XXVI

huszonhatodik év felé úszok, és most előveszem a szabó lőrincét.
asszondja ő: 'tebelőled ébredek! süt a nap!' (60. tihanyban)
és tényleg. tegnap úsztam is, tóban, boxeremet vitte a víz. na majd ma. meleg van, sosem bírtam a meleget. csendesen olvad le rólam valami, míg izzadva tologatom az álmaimat.
ma csak képletes képeket! pincér! hozzon még egyet.
jobbat tudok: inkább írjunk verset. na asszondja:
te vagy más arcán az, ami kevés.
ami minden versemből hiányzik.
a hanyatlás, és a fölkelés.
ami a szememből kilátszik:
a boldog kétségbeesés.
kevés ez, pincér, inkább fizetek. naja. már ahogy én fizetek. vagyis fussunk; running naked, ugye. futottam én már meztelenül a szent anna partján! képletes képek gyertek: én most is meztelenül futok az anna partjain!

egyébként is, ablakodon mosolyog az utcalámpa.

amikor még a fentieket írtam, csak huszonöt voltam. most már huszonhat. hogy lásd a különbséget, nem írok többet.

a nő majd jön, felkelt, és énekel. figyeld csak:

kiskutya, nagykutya

kicsiny blogom szinte mindig úgyis az élet napos oldaláról szól, így miért ne osszak meg most is, egy fölöttébb vidám történetet. a színhely budakalász, jókai mór utca, ahol a dávidék laknak. baromi hosszú, véget nem érő, unalmas utca, és én azzal volt szórakozzam, hogy kis barátom örök mosolyba torzult arcára valami mókát is csaljak, hogy a kerítés mögött tespedő ebeket felrázzam egy wuff (németül a vau!) kiáltással, hogy aztán elégedetten dőljek a tolókocsira, lám, körülöttünk mindenki dolgozik, míg a kutyák mélabús dühhel kilátásba helyezték, hogy mi mindent csinálnának velünk, ha az a kurva kerítés nem lenne, de persze az a kurva kerítés mindig ott van. ezen a dávid is nagyon jól szórakozott, ezek voltak a boldog szép napok.

hanem tegnap megyünk ugyanezen utcán hazafele, némileg elcsigázottan, amikor arra a jelenségre leszek figyelmes, hogy előttünk kb száz méterrel egy festett hajú nő sétáltatja két festett bundájú pincsi kutyáját, isten tudja hogy hívják az ilyen ölebeket. az idili képbe viszont az szól bele, hogy ott áll mellettük két baszott nagy rottveller szerű állat, az isten tudja hogy hívják az ilyen medvéket. vicceskedek, de a dolog nem vicces; a két nagy kutya körbe állja az egyik kiskutyát, bele-bele marnak, a kiskutya nyüszít, a nő sikoltozik, fogja a kiskutya pórázát, dehogy minek, a másik kiskutya a nő lába mögött lapul; aztán tulajdonképpen mindenféle fölösleges maszlag nélkül az egyik nagy megfogja a kiskutyát, és szétroppantja, szó szerint, száz méterre is hallani véljük ahogy reccsen; a kiskutyából rongy lesz, rángatja, cibálja, a másik is oda oda mordul, a nő megtántorodik, eldobja a pórázt, a két nagy, zsákmányukkal, mint valami ízletes csonttal, bevonulnak az eddig nyitva álló kapu mögé; közben megjelenik egy trikós férfi, bezárja a kaput, a nő a földre rogyik, a másik kiskutya lábát húzva nyüszít, a jelenetnek vége. az egész nem volt több két percnél.

nem is azon szeretnék elmorfondírozni, e hasábokon, hogy vajh akkor mi lett volna, ha eme két állat, mit ad isten, velem, dávid barátommal, és az ő tolószékével találkozik, amit különösen kitüntetett figyelemmel gyűlölik valamiért a kutyák; hogy szedem ki a pántokból egy másodperc alatt a dávidot, és repülök át vele valamelyik kerítés biztonsága mögé? vagy ízekre haraptatom magam, míg a dávid valamilyen isteni csodára felépül közben, és elkerekezik? vicceskedek, de a dolog nem vicces.

azon se szeretnék filozofálgatni, hogy az egész jelenség mennyire ijesztően hasonlított azokra a jelenetekre, amiket a magamfajta szerencsétlenek (kiskutyák?) megélnek, férfivé válásuk útvesztőin; az utolsó vonatra felkapaszkodó, értelemtől kicsattanó, beekizett huszárok, ugyanígy fogják körbe, az ember fiát (kiskutyáját?), van a vezér, aki kérdez (zsidó vagy?), majd üt (ez egy zsidó bazdmeg!), míg a maradék udvartartás röhög, és fedez; megjegyzem, a természet törvényei (lehet természet törvényeiről beszélni egy jókai mór utcában?) jóval tisztábbnak tűnnek, mégha jóval kegyetlenebb is a végkifejlet, itt ugyanis nincs indoklás, hogy miért kell megenni a kiskutyát, nyilván mert kiskutya, és a kiskutya se próbál fellebbezni (főleg mert pillanatokon belül eltörik a kis szervezetét, amivel egyáltalán tiltakozhatna sorsáért), a beekizett hazafiak pedig a vér kicsordulásától jobb esetben tovább mennek (ne balhézz már kolos!), rosszabb esetben vérszemet kapnak, szó szerint.

azon se mélázok el, hogy én mit csináltam volna a nő helyében; nem szeretem az ilyen kis kutyákat, de tény, az ilyen nagyokat sem; a pórázt el kellett volna engedni, és mittudomén, átdobni a kiskutyákat a kerítésen, bár azt a jó isten tudja, hogy ebben az esetben nem-e a nővel vigasztalták volna magukat a medvék, vagy ne adj isten, ugye, velem és dáviddal, akik a háttérben lapulunk; az én felelőségemet se akarom boncolgatni, miután szeretném azt hinni, hogy nem tehettem volna semmit; odafutni, felhívni magamra a figyelmet, talán, ha nincs a dávid, aztán futni, de így, ez volt a legjobb, márha lehet legjobbról beszélni.

