna azért is (egy bérlet az embernek, egy az emberségének). mit műveltél akkor is marci, hát ezaz, se kamerával, se szabad szemmel, de nem kommunikálok magammal sem, nem is tudom, hol vannak ezek a dolgok pontosan bennem, ha vannak e még egyáltalán. de ha ezt tovább fejtegetem, akkor egyrészt őszinte leszek a végén még itten, az meg udvariatlan dolog a mai (embertelen?) világban, másrészt meg lassan olyan lovon fogok lovagolni (naposon - fú még mindig szar), amit ugye, nem most akartam megülni, tehát állj, stop, jövőre ugyanitt, addig meg menjünk a farkunk után körbe-körbe:

orsó, forgács

továbbra is tartom az íratlan frontot, miszerint úgy írok, hogy nem írok semmit; most viszont legalább olyanokat hozok ide, akik írtak is valamit. azügybeni küzdelmemben, hogy olyan sorrendben legyek képes betűket tenni, hogy amik aztán kiolvasva, azt adják ki, amit mondani akarok (vagy amit érzek - feltéve ha azt akarom mondani amit érzek), mindig - épp akkor, amikor már azt gondolnám hogy ezt nem lehet, és a próbálkozás teljesen felesleges - olvasok olyat, ami meggyőz arról, hogy lehet, és hogy megéri; mástnem ahhoz, hogy ki tudd ezeket mondani, épp például szabó magdának, vagy rakovszky zsuzsának kellene lenni.

a dolgozószobában, ahol képtelenség volt aludni, a kurva falióra miatt, ami olyan harsányan ütötte a múló időt, hogy nem lehetett másra figyelni a csöndben, és ami annyira bántóan tipikus dolgozószoba berendezésű volt, hogy az ember rögtön gyanút fogott, hogy valóban dolgozik e itt egyáltalán valaki, egyetlen nem odaillő dolog volt: - bár pár, odaillő, unalmas tudomány könyvel letakarva az igaz - egy rakovszky zsuzsa kötet, méghozzá az új (mondjuk kinek mi az új, nekem ez) a vissza az időben. persze kinyitottam, és persze itt nyílt ki, és persze épp ez az, amit szeretnék mondani:

egyezkedés

és ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
amit a sűrülő
jelek, bár kétesen, előlegeznek,
egyértelmű idő?

ha a lehetséges világra dől, ha
kimoccantva a kő
jelen, ezer fakó lábán alóla
félmúlt nyüzsög elő,

mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
jelezni így se szűnt –
ha az áttételes pokol helyett mi
kapunk most egyszerűt?

sopánkodtunk elég soká: időnkül
ezt kaptuk, léttelen
tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül
tömör történelem

zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
most érik meg kaján
termés, mikor unalmam vakmerése
többé dehogy kíván

felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
depresszió helyett?
értéktelent ki fél kockára tenni?
de most, mikor veled,

tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva
ha tartasz s tartalak,
s ha tudnám, tartalak megint, és újra s újra,
bánnám is én, ha csak

ez jutna, ez a langyos fél-éber félig-élet,
kiegyeznék vele.
engem ördög ha visz, hát visz, de téged –
téged féltelek.

hát ezaz bazdmeg. ha orsóvá gombolyodva is, ha az ördög visz is, akárhogy is; téged féltelek. kattogott az óra, és bőgtem is rajta, aztán utána meg elkezdtem, csak úgy ízelítőnek a szabó magda katalin utcáját. már úgy állok hozzá magdához, hogy nehéz lesz, ízes és laktató, ezért nem is merek még igazán bele kezdeni, a fene se akar annyit bőgni, mint anno az őz idején, de csak kinyitottam, hullanak belőle a lapok, megtépázott, sok olvasót látott kiadás ez is, mint amilyen az őz is volt, és persze, már az első (sic! - napló: régen sose olvastam el a könyvek első oldalát, mindig a végénél kezdtem el - az indián regényeket pl, csak hogy tudjam hogy ki hal meg, és ki éli túl, hogy aztán ne izguljak feleslegesen a szereplőkért - aztán a bevezetőket nem olvastam el, a kötelezőknél tanultam meg, hogy pl egy jókai regényt legalább az ötvenedik oldalnál kell elkezdeni, akkor fog esetleg történni benne valami, stb stb; most már viszont kezembe veszek egy olvasatlan könyvet, és az első oldalon kezdem el!! - lehet hogy öregszem?) oldaltól hátradőltem, és letettem, mert ez van benne:

