víziszony

a magánnyal úgy vagyok, mint te lehetsz a vízzel. iszonyodom tőle. fejben persze tudom hogy jó dolog, illetve, pontosabban, hogy van benne jó dolog, hogy békét adhat, lenyugvást, megerősödést, hogy néha véd, vagy ápol, de legalább eltakar, stb, stb; ez mind jó, és szép, de iszonyodom tőle. egyszer azt mesélted, talán a hajózásnál, hogy ott is próbálsz nem arra gondolni, hogy milyen irdatlan mélység felett úszik az a hajó; nézed a tájat, a hullámokat, az egész szép, élveznéd is, de a tudatod aljáról folyamatosan feldereng, hogy ott van a mélység alattad. 

annak idején még úgy álltam ehhez, hogy innen lesz majd szép nyerni, szép lassan, lépésről lépésre, elmegyünk tengerpartra, csónakázni, uszdába, majd ahogy egyre több pozitív élményed lesz, akár majd búvárkodhatunk is; hát ebből se lett semmi.

de néha még elképzeltem ahogy úszok veled, körülöttünk a gyönyörű, sokszínű mélység, halak, koralok, a beszűrődő nap, mint egy leányálom; de tudom hogy a tied nem ilyen, hogy a te álmodban összeroppantana a nyomás, és beúszna a torkodon az iszonyat.

így vagyok én is a magánnyal.

az elején még úgy voltam vele, hogy na, ilyen se volt még, innen szép nyerni, szépen, lépésről lépésre, megszeretem magam végre, megtanulom az egyedüllétet, leszokom a kapcsolatfüggőségemről, a személyiségem kiteljesedik, rendszerezetebb leszek, életképesebb, erősebb, stabilabb, stb.

és van, hogy egész ügyes vagyok már; elfoglalom magam, próbálok minél több emberrel találkozni, vagy pont hogy beszorulva a saját szorongásaimba, menekülnék mindenki elől, inkább új embereket fognék, elmegyek társasjátékozni, kiállításmegnyitóra, kutyázni, még egy szingliknek való túrára is beneveztem, amire aztán persze nem mentem el. de nincs semmi baj, filmeket nézek, idegesítő sorozatokat főleg, a netflix és a chill nekem annyira nem jön össze, csak felhúzom magam hogy miért húzzák szét így a sztorikat, de legalább megy az idő. költöm a pénzt, túl sok időm van hülyeségeket nézni, megkíváni, megrendelni, borzasztó, ha ez így megy tovább, még egyszemélyes szárítógépet is fogok venni, mondjuk fogalmam sincs hogy pontosan minek. néha takarítok, állandóan mosok, csinálok valamit, nincs, semmi, meg a baj. próbálom ésszel megérteni, hogy nem az életem végéig leszek egyedül, hogy ettől most tanulok, hogy a kapcsolat függőségem miatt élem meg ezt ennyire, végre van úgynevezett énidőm, megvalósíthatom önmagam, megpróbálom emlékeztetni magam, hogy ez már az, ami a mások által szépnek mondott élet. 

mindez szép és jó, és tényleg, élvezném is, de közben valahol ott a mélyen, érzem ahogy hömpölyög a magány; az egyedüllét, amitől annyira rettegtem egész életemben, és az egyedül létezésben alján, messze, szinte hallom ahogy ott vár a halál. akármit csinálok, akárhogy, úgyis egyedül halok majd meg; ésszel tudom hogy itt az ideje szoktatni magam ehhez, néha próbálom elképzelni ahogy egyedül megöregszem, mellettem jó kutyám, lesi minden mozdulatom, nincsenek játszmák, nincs megfelelési kényszer, zsarolás, kisstílűség, kihülő fürdővizek és szívek, és mindenhol csak az van amit én hagyok ott - de amikor álmodni kezdenék erről, összeroppant a félelem, hogy nem voltam jó végül senkinek, és a szorongásom végül felülkerekedik rajtam, beúszik a torkomon, és átölel a halál.

az egyik őrület a sok közül

eddig azt hittem, a kommunikáció a kulcs. 

tévedtem. 

az elfogadásnál, és a megértésnél kezdődik minden. lehetsz bármennyire is asszertív, érthető, de ha valaki nem akar téged megérteni, akkor akármennyire is próbálkozhatsz, nem azt fogja hallani, nem úgy fogja érteni ahogy mondod. 

ha valaki nem akar téged megérteni, akkor tehát nem az a megoldás, hogy másképp -jobban?- mondod. azt persze nem tudom, hogy akkor mi az a bizonyos megoldás, csak azt, hogy a kommunikáció önmagában sajnos nem.

persze van olyan, hogy nem tudnak megérteni, holott nagyon igyekeznek; ez sajnos az egészségesnél jóval gyakrabban előfordul, az én életemben legalábbis biztosan. de itt már megvan a kulcs, ott van az ajtó is, persze olykor még így is olajozni kell, hogy forduljon is a zárban, van ez így, dolgozni kell rajta. itt jön jól ha ügyesen kommunikálnak a felek. de ha valaki valójában nem is akar megérteni, az csak a fal, ajtó és zár nélkül.

ha valaki nem akar téged megérteni, akkor legyél te az elfogadó, és a megértő, hiszen ugye, itt kezdődik minden. fogadd el, és próbáld meg megérteni, hogy hiába próbálkozol a másik nem akar téged elfogadni, és megérteni. van ez így. bár azt végülis az egyik őrület a sok közül, hogy el lehet fogadni azt, hogy nem akarnak elfogadni, és meg lehet érteni, hogy nem akarnak megérteni.