azt viszont muszáj, a szokott kretén jópofáskodással megjegyezzem, hogy a jelenet végére persze, összegyűlt az utca, míg addig sehol egy teremtett lélek; a történet némi díszítéssel kapuról kapura járt, mire elérkeztünk a dávidékhoz, a szembe szomszéd is tudni vélte, hogy az a két véreb széttépett egy nőt; viszont amikor visszafele jöttem,- dávid biztonságban, marci épp azt vallja be magának, hogy a fene essen bele, még sincsen fából, és egy ilyen dologtól is, lássuk be, ki tud akadni, holott ő az élet dolgaiban mily jártasnak hitte volt magát, és ő, aki élet - halál tudója, nem gondolta volna magáról, hogy így megérinti egy ilyesmi közjáték - a kerítésnél már ott volt a két rotveller (azt hiszem azok voltak) gazdája is, simogatja kutyái arcát, és derűsen magyarázza hogy vétlenül megnyomhatták a kutyák a kapu távirányítóját, így eshetett meg ez az eset; a kerítésnek támaszkodó szomszéd is elismeréssel nyugtázza, hogy hiába na, ezek nem piskóták ezek a kutyák, és röhögnek. persze madarat tolláról, embert kutyájáról, és őszintén, nem néztem ki, a kutyák gazdájából, hogy tosztojt olvas (félkegyelmű, drága barátom!), de még így is, talán legjobban ettől a végjátéktól akadtam ki, főleg, hogy később azt is láttam, ahogy az utca végén a festett hajú nő, és élettársa zokogva viszik a rongybabává lett testet.

konklúzió nincs, azon elkattogtam egy kicsit, hogy de jó is lenne, ha mindig a zsebembe lapulna egy flóbert, amivel, mint gyermekkorom hősei, ezer méterről is eltalálnék egy gomblyukat, vagy ne adj isten egy uzi, mit egy tisztességes amerikai állampolgárnak, amivel eltalálnék mindent, jobb esetben a célt is, és az ilyen helyzetekben, isten bosszúálló angyalaként tennék igazságot (valószínűleg nem is a két kutyát lőném le feltétlenül, hanem kellemes gazdájukat, ó marci, te gyilkos!), meg azon is, hogy ha én nagy melák, így kijöttem a szerepemből, eme események hatására, vajon mit érthetett meg, és hogy élhette meg mindezt dávidom, akitől így is rengeteget tanulok azzal, hogy nem mond semmit; ezek költői kérdések, mindenesetre a nagyhal megeszi a kishalat, meg hogy a nagykutyák bekebeleznek, és effajta nyelvi képektől még egy darabig ki fog rázni a hideg.

mindegy az énnekem

írni ké. már csak megszokásból, meg gyakorlásból is, mert annyi minden van amiről írni kellene, és amiről nem írtam, hogy aztán már elkezdeni sincs kedvem; mint a mosogatás, minnél több mosatlan gyűlik össze, az embernek annál kevésbé van kedve rá. így megy ez. juszt se a mosogató legalján fogom kezdeni, csak tányérokat fogok törölgetni, gyengéden csecsebecse kezecskéimhez, össze ne piszkoljam nagyon.

tajtékos napok ezek, pedig nem is boris viant olvasok, hanem nabokovot (istenem, lollita; létemnek lángja, lágyékom vágya). gödöllő, a park, 'A Park', vonatwck, tolókocsik, bocsánat, kerekesszékek, oldalra biccenő fej, csurgó nyál, napfény, tavasz, nyár, és sűrű felhők, amik hovatovább épp akkor szakadnak le, amikor kell.

címszavakban az idő. ami mögötte van, arról meg nem beszélek, pedig bele vagyok bolondulva rendesen. régen volt ilyen valószínűtlen az élet, amikor az ember kiesik önmagából, és távolból fókuszáló kameraként követi saját mozdulatait. nézem ahogy beszélek, nyelvem összeakad, ahogy járok, sután botladozok, almát lódító kezemről lerepül a karkötő; nem is én vagyok ez már. csak szerettem volna ha velem is van ilyen, ugye, bár kispál helyett épp csákányi énekli a szívrablást.

örök igazságok, és súlyos tanulságok keringenek még körülöttem, ezekben a napokban, mint valami kisbolygók; de róluk se beszélek, mert örök dolgokról minek. egy kerekeken guruló, tizenhárom éves életet tologatok, naponta két órát, akinek történetesen törhetetlen életkedve, és kifinomult humora van; és akitől folyamatosan önmagamra döbbenek rá, mint egyébként mindentől. szentendre, lankás utcák, és túl sok napi kávé; mennyi ideig nem tudtam, hogy mennyire jó, amikor úgy dobog a szívem, hogy nem tudok róla.

ha kérdezik, hogy vagyok, azt mondom jól vagyok, és közben ijedten az égre nézek, hogy ugye nem hallotta a főnök, amit mondtam. pedig valószínű. isten van, legalább tizenöt éves, és tornacipőben jár. fenét. igazából 'mindegy az énnekem'. magamat nézem, ahogy őt nézem, és 'juszt is' belefúrom a fejem akármibe, fejjel előre, tényleg, mint egy durcás kisgyerek; de persze nem szeretném, ha a fejemre vernének. bérletem még mindig nincs. nem is lesz; anyámnak van igaza, az élet elbaszása, az olyan részletekben rejtőzik, mint hogy az ember vesz-e bérletet. de nem vesz. inkább a bűn széles útját választja, azt a bizonyos jellemtelen könnyebb megoldást, miszerint lóg, bújik, fut és parázik. húsz év múlva sírni fogok én még, ígéri anyám. dehogy anyu, húsz perc múlva. de ez is mindegy nekem.