'senki se mondta meg nekik, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük, hanem mert ad nekik valamit. nem bölcsességet, nem derűt, nem józanságot, nem nyugalmat. a bontott egész tudatát'

hát ez az, épp ez az, mostanában ez az, amitől hideg fagy jön rám, és elbőgőm magam (ó márton, te férfi!) a vonat wcben, lógás közben, ezaz, a bontott egész tudata; pedig én még nem is öregszem bassza meg, annyira még nem, csak már nem hiszek, és most már nem csak a szerelemben, önmagamban, vagy a dolgok végső győzelmében nem, hanem a bölcsességben sem, a derűben, a józanságban, és a nyugalomban sem; igaz hogy a bontott egészben sem hiszek, csak érzem, épp úgy, mint ahogy néhanap a többit; és az benne a legbosszantóbb, hogy ezek a dolgok, a szerelemtől elkezdve, a boldogságon, a keserűségen, a szerencsén, az elmúláson, a bölcsességen keresztül a nyugalomig, mind olyan, hogy kurvára nincs szükségük arra, hogy az ember higgyen bennük; ilyenek lehettek a régi, kőből, vérből, húsból szült istenek, akik jöttek, ütöttek, büntettek, szerettek és elmentek, anélkül, hogy meg kellett volna bizonyosodni arról, hogy ők tényleg léteztek; tehát mindaz, hogy én azt bizonygatom magamnak, hogy nem hiszek ezekben, épp úgy nem jelent semmit, mint ahogy az sem jelentene, ha két körömmel kapaszkodnék beléjük; de ahogy telik az idő, az élet nem ezekre ad megoldást, nem ezeket adja vissza, tépázza meg, veszi el, stb, hanem a bontott egészen keresztül 'különös élességgel világítja meg (...) azt a homályos, alig érzékelt folyosót, amelyen életük első évtizedein áthaladtak' és várjál, így van vége az első oldalnak, basszameg, hogy ezek után persze hogy nem merem elolvasni a könyvet, ezt figyeld:

'(...) megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom.
akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában'.
csak egy. hát persze. csak azt tudnám, hogy épp most a forgács törik-e, vagy a tartalom? (és/vagy) a forgács gyűlik e, vagy a tartalom?

(és most dafke az illusztrációt sem hülyéskedtem el, ellentétben az eddigi bejegyzésekkel; ezt a videót, még ott, pécsen, a zsolnay gyárban láttam először, és bár nem ez volt akkor ott a legjobb - hanem a halas, amit nem találok - de örülök hogy ez is megvan: 'itt a szívemen' ugye.)

fidula in slippery slope

fidula azt írta oda hogy nem tud írni. de fidula mit írjon ide? miért kell írnia fidulának, egyáltalán? de mi mást csinálhatna fidula, ha elment a lány? - (ezt csak a rím miatt írtam ide!) egyébként is, fidula beszélni akar veled marci. csakhogy én nem akarok beszélni fidulával, ezért írok most blogot.

nézzük csak:
'kedves fidula, jól vagyok. (lófasz) minden rendben, a sulinak vége, (hát persze) itt a nyár (na ez legalább). sokat vagyok gödöllőn mostanában (hol a határ?), azért nem találkozunk (fosok tőled basszus, mint mindentől amihez közöm van), az egészségi állapotom jó (csak elkezdtem sántítani), anyagilag sincs baj (300 forint, de legalább az új szabály szerint felfelé kerekítve - valójában 295), anyámmal szokás szerint szélsőséges a viszonyunk (anya, nézd, jaj, már kész megint ez is), az emberi kapcsolataim ziláltak, de legalább épületesek (jaj dorfman). remélem veled minden rendben, (hogyapicsába ne, azért vagy fidula), és írsz majd (de nem tudsz írni), üdvözöl:
marci.

te buzi vagy marci. üdv: fidula.

tulajdonképpen ezért találták ki a blogokat, nem? jójáték. marcika ül a sarokba, és egymásba rakja az építő kockáit. anyám, amikor még az volt aki már nem, naplót (tudod, papírblog, őskor) vezetett a marcika dolgairól, másfél éves koráig. ilyenek vannak benne, ezt figyeld:

VIII. 22 (15 hónapos) (tehát 83at írunk - a szerk):
'gabi építőkockát (ritkán) egymásra illeszti. dobozt kinyit. hintőporos doboz csavaros tetejét visszahelyezi - ha rászorul, nem tudja levenni, ugyanez a cumisüveg tetejével. lapáttal a játék alá nyúl, majhd a lapátról legurítja a játékot. kanállal belenyúl az ételbe és a szájához viszi, kiszürcsöli, az ételt. darabos ételnél ugyanígy, csak azt kézzel. fotelba, ágyra, kocsi hátsó ülésére önállóan felmászik és leül... etetőszék pad részébe - hátulról egyedül bemászik. kifelé kis segítséggel. lépcsőről (bejárati ajtónál) önállóan, állva belép. felfelé négykézláb mászik. emeleti lépcsőre fölfelé négykézláb, lefelé fenéken csúszva vagy egy kézzel támaszkodva, ha valaki fogja a másik kezét megy. kezét, lábát öltözködésnél odanyújtja, néha teljesen egyedül emeli pl a lábát,ha állva levesszük a nadrágját. 'kényelmesen', hosszú ideig gugol - kádban is, úgy tűnik ez a kedvenc testartása. mesekönyben felismeri és 'megnevezi' a kutyát (va-va), cicát (cisz), bocit (bú), fecskét (tete vagy kecs), kacsát, kakast (tata). tudja hogy a baba (baba kimondva is) többféle lehet, ugyanígy a kutya és a cica is. felismeri a nyuszit, a cinit (egér) bizonytalan sziszegő hangokkal megnevezi (gyakoroltam édesanyám a későbbi kommunikációmat - a szerk). tudja hogy mi van akkor, ha bekakil (pfuj!), ugyanígy 'szólítja' a bilit, a wct, és a pisis pelenkát is. előveszi a bilit ráül - néha sikerül a dolog. félálmában mondja, ha kéri a cumisüveget, hogy 'inni', egyébként csak azt hogy addá (adjál). megérti ha elmegyünk (pápá), vagy valaki elmegy'
ésígytovább.

szabadjon minden cinizmus nélkül megjegyezzem, hogy nem fejlődtem valami sokat az elmúlt évek alatt. különös tekintettel a kajás részre. lassan eljutok odáig, hogy a lépcsős rész is hasonló lesz, aztán már csak a pfúj van hátra. alig várom hogy az élet ezekből álljon: addá! pfúj! pápá!. ez az esszencia.

a filozófikusmarcus most elmerengene azon, hogy milyen nehéz is, hogy onnan (anyám naplót ír) ide (anyám sír) jutottunk, de küldjük most inkább el a filozófikusmarcust a picsába, ott úgyis nagyobb biztonságban van. tehát menj marcus (tefilozófikus!) a picsába. na, ezaz.

egyébként van egy angol kifejezés arra, hogy vagyok, ezt figyeld: 'slippery slope'. ezt mond ki selypítve, és a közelébe jársz annak, hogy hol vagyok. a slope szerinted is hajaz a szopásra? dorfmannál (jaj dorfman!) néztük a marilyn manson könyvét, ahol fejtegeti, hogy miszerint tudhatod meg hogy buzi vagy-e (szerintem csak simán hallgas sickratmant baze). az hogy ha michael stipe egy légtérben vagy veled, akkor biztos, az még csak vicces. az a fejtegetése, hogy a wicked game nézése közben nem áll fel, akkor is, az még csak csak; szerinte viszont, ha egy férfi farka van a szádban (tulajdonképpen miért beszélek erről?) és nem élvezed, akkor heteró vagy. ha viszont élvezed, akkor buktad ezt a heteró projektet.

marci. ugye nem vagy buzi? üdv: fidula.

egyébként nem, fidula, nem, bár nem vettem még kézbe (szájba, fúj!) a bizonyítást. ugye. ilyeneket kell írogatni, nem naplót basszus. vagy szigorúan csak a lényeget: addá, pfúj, pápá! tulajdonképpen ez van most is, mint akkor. indulok, megyek, stoppolok valamerre. lehetőleg visszafele, csak arra sose mennek. szerintem velem jön fidula is, mert úgyse tud írni, és mi mást csinálhatna egyáltalán, ha elment a lány (csak rím!)?

közben talán elmondom neki, amit nem írtam ide le.



rámjött a kajánság, és ezúttal kérdezem a kedves mansont (hogy lehetsz marilin bazdmeg?), hogy tulajdonképpen a heteró bizonyításos felállás (!) melyik félre vonatkozik? mármint a lánytól, vagy a pasitól? bár nekem ez az isaak figura nem jön be.