de el lehet, és meg lehet. mindent lehet.

ezután - gondolom - jön, és aztán marad is, a csend.

huszonkettő, december huszonhárom, húszóra ötvenhét

 szétmarja a szomorúság a lelkemet

amióta

'ha valamit nem hiszek el, akkor nem is működik.'
ezt lubics szilvia fogorvos és háromgyerekes édesanya mondja, miután lefutott 28 óra alatt 246 kilométert, ezzel megnyerve az ultramaratont.

azt hiszem, még nem hiszek neki.

utálom azt a szót hogy amióta, olyan mintha valami kis aljas élőlény neve lenne, de lehet hogy csak azért, mert rímel arra hogy szimbióta. rímek vannak csak, versek nélkül, ablakok szobák nélkül, betűk vannak szavak, szavak meg mondatok nélkül, és persze én vagyok mindig, nálad nélkül.
 

de ez most alighanem mindegy.

amióta nem hiszek istenben, sokkal nehezebb megváltozni. az is lehet hogy lehetetlen. annak idején még úgy tanultuk, hogy azt ne gondold, hogy te magad meg tudod változtatni magad, mert ez olyan, mint amikor a münchausen emelgeti saját magát a bajuszánál fogva; bármennyire is praktikus ötletnek tűnik, ez ugye nem megy, és nem is illik. tíz év körüli voltam ekkoriban, és az egész sztoriban azt tartottam a legképtelenebbnek, hogy nekem bajuszom legyen, a saját magam kiemelése a mocsárból ezek után csak mellékesnek tűnt. tehát nem tudod magadat megmenteni, de ha felismered hogy bajban vagy, és kéred istent, isten mindig meghallgat, megbocsájt (hiszen az a mestersége ugye) és persze segít is neked. bajuszt növeszt rajtad, és kihúz téged, csak kérned kell, és hinned benne. ha meg esetleg nem, valójában az is igen, csak hogy mivel ő az isten, alighanem jobban tudja mint te, hogy mi az igen, így neked továbbra is csak az a dolgod hogy higgyél, és meg fogod látni, hogy ami úgy tűnik hogy nem, az valójában lassan már igen, ha meg mégsem, akkor is a végén mindenképpen igen lesz, hiszen a végső elszámolásnál neked papírod lesz arról hogy megtettél mindent, így aztán te is belovagolhatsz a mennyeknek országába, ámen.

nem tűnt bonyolultnak, nem is voltam annyira frusztrált mint mostanában. így lettem szocializálva, mai napig is bennem maradt, a mechanizmusaim közé tartozik az a belső mondat, hogy fú basszameg, istenem segíts. ilyenkor persze rögtön az is megkondul bennem hogy nem szabad káromkodni, isten nevét a szádra hiába ne, meg egyébként is, már miért segítene?, hiszen én vagyok az, aki látszólag okosan és érthetően elmagyarázza a romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomásoknak, hogy miért iszonyú önzőség az isten hit, és hogy ha van is isten, vajon milyen apropóból gondoljuk azt, hogy pusztán azért van, hogy nekünk legyen, ti. hogy az minden dolga, hogy megcsinálja azt amit az emberek kérnek tőle, persze legyen meg a te akaratod, meg minden, de azért akkor is, ha lehet, távolítsd el tőlem ezt a poharat, ha meg nem, akkor is legalább értelme legyen az elpusztulásnak, és ott csücsülhessek aztán talpig fehérben a mennyországban boldogan, míg a többi gyarló lassan pirospozsgásra sül a pokolban. tehát hogy az istenhit alapja az önzés, nem a szeretet, hiába mondja mindenki azt hogy 'szeretem istent', na ja, azért szeretem mert nem akarok pokolra kerülni, kevésbé leegyszerűsítve azért szeretem, mert gyáva vagyok ahhoz, hogy ne szeressem, sokkal könnyebb - tényleg könnyebb, még ha néha nehezebb is - az úgynevezett igaz úton, vagyis valakinek a nyomdokában járni, mint megtalálni saját magamat, és alapvetően sokkal kellemesebb az az érzés hogy az életnek van valamiféle magasztosabb, un. földön túli értelme, mint az hogy a mindannyian a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

egy bizonyos idő óta ez se igaz egyébként; kicsit destruktív korszakot élek meg most, jobban vágyok most norliszkba, mint torockóba, a lányok karján a szőke csókos pihéknél könnyebben veszem észreveszem az érzelmi játszmáikat, és inkább megnyugtat a nagy büdös semminek a gondolata, mint a menthetetlen örökéletnek, vagy a kígyózó, életeken át húzódó karmának, és egyébként is, életemben először kezdem értékelni a kimondottan csúnya dolgokat, és görcsöt kapok a régen oly szeretett, békés, bárgyú, lelket simogató zenéktől. de attól tartok ez most megint mindegy, hiába feszes bennem amit írni akarok, amikor végre túljutok azon az idegtépő marcangoláson, hogy most írjak-e, vagy ne írjak, és elindulok a betűk útján, fellazul minden, és mint egy hülye gyerek a játszótéren, bele kezdek mindenbe, eltévedek, csapongok, túl sokat írok.

pedig a rövidség milyen fasza; 'valmont idióta, tourvelné fapina, mégis dugnak; ez a szerelem. aztán meghalnak; ez meg a dráma.'