annyira távol, és mégis oly közel (faraway, so close! pedig nemszeretem a jutut) vagyok mindattól, amiről írok (tehát kvázi attól, aki vagyok), hogy lassan le kellene ülnöm magammal sörözni. mint régi haverok. lófaszt vagyunk haverok, de ha nem látjuk egymást egy darabig, úgy már persze lehet jófejkedni. tölts, cimbora, aztán fenékig! eső szag van; a bőrömön érzem, pedig odakint csöpög. a babszi kísért még ezekben az időkben, ezt muszáj megjegyezzem, már csak azért is, hogy lásd, marci, igyál te buzi, szóval lásd, öreg cimbora (te modoros fasz), nem az a fontos, akit te fontosnak akarsz; hogy susogtál, hogy milyen jól megúsztad a babszit (végülis), ha akkor iszunk arra is, mondtam volna neked, hogy az életben a jelenségek visszatérnek; jön még a babszi, csak épp nem babszinak fogják hívni, ahogy lesz még a kicsi is, az orosz éva is, és persze a manu; (csak a rozi menjen a picsába!) fapados színdarab vagy, drága komám, nincsenek új karakterek, csak más színészek játsszák el őket. persze baromság ez is.

neveket nem szabadna írni, egyébként, marci, ha már itt tartunk, látszik hogy megint nem ittál eleget. írd azt hogy xy (zu!), ws, mint a marsbéli krónikákban, mr cic, miss ycy, dr oao, stb, aki felismeri magát, tegyen oda egy x-et. közben meg, minden névvel magamat írom, erre varjál gombot, hiába vagy te te, én annyira én vagyok, hogy te csak statiszta vagy itt, ahogy csak statiszta vagyok én is ott; még ha főszerepet is osztok rád, vagy te rám. így aztán ne is törődj vele, ha kiírom a neved: szia kovácspistike!

igazából mindez, tényleg, 'mindegy az énnekem', a fenébe hogy nem találom meg még egyszer ezt a rádióműsort, addig marad ez. még egy darabig kesergek azon, hogy milyen szentimentális, nevetséges hülyegyerek vagyok végülis én, - meg hogy mennyit tudok magamról, akkor, ha az ezelötti blogbaromságba azt írom, hogy érzéketlenné váltam, és az a bajom, ráadásul úgy is gondolom, most meg azt nem írom, de attól még úgy gondolom, hogy az a bajom, hogy túlságosan érzelmes vagyok; az önismeret csalfa délibábjai ejtik csapdába szomjas lelkem! - aztán keresek valami illusztrációt ide a végébe, (attól félek hogy ebből mégiscsak bono lesz, de legalább craig amstrong féleképpen) majd elmegyek a fenébe. és lőn.

verve remixed 4

azért lehet jó sztár producernek lenni, mert úgy már olyan kellemes feladatokat is kaphat az ember, mint hogy válogassa össze a kedvenc számait, mixelje össze a kedvenc számait, vagy ne adj isten remixelje meg a kedvenc számait, amit egyébként akkor is megcsinál a zenebuzi, ha nem sztár producer, de azért úgy mégiscsak jobb. alig várom már, hogy méregdrága stúdiómban kedvemre gyúrhassam át valamelyik hajdani mikimanó opuszt, de erre még várni kell; addig is, itt a verve remixed.

eddig három volt, az első volt a legjobb, a második haloványabb, a harmadik méginkább, és ha még azt is idetesszük, hogy mindezt kiadták díszdobozban, és hozzácsaptak egy plusz elnevezésű korongot, akkor logikusnak tűnhet, hogy a soron következő negyedik darabnak ötször szarabbnak kell lennie, mint az elsőnek. pedig nem, bár azért az első első maradt, matekból úgy tűnik, mégiscsak jó vagyok.

persze a világot nem váltja meg, főleg hogy a feldolgozott számok nagy része egyszer már megtette, kétszer meg csak a james bond ér rá; mindjárt itt a dinah washington féle cry me a rivernek a hangzatos truth & soul féle megoldása, nagyzenekarral, rezesbandával, kórussal, ami mintha egy nullahetes filmből mászott volna ki, egy kivágott sírós - szakítós jelenetből, mert bond az ilyenekre pont nem érhet rá.

fejjel előre falnakrohanásra tökéletes aláfestés kenny dope james brown találkozása, mint ahogy a zseniális, és már szarrá samplingelt marlena shaw californa soulja is jól szól, ilyen kis trendi, finoman lüktető remixben, amit a dipo csinált belőle, mad decentel közösen. szegény nina simonét is fene tudja hányszor mossák még át, mindenesetre itt kétszer is, élen a mostanában felkapott pilooski, teljesen érdektelen, de legalább hallgatható, szombat estére való take care of business átdolgozásával.

a nagyszerű pasapp viszont marad nagyszerű, miközben rávigyorog az öreg astrud gilbertóra (bim bom), a lemez egyik legjobb, és főleg legeredetibb pillanata. a mocky se vesz el a tenderly varázsából, (anita o'day) ha épp nem is ad sokat hozzá, és sarah vaughannal is finoman bánik chis shaw, míg leül vele teázni (tea for two), valamint a kötelezően minimalista cinematic orchestra is hozza a szinvonalat, a záró ella fitzgerald dolgozatban, ami egy kis bakelitsercegős telet csempészhet izzadt nyári napjainkba.

a maradék 'a nem rossz, de minek', és a tovább gomb nyomogatására késztető kategóriába esik bele, azzal a bántó fülízzel, hogy hallottunk már ilyet, és valószinűleg hallani is fogunk, ha mást nem, majd a verve remixed ötön. aki meg retró ruháit nem a retróból veszi méregdrágán, hanem a nagyapja szekrényéből turkálja, annak ott a verve umixed, ami stílszerűen, szintén a negyedik résznél tart.