ennyi. az összes többi felesleges szöveg meg ez a blog.

tehát amióta nem hiszek istenben, sokkal nehezebb megváltozni, mert magamra maradok benne. amióta nem hiszek benned, azóta miattad sem változok már, pedig te például megváltoztattál, hogy szakadna rád egy kolostornyi izmos szerzetes. amióta nem hiszek magamban, azóta tehát magamat sem tudom megváltoztatni, és néha kezd derengeni a szokásos öncsalás ködén át, hogy hátha leginkább ezért félek ennyire hinni magamban, hogy nehogy aztán magamért legyek felelős, bár ilyenkor meg teljesen tisztán kirajzolódik, hogy legalább ugyanakkora öncsalás lenne az is, már ha van egyáltalán értelme az egyenlőségesdinek egy ilyen absztrakt környezetben, mint az öncsalás békés rózsaszín burka.

amióta a változásban sem hiszek, azóta sokkal félelmetesebb tapasztalni azt a kurva enigmatikus mondatot, hogy bár a dolgok változnak, mégsem változik semmi, de mégis vannak változások; zsenge korom legnagyobb tanítómestere volt ez az éljen a király, meghalt a király, nem csodálkoznék ha ilyesfajta bölcsességeken csiszolódott volna mondjuk coelhó is ilyen mélyre, gyurcsok mesterről nem is beszélve. néha azon kapom magam, hogy kapkodok valami után; ülök a monitor előtt, és úgy hinnék valamiben, ötvenszer osztott tumblr képekben, egyértelműnek tűnő felháborodásokban, igazságtalan politikában, elnyomásban, összeesküvés elméletekben, messzi székely lányok adatlapjaiban, szexis szlempoetris tömörülésekben, jól megírt könyvekben, kínos versekben, és depressziós zenékben, hogy csak az elmúlt tíz percet mondjam; erre jó az internet, nyomorult kis ablakok és lájkok nyílnak a széles nagyvilágra, és csak sötétebb lesz tőle ebben a kis szobában. olyan jó lenne oda tartozni, ide tartozni, letenni valamit az asztalra, felvenni valamit az asztalról, olyan jó lenne írni neked, vagy ha írnál nekem, vagy ha nem lenne jó, hogy ha írnál nekem, vagy én neked, ha ismernélek, ha ismernél, ó igen, ha ismernétek, vagy ha egyáltalán nem ismernétek, olyan jó lenne, ha minden úgy lenne olyan, ahogy van, hogy közben nem is így van. ekörül az állapot körül forgok már évek óta, alighanem amióta az eszemet tudom, rám tört a tudás, hogy valami nincs sehol.

de attól tartok, ebben is hinni kellene valamennyire, mert se a valami, se a sehol nem létezik csak úgy magától. még én sem működök se valamennyire, se semennyire. hát még mondjuk te.

és ha már te, távoli, elérhetetlen istenként működsz, jobb ha tudod, valószínűleg ez is miattam van, nélkülem nyomorult halandó lennél, egyszerű befejezett múlt, ismeretlen adatlap és egy üres név, a fenének kell higgyek ilyen hülyeségekben, csak gyártom magamnak az isteneket. azt is jó lenne elhinni már végre valakinek, hogy az ember maga választja meg hogy miben hisz; fortyog körülöttem ez a kurva pozitív szemlélet, amerre csak nézek, mindenhol pozitív gondolatok röpködnek, már a kávé előtt ilyen körleveleket kapok, asszondja:"ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: két lehetőséged van. választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. az élet csupa választási lehetőségből áll. te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod."

az ilyenek miatt fekszem vissza aludni, mert nem hiszem el, elnézést, és nem is működik, nyilván csak azért, mert nem hiszem el, csakhogy én meg azért nem hiszem el, mert nem működik, huszonkét évesen majd olvasd el a huszonkettes csapdáját, bár az pont az a könyv, amihez (buta) fiúnak kell lenni, hogy úgy igazán élvezd, ráadásul eredetileg ez is 18-nak készült, mint mindenki, ott kéne megállni valahol, mert azután kezdenek el nem működni a dolgok, bár valószínűleg ez is csak azért van, mert akkor még elhiszünk mindent.

most már azt se hiszem el, amit érzek. nem hiszek például a versekben, de tudom, basszameg, nem hiszem, hanem tudom, hogy ez például így van, így volt, és így is lesz; négy éve, NÉGY éve már, hogy itt volt ezen a blogon, akkor is így volt, most is így van, pedig kurvára semmi kedvem nincs hinni benne, mégis tudom hogy működik, hogy alighanem, ezt a szót sokat használom újabban, alig, de jó lenne ha csak alig nem, ehelyett sajnos teljesen igen az, hogy én vagyok ez, az egyik, most már - alighanem?- menthetetlenül én vagyok, és hiába nem akarok hinni benne, ennek például nincs is szüksége arra hogy bárki higgyen benne, ez egyszerűen csak így van, emlékszem, valaha, valamikor mintha ilyen lett volna a szerelem is, vagy a zene, vagy ősszel a falevelek amikor köröztek a szélben, egyszerűen csak így voltak, azon a hosszú úton például, ahol összeértek a platánfák, kurvára nem kellett hinni bennük, az árnyékukban sem, amik már délelőtt délutánt festettek arra a rohadt hosszú útra, amin isten tudja hányszor mentem már végig, mire elérkeztem odáig hogy most meg ez van, magától, négy éve, tíz éve, hány évig még, hogy épp minden más, de mégis ugyanaz, és ugyanúgy itt jár a fejemben hogy itt vagyok én is egy, azok közül,

akik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból úgy fakad mint a virág
(...)
akik képtelenek megbocsájtani maguknak és ezáltal másoknak
kegyetlenül és gonoszul őrjöngenek cserébe kegyelmet és jóságot várva
(...)
akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál boldogító végét
(...)
és akik sose fognak eljutni
az elérhetetlen a köznapi a tetveknek is kijáró
megváltáshoz.

bassza meg.
ezt bárcsak ne hinném el.
ha számítana ennek, hogy elhiszem-e
bárcsak igaza lenne a hosszútávfutó magányosságának
hova kell futni ez elől,
hogy elhiggyem végre, hogy ilyen egyszerű ez,
bassza meg.

a szépség és a szalon

a gozsdu udvar vasárnap délben; a falak között áll a levegő, giccsszagú a meleg, és turisták özönlenek mindenhonnan, mint hajdanán a pisztrángok, amikor még olyanok lehettek a folyók, ahogy én azt elképzelem. épp egy olasz turistacsoport a soros; csinos, csupa fegyelem nő magyaráz nekik, alighanem olaszul, mert nem értem, de románnak hallom, és valamiért még mindig nem tudom elképzelni hogy román turistacsoportok is lehetnek a világon, ezért elkönyvelem olasznak. fél füllel hallgatják, de látszik rajtuk hogy már csobognának, ugrálnának a sok megvásárolandó valami között, zsibognak, keringnek, fényképeznek, szinte mindegyik negyven körül járhat, jóllakottan dagadtak, kis kompakt gépekkel rohangálnak. a szigorú nő felmutat az egyik ablakra, erre némelyikük engedelmesen lefényképezi. én közvetlenül mellettük állok, egy deszkalapokból összetákolt asztalnál, amelyeken elkoszolódott fóliákba csomagolt bélyegek vannak; szürke, elmúlás szagú mindegyik, először engem is izgatottan körbedonganak, aztán mivel se a gúnyba maradt fintorommal, amit egyébként mosolynak szánok, se az asztalon hempergő képtelen bélyegekkel nem tudnak mit kezdeni, tovább úsznak a gozsdu udvar torkolata felé.

apám árul itt, az asztal és a bélyegek apámé. természetesen ingyen, néha az az érzésem, hogy apám mindent ingyen csinál, csak ha véletlenül az arcán felejtem a szemem, akkor tűnik fel, hogy milyen drága lehetett néha ez az ingyenesség. valahogy kidumálta, hogy a mozgásukban korlátozott embereket, - ez valahogy zavarba ejtőbben hangzik mint a mozgáskorlátozottak - támogassa a gozsdu udvar, azáltal hogy engedi őt árulni. nem értem hogy mentek bele, apám az olajos ingeivel, a szétnyomott cipőjével inkább a józsefvárosi piac hangulatát hozta be ebbe a tömény magyar képzőművészetbe, ami elvileg a gozsduban képviseli magát, annyira abszurd és visszataszító, ahogy apám ott áll a dob utcai bejáratnál, körülötte a senkinek nem kellő bélyegei és régi pénzei, hogy néha egészen tisztelni tudom érte, olyan mint valami graffiti a fehér falon, vagy mint valami éjszakai lepke, ami beosont a családmeleg estén a szobába, és úgy dong a lámpa körül, hogy mindenki észreveszi, de mindenki azt várja, hogy majd a másik tesz ellenne valamit; valami nagyon másnak a lenyomata apám is, a bélyegeivel, mintha az elmúlást árulná szemérmetlenül, a bélyegek a maguk módján épp olyan szívósak és életképtelenek egyszerre már, mint apám, és mindig beleborzongok, ha látom hogy valaki még fizet is értük, nem tudok nem arra gondolni, hogy lehet a mozdulatban valami olyasmi is, ahogy a koldusoknak adnak pénzt az emberek, mintha meg lehetne vásárolni a pusztulást.

egy ideig egy cetli is volt az asztalán, apám féle igénytelenséggel, csak egy papírlap, rajta times roman betűtípussal hogy ha itt vásárol, akkor a mozgásában megváltozott embereket támogatja a vásárlásával; tulajdonképpen igaz volt ez a felirat, ha mindezen kizárólag apámat értjük.

csakhogy konkurenciája is lett az elmúlt hetekben; ugyanott, a dob utca felőli bejárat elején van egy szépségszalon, zöld matricás üveggel, rajta a teljesen elképesztő feliratok, miszerint alakreformálás, vagy lélekszépítés, természetes hajkondíció, zselés színbarnítás, meg ilyenek; ennek a tövében, összecsukható asztalokon odaköltözött egy alapítvány a vásár idejére, ami szintén megváltozott képességű embereket támogat, és az általuk készített szokásos szappan - gyöngy - csecsebecse dolgokat lehet megvásárolni. képeket is tettek a falra, amin egy down szindrómás lány mosolyog a downosok jellegzetes mosolyával, meg néhány cetlit ők is, de ők már előrelátóan angolul. aztán hamar rájöttek hogy az ingerküszöböt ma már ennél többel kell megérinteni, így minden héten egy downos lány is ott ül az asztal mellett, és élőben csinálja a csecsebecséket; alighanem ugyanaz a lány, aki a képeken is van, ugyanazzal a mosollyal; az elején még elgondolkoztam rajta, hogy vajon nem lehet hogy csak egy lányból áll az egész alapítvány által támogattok sora, de aztán elszégyelltem magam; mindig elszégyellem magam a rosszindulatú cinizmusom miatt, de már annyira cinikus vagyok, hogy az elszégyellést is csak cinikusan látom, és mindig kigúnyolom magam, hogy na már megint szégyelli magát bennem a lánglelkű költő, ha még egyáltalán él szerencsétlen.