az őz

„mit fogok elmondani neked?”- törtem a fejemet, az erkélyajtó nyitott, világosabb kék téglalapját néztem, meg a csillagokat. áramlott a hűvös a sashegyről. szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol a mélyen, rozsdásan csikorogva, már készülődtek bennem a szavak, a kőgát meg apa meg minden, ami volt, ambrus és az irma néni cipője, és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint soha életemben. olyan messze ültél tőlem, hogy csak éreztem, de nem láttam, és nem érzékeltem azt, hogy már meztelen vagy. én olyan voltam, mint aki egy kicsit részeg, de ugyanakkor fáradt is, és most majd megpihen. annyira bennem voltál már, hogy csukott szemmel, sötétben és belülről is láttalak, ha akartalak: zöldesbarna szemedet, érzékeny szádat, izmos, hosszú combjaidat. cigaretta után tapogatóztál, de nem találtad, a tárcád a lapockám alatt volt, s nem moccantam meg, nem akartam hogy most rágyújts. julira gondoltam, hogy odaért e már máriabesnyőre a búcsúsokkal, s hogy most imádkozik e értem és mindenkiért, és mit szólna, ha mégis belépne, felgyújtaná a villanyt, és itt találna bennünket így. „tudom hogy te szereted angélát…”- mondtad. nem szóltál többet, sem azt hogy szeretsz, sem azt, hogy tudod hogy szeretlek, nem próbáltad megfogalmazni szerelmünket, mely annyira tagadhatatlan volt már hetek óta. akkor felemelkedtem egy kicsit és kihúztam a tárcádat a hátam alól, hogy rá tudj gyújtani. csak félig szívtad el a cigarettát, aztán kidobtad az erkélyre. nyitott szemmel feküdtem a karodban, mozdulatlanul és kétségbeesve, s mikor elaludtál, kimentem az erkélyre, mezítláb, meztelenül, úgy, ahogy voltam. meghúzódtam ez erkély és kőpárkány között, a bőrömet hasította a hideg. álltam, vacogva, a hegyi éjszakában, néztem pestet, a többi hegyeket, egy messzi lámpát a hídfőnél, aztán visszabújtam melléd az ágyba. elvetted a kispárnámat, begyűrted a tarkód alá, nem akartalak megmozdítani, én mindenképpen tudok aludni, kövön is, földön is. ráhajtottam a fejemet a könyökömre.

(...)

gyakoroltam a szemedet, akkor este, addig gyakoroltam, a fürdőszoba tükre előtt, míg csak úgy nem tudtam nézni, mint te. egyszer megmutattam neked, milyen vagy, mikor figyelmesen odapillantasz valamire.
(...)
lóbáltam a lábam az ágy szélén és fütyültem. tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom és nem bírom elviselni az emlékeidet. leltél egy csepp lyukat a zsebedben, arra gyanakodtál. rám nem gyanakodtál soha, s ezért történt így minden. ha egyetlen egyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy ahogy a testemre szoktál talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom hadonászom valami híg átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre, emlékekkel és emlékeztetésekkel...
(...)
a legfelső gombod leszakadt, azt varrtam vissza éppen. s míg öltögettem, láttam, hogy a középsőt már megerősítette valaki valami világos, gyenge szállal, ügyetlenül és csúnyán. angéla sose tudott varrni, mindig megszúrta a kezét kézimunkaórán, aztán csak bőgött. leeresztettem a kabátot az ölembe, csak bámultam rá. angéla kezét láttam, ujján az esetlen gyűszűt, mozdulatát, ahogy keskeny vállával nekiveselkedik a kemény szövetnek. összerándult a gyomrom. Megkérdezted, mi bajom van, azt mondtam, beleszaladt az ujjam begyébe az olló, szívogattam az ép ujjamat, aztán elkezdtem énekelni, táncolni, pörögtem a szobában, és közben arra gondoltam, hogy holnap letagadom magamat, és kimegyek valahová a folyó mellé, most úgyis a csodálatos brigád megy, abban nem játszom, egyedül akarok lenni, és azt akarom, hogy átfagyjak a havon, és reszkessek, és még a csontomat is kiszapulja a tél. ... 'holnap hol?' - kérdezted, mikor elmentél. 'a hattyúban, ebédkor' - mondtam. három napig nem láttál, addig nem jöttem vissza szentendréről. julit azzal hagytam ott, hogy próbára megyek, aztán a margit hídtól telefonáltam, hogy elutazom. mikor megint találkoztunk, az arcod beleványadt a keresésbe. majdnem megöltél. feküdtem a karodban, néztem a mennyezetet, lenn az ösvényen autók futottak, folyton mozgott a fény. arra gondoltam, hogy képtelenség, nem lehet megmondani, hogy azért szöktem el tőled három napra, mert angéla megerősítette a kabátodon a középső gombot.
(...)
borzasztó gyorsan meghaltál, az éjjeliszekrényeden ott volt az összetört karórád, amelyet én igazítottam vissza ebédkor, míg kezet mostál, hogy elkéss az orvostól, ahova angélát kellett vinned, mert félt fogat húzatni. pipi azt mondja, az órádra néztél, mielőtt átfutottál volna a corvin előtt.
(...)
minden csak ég volt meg ég, csillag meg holdsütés, ciripeltek a tücskök, és a patak felől, amely az üdülő mögött átlósan vágott át a réten, zenéltek a békák. a hegyek vonulata meg a sziget fái tartották az eget felettem, a hold az autóbuszmegálló felett ragyogott, az országút sötét volt, üres, a csonka ágú akác árnya meggörbült a földön. csak álltam ott, hátamat a falnak szorítva, és néztem az utat, az eget, meg a fákat. azt hiszem, vártalak.

(szabó magda: az őz)

stoppos

gasirowski egy állat. végre egy kép, amivel teljes mértékben tudok azonosulni, találó is, hasonlít is rám (csak szebb egy kissé), és tökéletesen kifejezi a múltamat, jövőmet, jelenemet, etc. éljen.

bakker, most nézem, még a frizurája is jobb. most megyek egy állásinterjúra, és az öltözékem alig tér el valamennyire az övétől, a sikerem koronázható. ha legalább ilyen itelektuális orrom lenne. és dorfman mester jóvoltából egy klipp, amit kurvára meg lehet szeretni, főleg, hogy az ember arról álmodozik hogy ő majd biztos felébredne, a másik hogy én pl biztos vagyok benne, hogy az én nyakam alól egy ilyen lány (!) ki nem veszi a párnát, inkább odaadom magamtól. tehát íme:

őzikés ördöggolyó eszterlánccal

sok volt megint, amiről írni kéne, még több amiről nem, de ha középre ülök, akkor szepes erika ördöggolyó fogságában című kötetéről beszélek, amit a sirályban 'találtam' - és tényleg, rá volt írva hogy talált tárgy. először azt hittem, hogy ez a hagyjunk el egymásnak könyvet móka része ez is, aztán jöttem rá, hogy valószínűleg nem (a pandának volt igaza), mert azokhoz szoktak valamiféle üzenetet is fűzni, vagy ajánlást, ésatöbbi, ezen meg nem volt egy szó sem; és szabó magda őzjéről, amit nem hittem volna hogy nekem el kell olvassam, és magamtól egy jó ideig nem is tettem volna, idióta sznobizmusom miatt, miszerint szabó magda biztos ilyen gicses családregényeket ír, ami nem nekem való.

furcsa most ez a magyar rovat, nem hittem volna hogy nekem lesz 'magyar' korszakom, főleg hogy magyar női író korszakom lesz; mindenesetre tény, hogy az utóbbi időben (jó fél évben) két kötet bőgetett meg, az egyik szabó magda őz-je, a másik ez a szepes erika. az egyik (az őz), lassan nyitogatja a csapokat, míg aztán két csúcspontnál is (csak szabadon akartam engedni) (az órádra néztél, mielőtt átmentél volna a nagykörúton) úgy jön elő a sírás, mint ahogy mostanában, a tavaszi eső esik, hírtelen, erősen, tisztán, és következmény nélkül. a másik (ördöggolyó), mindig eléri a határokat, de igazán nem robban ki; novellás kötet, és a novelláknak mindig úgy van vége, hogy az embert fojtogatja a sírás, de nem megy tovább. mindkettő ugyanarról szól végül is; egy nőről, és a legfontosabb férfiakról; a nagy szerelemről, meg az apáról. mindkettő ugyanabban a korban játszódik; sárga csillagok, gázkabinok, és utánuk a fekete autók. és mindkettő teljesen más; szepes egy nagy történetet jár végig, megfontoltan, néhol kissé (szerintem direkt) banálisan és gyerekesen, mint egy ördöggolyóban, az egyikből bele-bele pillanthatunk a másikba,és lassan jutunk egyre mélyebbre, míg a szabó őzje, elementáris erejű emlékezés, ahol zseniálisan körbetáncolja a cselekményt, úgy, hogy még lineáris is marad. mindkettő kötet azt az érzést mozgatja meg bennem, amitől félek, és amivel, - mégoly büszkeségem, és nagyzolt ál-önismeretem mellett sem - nem vagyok tisztában. valami mélyen a szívemben. ugye.

lelketlen lettem, hideg, és ismeretlen, és az ilyen könyveken keresztül lehet erre a legjobban rádöbbenni, már csak azért is, mert mindkettő azt csinálja, amihez a legtöbben (én is, hiába élek félig csak abból) gyávák vagyunk: emlékezik. kíméletlenül, precízen, líraian. túlzóan, érzelmesen, hidegen; de emlékezik. és az olvasónak is muszáj ezt tennie, azokat az ajtókat nyitogatva így, amelyikekre (bennem legalábbis) kényelmes hasadékokat vágtunk, hogy ne kelljen tárva nyitva látni; azokon benézve épp azt látom amit akarok. a múltam tágra nyitott ajtóin keresztül, persze, magamra döbbenek; hogy mi lett belőlem, ugye, de főként mi lett a régen oly nagyra tartott szerelemmel bennem, és mi lett apámmal, meg anyámmal, vagyis azzal, amit, akárhogy is beszélek mellé, családnak szoktak nevezni; hogy mi az a bizonyos mondat, amit annyit feltettem magamnak, annó, hogy 'mi késztet élni', és hogy erre, az akkori, mily buta, mily tapasztalatlan, közhelyes valami, mennyivel tisztább és erősebb volt, mint ez a megkeseredett hülyegyerek, aki ma lettem. és főleg, hogy ez milyen kevés, ezek a hiányos ön-leltárok, közben változtatni nincs erőm. aztán vagy van. vagy lesz. vagy; legalábbis volt.

most volt a kicsinek névnapja; hát írtam neki. de minek. ettől függetlenül meg kell tanuljak írni; ez a két könyv arra (is) rádöbbentett, hogy mennyire nem tudok írni; kevés, erőtlen betűket fűzök össze, amik széthullanak, már a kezemben is, nemhogy leírva. az eszterlánc jut erről eszembe, amikor először, a kicsiék előtt, az éppen tavasztól harsogó kertvárosi parkban, míg vártam rá, egy kislány, és a nagymamája próbált megtanítani, hogy hogy kell a pitypangokat egybefűzni; és az enyémek széthullottak, az övék egymást erősítették, aztán segítettek, feltették a fejemre, abban vártam a kicsit, virágporos lett a hajam, és amikor megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, és hozzányúltam, szétbomlott, és nem bírtam többet megcsinálni, a nagymama nélkül nem ért az egész szart se; aztán pár évre rá a pöttömökkel, gyerektáborban, mentünk pitypangot gyűjteni, mértéktelenül, ahogy csak a gyerekek tudnak, és én megmutattam annak, aki nem tudta, hogy hogy kell, de nem csináltam; nem mertem megmutatni, hogy bár elméletben tudom, gyakorlatban jobban kihullik a kezemből, mint az akkor először próbálkozó kislányoknak. és most utoljára, pécsen, fent a tettyén, amikor az anna megint megcsinálta, és egy pillanatra gyűlöltem érte, aztán haragudtam, majd nevettem az egészen, de közben iszonyatos erővel tört rám a kétségbeesés, hogy milyen ember vagyok én, akiből egy eszterlánc ilyen érzelmeket képes kiváltani, és milyen menthetetlenül irigy, hogy azt is alig bírom megbocsájtani valakinek (!), hogy neki egybe maradnak a pitypangok, nekem meg nem, közben meg a megoldás itt van a kezemben.

mindenesetre így vagyok az írással is.

ez van most

írni kellene arról, hogy ez egy vonat blog, kivételesen nem a wc mélyéről, hanem peckesen ülve az első osztályon; jó kis hazárdjáték, ha még az állomáson, a peronon elég sokat mutogatom magam a kalauznak, és aztán egyszer elbújok, hogy elmenjen mellettem, majd valami olyan helyre ülve, ahol elve sokan vannak, maradok nyugton, és szerencsém van, meg főleg nem mozdulok az 'új felszállók menetjegyét kérem' dalra, akkor elmehet mellettem, én meg vigyoroghatok a végállomásig, kényelemben.
ez van most.

írni kellene arról is, hogy odakint szakad az eső, a vonat rohan bele az esőbe, a felhők meg kapaszkodnak a vonatba; én meg írok, versenyt írok a vonattal, úgy kattog a billentyűzet, ahogy kattog a vonat, úgy fékezek, ahogy ő fékez, olyan sebesen érzek, ahogy megyünk; hát ez van most.

amiről írni kellene, az egy vonatút, meg az, hogy kiderült, mégiscsak jobb lett volna, ha annak idején megvesszük csörögben azt a házat (milyen közel lenne az most a győzőékhez), és ott maradunk, apám marad a helyén, én gyarapodok békességben és szeretetben (!), majd végül egyetemre járok (a pázmányra, nincs mese), és boldogan élek (míg meg nem halok ugye). hát ez nincs most.

arról is írni kellene, hogy az ember mennyi mindent csinál a másikért, főleg akkor, ha a másik hagyja (kvázi szarik rá, elmegy, nem jön vissza, közönyös, vagy illően távoli) hogy mindezt önmagáért csinálja; és közben a másikért egyre többet tesz meg, éppen, mert valami elviselhetetlen módon ez mégis legalább annyira jó neki, mint amennyire keserű, és főleg, mert közben célt is kap (miszerint hogy addig csinálja, míg a másik vissza nem adja, abba nem hagyja, nem szarik rá, visszajön, törődő lesz, vagy gyengéden közeli), és ráadásul önmaga is több lesz (éppen önmagától, és pont nem a másiktól, bár ezt sose fogja belátni), amitől még több mindent fog csinálni a másikért, amitől a másik valószínűleg még jobban fogja hagyni (tehát szarik rá, elmegy, nem jön vissza, egyre jobban közönyös és illően távoli), ezekben faragja ki az ember, (míg kétségbeesve tördeli a kezét, hogy épp a másik csináljon már valami maradandót belőle) önmaga szobrát, azokat a részleteket, amitől később képtelen lesz majd megszabadulni, míg valami fájdalmas, és kérlelhetetlen erő (valószínűleg egy másik másik, akiért már épp nem akarna tenni semmit, csak önmagáért) le nem töri. máshogyan megfogalmazva mindenki a saját meséjét írja a másiknak, amibe épp a másik nem lehet főszereplő. ez is van most.

jó lenne írni arról is, hogy mennyire fáj, hogy egy nekem fontos valaki szenved, és hogy a szenvedésén keresztül is csak magamat látom, és főleg a viszonyomat vele; miszerint hogy épp a szenvedésétől maradok végképp egyedül, mert nem tudok részt venni benne, hiába szeretném, épp a fájdalmától rajzolódik ki szinte megfogható biztonsággal a köztünk lévő kapcsolat határai, hogy meddig ő ő, és meddig vagyok én én; és így már azt is megtudom vizsgálni, mint valami szomszédságban a fákat, hogy mi az, ami nálam gyökerezett, és hozzá nyúlt át, és mi az ami fordítva; nála pusztul valami, nálam csak fog, nem tudom átvenni a szenvedését, pedig ezzel is, csak még közelebb érzem magamhoz, egyrészt, mert gyakorlatilag (egy bizonyos értelemben) végérvényesen elveszítettem (ahogy nem is lehetett enyém soha), másrészt viszont épp ezzel még inkább egyé tudok válni vele, hiszen a szenvedését olyan nagyon, pontosan érzem, mintha az enyém lenne, és visszaértünk az elejéhez, hogy ezzel magamat látom, a viszonyomat vele, valamint azt, hogy ő mennyire nem én, pedig még a szenvedése is majdnem olyan (sőt talán egészen) mint az enyém, és ebben van valami megnyugtató, valami fájdalmas, és valami magasztos érzés is, amitől az embernek kedve támad ilyen hülyeségeket írni, mint amiket eddig is írtam. ez van most.

sorozat

a sárinak (!) írtam levelet, amiben, (mert miről másról tudnék) elkezdtem magamról mesélni, és neki sikerült megfogalmaznom azt, amit magamnak nem, ezért most leírom magamnak is, ha már magamnak nem, ezzel is növelve a teljesen olvashatatlan, felesleges bejegyzéseim számát, arról van szó (miről másról) mint hogy hogy vagyok én (mert én úgy vagyok ahogy ő, bár ez is csak egy analóg hülyeség a részemről, megnyugtatásul képzelem magamnak, hogy ezzel is bizonyítsam, hogy nem vagyok olyan egyedül ugye) tehát