de most, vasárnap délben, ahogy ott ülök, arra kellek, hogy apám el tudjon menni wcre, bár valójában alighanem inkább sörért és cigarettáért, most egy pillanatra mintha még mindig élne bennem a lánglelkű múlt, ahogy nézem ezt a szinte már erkölcstelenül boldog down kórost, ahogy a bárgyú, de iszonyúan tiszta mosolyával ül ennek az egész álkreatív, álművész borzadálynak a közepén, ahol igazából persze minden csak a pénzről szól, mint valami koszos tenger, úgy hömpölyög mindenhol a pénz, még az ő down szindrómája is csak a pénzről szól itt, és működik is, a turisták közül pár fennakad az alapítvány hálóján, némelyik barom odaáll mellé, és fotóztatja magát vele, a lány boldogan mosolyog, szemérmetlenül élvezi hogy figyelnek rá, mint valami gyerek, a boldogsága valami elképesztő módon disszonáns mindennel, ami a gozsdu udvarban van, még a turisták is érzik, a fotózások meg a műmosolyok és műsopánkodások után nem is nagyon tudnak mit kezdeni vele, tovább úsznak az árak és a termékek bódító mélységébe, egyik másik nagyon szocializált, érzékenyebb lelkű még vásárol is valamit, az alapítványtól ott van egy idős nő is, aki úgy néz ki, mint ahogy egy védőnőnek kell kinéznie, arcán valami szigorú bú mindig, egyrészes régimódi ruhát visel, és a haját is úgy hordja, mint gyerekkoromban a gyógyszertár szagú védőnénik, akiktől iszonyodtunk, lábán ugyanaz a fehér, lukacsos papucs, kiskoromban, míg valami rossz történt velem a kezükben, mindig csak ezt a papucsot néztem, nem mertem felnézni, csak ezeket a fehér szita papucsokat figyeltem, olyanok voltak mint valami idegen, könyörtelen világ lényei, elképzeltem, hogy amikor senki nem figyel rájuk, miket mondhatnak egymásnak, és éjszaka, ha kórházban aludtam, nem mertem letenni a padlóra a lábam, amikor pisilni kellett mennem, mert azt képzeltem, rögtön jön egy ilyen papucs, és megeszi a lábfejemet. ez a nagyon védőnőnek kinéző védőnő bárgyúan mosolyog a turistákra, és iszonyú rossz angolsággal néha mintha válaszolna is a kérdésekre, amiket feltesznek neki, de legtöbbször csak yes-yes-t mond, meg persze az árakat.

a down szindrómás lányt legszívesebben megfogdosnák, mintha valami műalkotás lenne, de közvetlenül nem beszélnek hozzá, vagy ha igen, akkor is úgy, mintha valami érdekes mutatvány lenne, ahogy boldogan rájuk mosolyog. nem is tudom hogy lány-e, vagy nő, a downosok kortalanságával ül ott, épp úgy lehet húsz, mint negyven, és anélkül hogy észrevenném, nem tudom levenni a szemem a töretlen lelkesedésén; és elkezdem szégyellni magam, nem is tudom pontosan miért. mintha lett volna valami megmérettetés a szemem előtt, amiben a gozsdu udvar által képviselt pénz, csillogás, turisták, természetesen magyar, természetesen kézzel készült, természetesen baromi kreatív baromságok, meg egyáltalán, ez az egész úgynevezett életmód, amiben én is vergődök, mint valami elbaszott pisztráng, aki örökre belekavarodott valami zsinegbe, ami bár nem rántotta a partra, de soha többé nem ereszti, magamon hordom mint valami figyelmeztetést, szóval hogy mindez, ami én is vagyok, összecsapott volna azzal az együgyű, de olyan tiszta gyermeki arckifejezéssel, amivel ez a downos lány ül ennek az egésznek a közepén; mintha rajta kaptak volna minket valamin, mintha egy kisgyerek került volna egy lebuj közepébe, olyan gusztustalannak és mocskosnak tűnik minden hirtelen, mintha lenne egy kérdés, amire mi lennénk a válasz, de az emberek észre se veszik, pénztárcák nyílnak és csukódnak tovább, én pedig amikor végre megjön apám, szinte menekülök szégyenemben, de nem tudom még hogy mitől, és mintha lenne egy kérdés, amire mi lennénk a válasz,