- banálisan, mint valami sorozatbeli kiégett lúzergyerek, aki ötven rész múlva peckesen fog menni, habnyakú nője oldalán a nászindulóra, akit, persze, már az első rész óta ismer, csak mert lúzer, és mert a sorozat ötven részre van írva, szarik rá, meg a nő is rá, szenvednek összevissza, nyilván majd összejönnek, szétmennek, összevesznek, köréjük gyűlik az ármány, meg az irigység, meg lesznek persze jóbarátok is, (a figura így lehet barátok közt, muhaha) ellenségek is, kitűnő karakterek, és figyelemre méltó alakítások, csakhogy még a sorozat elején járunk, ahol a lúzergyereknek nincs kedve felkelni, és azt mondja a telefonba, talán az előző nőjének, akit a közepe fele ki fognak írni a sorozatból, vagy a haverjának, aki viszont össze fog jönni a sorozat közepén az előző nőjével, emiatt őt is kiírják a sorozatból, szóval épp azt mondja a telefonba, végül is mindegy kinek, hogy nincs kedve felkelni, mert hogy nincs értelme az életének, szerelmes akar lenni, vagy gyereket nevelni, vagy bálnákat menteni, mindegy, csak lássa magán hogy él, ugye, és annál zavaróbb, hogy mindenki azt hiszi, hogy ő egy milyen életképes faszagyerek, aki folyamatosan stoppol valahova, minden különösebb cél nélkül, persze, közben meg olyan ürességek veszik fel állandóan, hogy alig fér el a hátsó ülésen, hiába a jobbnál jobb uticélok, szex, utazás, nők, lelki mélységek, kalandok, és vonatwck, ő azért csak vadul mondja a telefonba, hogy gyűlöli az ébredéseket, mert az álmai, az álmai sokkal valóságosabbnak tünnek, (vagy tűnnek, mert már írni se tud, pedig ha volt valaha igazán jó tanára, az pont a nyelvtan-irodalom tanára volt még annak idején, általánosban, és ő is azt mondta, hogy marci, neked nem lehet tanítani, vagy te tanulod meg magadtól, vagy sose fogod tudni, ezért fogsz te mindenkit tanítani, még azokat is, akik sokal többet fognak tudnak tudni nálad, mert őket lehet tanítani, téged meg nem) holott az égvilágon semmi valóságos nincs bennük, csak az, hogy van bennük valami, valami amit jobb híján valaminek lehet nevezni, és épp ez a valami nincs meg minden másban, az ébredés után, és ezért semmi kedve felébredni, gyakorlatilag, depressziós, úgy igazán, nagy d-vel, de ezzel is csak átlagosságába süllyed be le, mert hát ki nem depressziós ebben a mai cifra világban, csakhogy, a depressziónak, bár magának a szónak semmi értelme sincs, de a szomorúságnak, a fájdalomnak, van egy olyanfajta telítettsége, mint amikor az ember valami keserű dolgot eszik, aminek szereti az ízét, épp attól hogy keserű, gyakorlatilag kényezteti magát, ínyencként kóstolgatja az ízt, mert, főleg ha az ember igazán édesszájú, és hajszolja az édes élvezeteket, tud igazán magasröptű kikapcsolódás lenni valami kegyetlen keserű, amitől az arc összerándul, így van az egyébként sokat vigyorgó hülyegyerek a fájdalommal is, meg a szomorúsággal is, gyakorlatilag, ragaszkodik hozzá, csak magának se meri bevallani, hát még másnak, akiknek folyton panaszkodik, csakhogy, most már az a hülye helyzetben van, hogy a szomorúsága éppen ugyanúgy üres, mint a boldogsága, így gyakorlatilag nincs egyik se, nincsenek valódi érzelmei, per pillanat, csak emlékezetből érez, ettől minden olyan, mint valami fénymásolat, aztán egy fénymásolat fénymásolata, ésígytovább, ezeket hadarja el a telefonba, míg meg nem szakítják egy reklámmal, lehetőleg, hogy a nézők mégse menjenek el, mert épp ezzel az állapottal nem lehet nagyon mitkezdnei, hallgatni, nézni, olvasni se érdemes, abba is hagyom, de ezt szerintem így ahogy van leírom a blogomba -

és tényleg.

mese a kövekről (török sándor emlékére)

most mesét írok, ezért azzal kezdem hogy nem hiszek már a meséknek. túl régóta élek (mi az a huszonhat év; többet ér Szabó Lőrinc), elkoptattam a meséimet, kinőttem az őrangyalomat (egyébként sem volt valami tehetséges), a sárkányaimból főbérlők, nők, főnökök és ellenőrök lettek, akik rendre legyőznek: ha egy fejüket levágom, öt nő vissza rögtön. a királykisasszonyom hozzá ment máshoz (pedig én szabadítottam ki anno, bizisten!), a tanulságok féligazsággá alakultak, a jó alkoholista lett, a gonosz jó, az ásót se találom, (a kapának eltörte apám a nyelét), a nagyharangot meg beolvasztották, még a rendszerváltás idején. ráadásul varázslók sincsenek. én már csak tudom, mert néha engem is annak néznek, és utálom ezt, annyira utálom, mert tudom hogy nem varázsolok, csak csalok; néha el tudom hitetni magamról, hogy értek a varázsláshoz, és végül is, ez is egyfajta varázslat, de ez csak olyan mugli dolog.

persze bosszant a dolog. annál is inkább, mivel úgy alakult, hogy mostanában gyakran csak akkor érzem jól magam (miután kitörtem a nyakam), amikor épp selypítve, rosszul szótagolva, és persze hadarva is, (egész tekintélyes gyűjteményem van a beszédhibákból) meséket olvasok pöttömöknek. ilyenkor ők nagyra nőnek, én meg összemegyek kicsire, ők értik amit olvasok, én nem értem, ők elhiszik, én meg mosolygok rajtuk és irigykedem. így fordulhatott elő az is, hogy kezembe akadt egy könyv, ami akkor volt utoljára a kezemben, amikor még én is olyan voltam mint ők, akikre irigykedem. ebben a könyvben mondja azt csilicsala bácsi (na ő varázsló!) amit Török Sándor bácsi (ő is!) ír, hogy vagy minden csoda, vagy semmi sem az. elolvastam nekik, az igazi varázslóknak (ó hol van az igazi gyerekek varázslataitól harry potter) aztán utána elolvastam magamnak újra, aztán újra, és sehogy nem bírtam napirendre (amennyire van rend az én napomban) térni fölötte:

vagy minden csoda, vagy semmi sem az.

hát ezaz. első esetben kapják be a varázslók, van itt csoda nélkülük is (például hogy ilyeneket olvashatok), második esetben meg inkább lehúzom magam a wcn (ha varázslatnak nem is, de mutatványnak mindenképpen figyelemre méltó). ha valakinek, (bár gondolom mindenkinek) hát nekem szükségem lenne varázslásra, csodára, valami mesebeli világra, mert az nyilvánvaló, hogy a valóság (már amennyire ez az, mondaná morpheus) nekem nem megy, és álmodni meg már túl fáradt vagyok (mennyi álmatlan éjszaka kellett hozzá, míg megtanultam, hogy én ezt álmodom). valami kell tehát, de nem értek a varázsláshoz, nem is ismerek olyat aki megtanítana rá, a mesék meg elmehetnek a fenébe, és a csodák, (ezen csodálkoztam) teljesen csodátlanok lettek mostanában, mondhatni közönségesek; és ekkor újra találkoztam Török Sándorral.