egész nap bennem van ez a lány, és csak sokkal később rakom össze magamban egy másik emlékkel, még évekkel ezelőttről, még a pető intézetben, amikor egy anya sírt a down szindrómás gyereke miatt, és mivel a kisfiú boldogan beilleszkedett a foglalkozásokba, a bohócdoktorkodásnak nem is a gyerekről kellett szólnia, hanem inkább az anyáról, ezért ültem vele kint a fák alatt, és hallgattam ahogy sír; ez még akkoriban történt, amikor a sírás elég volt ahhoz, hogy valami belém vésődjön, mélyen, és kitörölhetetlenül, akkor még a sírás nem emelt bennem ilyen műanyag paravánokat, mint amiket most, amikről aztán menthetetlenül lefolynak a könnyek, és még csak a közönyömig se jutnak el; akkoriban még tényleg úgy éreztem, hogy nekem kell valamit mondanom, nekem, mert azért vagyok abban a helyzetben, mert ez a dolgom, hogy ilyen helyzetekbe kerüljek, és megoldjam őket, nekem kellett volna mondani valamit, de ott a fák alatt valahogy kijöttem a szerepemből, a könnyek mellett ez a kudarc is örökre belém égett, ahogy ott ülök, sután vigasztalni próbálom ezt az anyát, és nem találom rá a megfelelő szavakat; azt mondom neki hogy ne féljen, a gyereke nem marad ki semmiből, ugyanolyan gyerek lesz mint a többi, erre szinte már gyűlölködve ugrik nekem, hogy nemigaz, ne hazudjak neki, hát épp ezaz, sose lesz olyan mint a többi, és hogy igazából nem ezt sajnálja, hanem hogy mennyi mindenből kimarad, istenem, én csak azt szeretném, suttogja, hogy neki is teljes élete legyen, gondoljon bele, mondja, mennyi mindenből fog kimaradni?; ott maradunk ezzel a kérdéssel a fák alatt, hogy aztán most, majd tíz év múlva döbbenjek rá, hogy basszameg, ez az, eljutottam idáig, a gozsdu udvar vasárnapi piacáig, ahol a local meets the tourist, a kurva anyátokat, és nem tudnám megmondani, hogy miből maradt ki az az iszonyú tiszta lány ott a maga menthetetlen down kórjával együtt, annyira hálásnak kellene legyek, hogy én állok itt, és ő ül ott, és ahogy kell, az én mosolyom a hamis vigyor, amiben benne van hogy legszívesebben az összes turistát elküldeném a búsba, és az övé az örökre beleszorult együgyűség, 

és az enyém ez az egész mocskos gazdagság, a taposás a pénzért, a megfelelni akarás, a nők, a komplikált, és oly bús szerelmi játszmák, amik hiába tűnnek nagyon bonyolultnak, máskor meg magasztosnak, a maguk módján épp olyan együgyűek, mint minden, ami az ovi homokozójában történő első orrpuszi óta történt, enyém a művészet, ez a szajha, ami annál jobban elhagy, minél inkább ragaszkodnék hozzá, és ha vissza is jön, velem együtt öregszik, megváltó szenvedélye helyett valami keserű szagú izzadt lepedőt hagyva maga után; enyém ez a sok frusztráltság, enyém ez az egész kurva élet, a kis piros értesítések a facebookon, a kiszáradó vágyak, a megfeszülő karizmom, enyém a bicikli, amelyik csikorog a fenekem alatt, és arra kanyarodik amerre én akarom, enyém ez a letehetetlen múlt, ami minél nehezebb, annál szebbnek tűnik, és olyan jó lenne nyakig belefeledkezni, mert enyém ez a kíméletlen, hideg jövő is, enyém ez az egész, enyém az egész nyomorult gozsdu udvar, és ez a város, enyém ez a gép, és enyém ez a blog is, és a föld alá tudnék elsüllyedni a szégyenemben, hogy mindezekkel együtt, és ezek ellenére, enyém az a szégyen is, hogy ha most lenne ez a kérdés, amit ebben a formában talán nem is lehetne megkérdezni, és amit még is feltett a maga módján ez a tiszta arcú down szindrómás a szépségszalon alakformáló akciói alatt, ismét, mint az az anya ott a fák alatt, amire tudnom kéne a választ, hiszen én vagyok a válasz, de

most se tudnám megmondani.

cickafarkú

ha írnék egy könyvet, az lenne a címe: hogyan lettem boldogtalan.
jó vastag könyv lenne: azt hiszem nem szólna semmiről.

milyen kis beszűkült világ az enyém, ahol még a gondolatok is csak magyarul beszélnek.
think about it.

zúg, búg, rúg, cúg, zöngenek a szavak.
ugyan mit kezdene itt magával egy nemzetközi gondolat?

persze elmehetnek a -picsába- a szép szavak, ha már ők se hoznak vissza téged. és ha meg mégiscsak ők hoznak vissza téged, úgy mi az istent kezdjek veled, veletek, és főleg ti velem: a szavak akkor is csak szavak, még ha én vagyok is, aki kimondja őket, ha tetszem is, amíg kiselypítem magamból, a végén úgyis csönd lesz, csalódsz egyet, és magam maradok.
aztán meg persze zsebreteszed a szép szavakat, azokat az áruló cafkákat, akiknek itt kellett volna tartaniuk, ehelyett elmennek veled.

és hogy egyébként is, mennyire hasonlítanak hozzád, ők is ott vannak mindig, mindenhol, most például egy mezőn, körülöttük elszórva pár fehér virág, ők egy táblán, valaki filccel írta oda őket, és ezt mondják rajta:

cickafark - a kényszeresen kifelé fordult lelkeket befelé fordítja, segíti a tisztulást, gátolja a szétfolyást.


micsoda szavak, micsoda virág, micsoda világ.

hiányzol innen, mint balesetből a féknyomok; néha jó lenne tudni, mi történt.
most csak úgy céltalanul ütköznek egymással a dolgok, csak mulatós zene van, olcsó dodzsem, nincs tőgázzal betonfalnak, se gáz, se fék, se üzemanyag.

amíg itt voltál, volt oka ennek az egésznek, állítmánya volt a szenvedésnek, vagy legalább tárgya; kis cetli volt minden tragédiám, de legalább oda szögezted őket a falra.
de így? mi van még?
legalább maradt volna utánad valami forma, ami egyben tartja az egészet, legalább maradt volna az én, te ő; de amióta elmentél, a létező összes formában elmentél, azóta szétszéledtünk mindannyian.
mi is.

vastag hajú lány ül előttem a buszon, ráadásul odagumizható fejpárnája van, miután leül, okosan felszereli, aztán gondolom elalszik, míg a haja átlóg a szék támlája mögé. játszom vele; nem is tud róla. az első tíz percben gondosan, lassan, mint aki tudja mit csinál, szinte szálanként beszorítottam a haját a párnája pántjába,  és közben még egy kicsit azt is elhiszem magamnak, hogy ez vicces.
aztán persze elszégyellem magam, és ugyanilyen óvatosan egyenként kiszabadítom a szálakat, és majd fél óra után úgy van minden, mint előtte.
a világ ismét megmenekült.
de gondolj bele; észre se vette.
fogságba került belőle egy darab, aztán kiszabadult, és észre se vette.
mi az istennek növeszt az ember ilyen sűrű hajat, ha aztán észre se veszi hogy mi történik vele?

minek készül el valami, ha észre se veszed, hogy mikor ment tönkre? vagy fordítva, és megint, és megint; hol azt nem veszem észre, mikor szorítják oda, hol azt, mikor engedik ki; csak ülök itt a buszon, és kopaszodok, közben meg világok pusztulnak és születnek újra, és még csak nem is tudok róla.

aztán meg ott állok, körülöttem az elmúlás jellegzetes illatai, büdös törölközők, rohadó húslevesek és régi szerelmes levelek között, és persze azt kívánom, bár ne tudnék róla.
mindegy, csak ne tudjak róla.

anyu, isten, apám, ti, szerelem, bármi, csak ne tudjak róla.
segítsétek elfordítani a fejem.
nézd, itt és itt vesztettem el.
egyébként mindez az életem.

az is basszameg, amikor elfordítom a fejem.
és persze ilyenkor jövök rá, hogy már megint oda vagyok szorulva.
valakihez.

marinero sin mar

megy a hajó a dunán / rajta ül a kapitány
nézi nézi a vizet / forgatja a kereket

újabban magamat olvasom. szégyenszemre én lettem ennek a szerencsétlen blognak az egyetlen olvasója. milyen szép; az elsüllyedt roncsra visszajár a kapitány. nosztalgiázni. guberálni. maradt-e még hordó, amiben erjednek a szavak?

vagy csak ez a képtelen szárazföld, amit úgy akartam, amíg hánykolódtam, ez idegen annyira, hogy visszajövök, titokban mégiscsak visszajövök néha, és hallgatom ahogy recsegve múlik el az is, ami megmaradt?

először be akartam bizonyítani magamnak, hogy szép volt. jelentsen bármit is ez; de azért szép volt. legalább szép. tudod, mint azok a történetek. mint a naplemente. mint a süllyedés. mint a; szép na.
aztán azt, hogy megértsem, miért jutottam ide. aztán már csak azt, hogy hogyan. aztán, ha nincs megértés, jön az őrület, az elviselhetetlen kudarc, hogy mindez én voltam egykor, én, aki most, én, aki csak ennyi, széttörni, eltörölni, el minden roncsot, el minden mondatot.
aztán a minek. ez talán a lustaság. ülni csak, és nézni ahogy elmegy melletted az élet.
ezt a buta kifejezést különösen vicces egy hajótörött hasonlatnál használni; ülni csak, és nézni, ahogy megfeneklett az élet.
mindegy.
aztán a szokásos, hogy menteni azt, ami menthető. ott az a szó, az azt jelenti amit. az a másik az meg legalább szívből jött, mégha. és az is milyen szép lenne, ha. nade menteni magamat magamnak? az nem éri meg. neked igen, pénteken, itt a szigeten, ha közben én vagyok robinson, úgy igen.
de ugye, nem úgy lett.

milyen természetesen lesznek természetellenesek a dolgok.

mostanában meg már csak úgy jövök, mint ahogy a kisfiúk bújnak a bunkerjükbe a világ ellen. nálunk jelszó is volt, és a lányok természetesen nem jöhettek be - nem mintha akartak volna, de azért felkészültünk minden eshetőségre. a fa ágairól rakétákat lehetett indítani, és a törzsébe kis dobozt rejtettünk, amiben benne volt egy csomó dobókocka, amiket akkoriban nagy becsben tartottam, meg talán egy legókatona.
mindegy.

hogy utálod ezt, pedig milyen szép ez is; a mindegy. mind-egy. a mind egyre megy. mindenki egy. végülis, ez csúnya szóval a megvilágosodás, az örök szerelem, a szebb jövő, a világbéke: mindegy.
mindegy.

szóval csak jövök, mint akinek van honnan jönnie. volt hogy idegenként, idegenkedve, mint valami turista, levakuztam pár dolgot, és már itt sem voltam; aztán lassacskán egyre inkább itt felejtettem magam. most meg már annyira benne vagyok, hogy nézd meg, rendezkedek: új bejegyzést írok.

hajózok a halott tengerben; milyen szép. azt játszom, hogy megint én vagyok a tengertelenész.
hullámzik a homok, csikorognak a hasonlatok.

megy a hajó a dunán / lemaradt a kapitány
kiabál, trombitál / de a hajó meg nem áll