Török Sándor bácsinak az volt a varázslata (azon kívül, ahogy írt) hogy köveket gyűjtött; az összes barátjától azt kérte, ha mentek valahova, vagy jöttek valahonnan, hogy hozzanak neki követ, onnan ahonnan jártak. amikor megismertem (én négyéves voltam, ő nyolcvan) már élt annyit, hogy már csak azért éljen, hogy elmesélje azt, hogy élt; ült a szobájában és írt, és közben gyűltek köré a kövek. volt köve miskolcról, a hetedik kerületből, borneóból, a húsvét szigetekről, a görög hegyekből, a ezuv oldalából, meg ilyenek. kövek voltak csak, én meg pici hülye gyerek voltam csak (és ugye, mennyivel okosabb mint most), és nem tetszettek a kövek; büdösek és unalmasak voltak, és nem volt bennük semmi játék (most már tudom: vagy minden játék, vagy semmi sem az).

azonban amikor Sándor bácsi kezébe vette a köveket, és mesélt, akkor elkezdődött a varázslat, és hirtelen megszólaltak a kövek, (Sándor bácsin keresztül, ahogy Sándor bácsi meg csilicsala bácsin keresztül szólalt meg a könyvében, mondom, varázsló volt az öreg), és elmesélték merre jártak, ott lángolt a szobában a vezuv, zúgott a tenger, csattogtak a bányászok, tomboltak a viharok, ott voltunk, ahol a madár se jár (kilimandzsáró), vagy ott ahol mindenki (egy letört macskakő darabja a Frankel Leó utcából), itt volt afrika, amerika, és talán még a hold is (legalábbis egy meteordarab, ha jól emlékszem). szerettem Török Sándor bácsit, és szerettem ahogy varázsolt a kövekkel, és az nagy dolog volt, mert kicsinek még nem tudtam, hogy valakit miért szeretek, csak szerettem ok nélkül, ahogy játszani is lehet, mint mindig a gyerekek.

aztán Török Sándor meghalt, mert így megy ez, és mert úgy látszik mégsem volt igazi varázsló (hittem én, mert dühös voltam rá). esett az eső a temetésén (ez is csak egy olcsó trükk, dohogtam akkor), és a köveivel együtt temették el: mindenki azt a követ dobta rá a koporsóra, amit hozott neki, kopogtak a kövek, és néztük ahogy süllyed Sándor bácsi, és vele tűnnek el a meséi. hidegen koppantak a kövek, nem történt semmilyen csoda. annyira élettelen lett Sándor bácsi körül minden, én meg még annyira éltem, hogy úgy tűnt, valamit örökre elveszettem (bár azt nem tudtam még, hogy pontosan mit), azon a nyolcvanötös áprillisi délutánon.

mígnem most, talán agusztusban (isten szigorú egyházának egyik erdélyi árvaházában) olvastam újra a pöttömöknek csilicsala bácsit, mert megtaláltam a kiselejtezett könyvek között (isten szigorú egyháza úgy látszik nem szereti a varázslókat), és most, pár napja, amikor megint úgy alakult minden, hogy semmiből sem lett csoda, (és éppen ezért talán mindenből csak én nem vettem észre), újrahallgattam a kököjszi és bobojszát (megvan cédén a mesejáték!). és rájöttem, hogy a varázslathoz nem csak a varázsló (ő), hanem az elvarázsolandó (azaz én) is kell, mert nagy büdös felnőtt voltam, és az is maradtam, nem lettem újra gyerek, nem varázsolt el, nem tetszett, sőt, idegesített, mert annyira nem volt köze a nagy büdös valósághoz, amiben, (azt hittem) élek, zavart hogy ott minden mese, bezzeg itt körülöttem semmi se; utáltam hogy felnőttem, megöregedtem, és nekem már nem lehet soha többé törpém, mert vége a meséknek;

(mostanában olvastam a harry pottert - az utolsót -, és figyeld meg, hogy ez rowling legnagyobb szemétsége, hogy úgy mesél - azon kívül hogy összelopkodja a kedvenc meséiből a kedvenc részeit - hogy abban pont alig van mese: igazából a valóság varázslatosan eltorzított, majd ravaszul visszafordított álvalóságát festi le ügyesen: voldemort hitler, a halálfalók a nácik nyilvánvaló parafrázisai - már csak a barna tallár hiányzik róluk, mondja greff -, bosszantóan ismerősen viselkednek, ahogy ráteszik a kezüket a sajtóra, befurakodnak a közhivatalokba, harry az esélyegyenlőség hőse, avagy a szerencsétlen - bár zseniális - gyerek jellemfejlődése, aki persze legyőzi a gonoszt, és ezzel együtt valamennyire önmagát is, hermonine a túlképzett feminista újhullám képviselője, zavarba ejtően hasonlít néhány ismerős egyetemista lányra, dumbledore az ideális tanár és a pedofil patrónus emberien esendő egyvelege, a többiekbe meg most dafke nem megyek bele)

és ekkor, azt mondja a kököjszi (meg a bobojsza) az andrisnak (azaz Sándor bácsi a marcinak), ott, az emlékezés szigetén a mese végén:
- igenis hogy sírok! mert én még kicsi vagyok...és a kisgyerekek szoktak sírni...mert ti mindig velem voltatok, és az egész olyan volt, mint egy mese...
- hát persze hogy olyan volt! mert mese volt...
- ...és most nekem ne legyen semmi, soha többet, mert vége a mesének?!
- andris!
- tessék.
- hát nem érted?
- mit?
- a legfontosabbat. igen, igen, a legfontosabbat!
- mi a legfontosabb?
- hogy a mesének nincs soha, de soha, de soha nincs vége!...
- csak vigasztalni akartok.
- ...vagy ha vége is lenne, véletlenül, egyszer talán, valamikor: abban a pillanatban kezdődik egy másik mese!
- egy másik mese?

hát látjátok, ti felnőttek, ti muglik, ti emberek: ez az. nem vagyok még most sem annyira felnőtt, hogy ne értsem, milyen fontos ez: valahol mindig elkezdődik egy újabb mese, amikor egy másik véget ér. most mondanám hogy így van ez, ezzel a mesével is, de...