újrakezdés

először persze petri volt, már ezerkilencszáznegyvenhárom óta.
és a büszkélkedés:
nézz szét ezeken a.
ezt mind én hagytam abba.
amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

aztán még tavaly, ilyen tájban, az a krusovkszy kötet, ami nem volt se jó, se rossz, de a hátára pont azt a mondatot írták, ami amúgy is megmaradt az egészből, hogy:
mégis ők múlnak el hamarabb, nem a délután.

aztán az ősz, már idén. meg a csönd. meg minden napra ötven mondat: ötven perc megírni, öt másodperc kitörölni. és pár csomag százas zsebkendő. a sarki boltban egy időben csak egyben lehetett kapni, százat, de tízes csomagolásban. abból tudtam, hogy egyre hidegebb van, hogy két csomag is kellett már, ha messzire mentem. húsz darabnyi távolság.

aztán begyújtani a konvektort.
régen elégett a papír, ma kék zsákokba rakom, és leviszem, hogy ne lássam, hogy nem múlik.
aztán elmúlik; aztán nem múlik, ez például nem:

még benned vagyok, de már szavakat írok
mire letörlöd magad, kitörlöm én is
egy összegyűrt zsebkendőnyi marad
itt is, ott is
az elmúlt hetek, hónapok.
aztán úgy szokott lenni, hogy
te mész, én maradok
és a zsebemben matatok, mim maradt,
valami apró után
összegyűrt nők, korszakok, rohanások
zsebkendő méretű állomások
sorba rakom a szőnyeg rojtján
kiegyengetem őket, de
mégis ők múlnak el hamarabb
nem a délután.

aztán meg jött ez a bejegyzés. és most;
most nem tudom, mi van.

lomtár

szoktál te egyedül lenni? ha igen, akkor a te magányod -ha szabad ezt így- mindig egy nővel képzelem el, nincs arca, mintha álmodnád és olyan, mint egy égve hagyott lámpa, vagy mint az összes többi bútor a szobában, akkor veszed észre, hogy van, amikor leoltod.

nincs arca.

nincs többet kisdávid, augusztus óta tudom. akkor rögtön írtam egy bejegyzést, amiben egy csomó homályos utalás lett volna, némi szépnek szánt, de üres szó, és többek között egy ady idézet, meg egy rakat megválaszolatlan kérdés, amikre tudom a választ, csak gyáva vagyok hozzá.
a több oldalas szöveg lényege az az ordas felismerés lett volna, miszerint egy korszak végével jövök rá mindig, hogy az adott időszakban tulajdonképpen boldog voltam, de ezt már csak akkor látom, amikor menthetetlenül vége van. ebből az a kellemetlen következtetés is kijöhet(ne) hogy valószínűleg most is boldog vagyok épp, csak még nem múlt el az, ami majd hiányozni fog. hiába vagyok tehát folyamatosan, konstans szomorú, ha aztán később úgy néz ki, hogy régen mégiscsak jó volt, csak most nem az; ha majd a most régen lesz, megint ki fog derülni, hogy végülis most is jó volt, sőt.
mi a fontosabb tehát, tettem fel a kérdést hosszú és nyakatekert mondatokon keresztül, hogy boldognak érezd magad egy adott pillanatban, vagy később úgy emlékezz vissza rá, hogy mégiscsak milyen jó volt; ide még egy idézet is jöhetett volna, bár úgy emlékszem, akkor ez nem jutott eszembe, hogy asszondja: 

az emlékezés az egyetlen olyan paradicsom, amelyből nem űzetünk ki soha.
hűtőmágnesre vele!

a mostani google szerint jános pál mondta, de nekem valaki más rémlik, még ezer évvel ezelőttről, amikor ilyen kis bölcs mondatokkal írtam tele mindenféle szép papírból készült füzeteket. erről viszont eszembe jut egy ennél sokkal frappánsabb idézet is. milyen nagy az eszem, meg is eszem.

egyébként meg, nagy csönd a csönd, j(.)a.

mostanában a legnagyobb örömet az írásban az adja, amikor kitörlöm amiket írtam, egyenként, betűről betűre, lassan és puhán, ahogy egy macska mosdatja magát.
menthetetlenül modoros, terjengő, kapkodó szerencsétlen ember ez az én, és már írásban se tudja eljátszani magának azt a szerepet, amitől ez a kongó üresség megtelne valami látszat tartalommal, nem nagyon tudok mit kezdeni vele. kitörölni viszont jó játék, amiket összehord itten, akkor legalább érzi, hogy törődök vele.

te hiányzol innen egyébként.
amíg rólad beszéltem, mondtam is valamit.
most is meg van nyitva egy txt dokumentum, amiben nincs semmi.
pedig rólad szól.
regényt akartam írni rólad, és ez lett belőle: új szöveges dokumentum.txt. a mérete nulla bájt.
így aztán sose telik meg a lomtár.

mennyire gyönyörű szó már az, hogy lomtár.
ez lesz ennek a szarnak a címe. frappáns mi?

az üres füzet, ez is volt már, hány év alatt ide jutottunk, erről szól ez a blog, ebben vergődik ez az én;
milyen szép egy üres füzet.
milyen szép az ebből még bármi lehet.
amikor lapozhatod a papírcsendet, és az üres lap egy idő után válaszol. ha eleget vársz, és jól figyelsz, tele is írja magát neked. vagy rajzol napot, felhőt, madárkát.
ez milyen szép.

istenem csak ne utálnám ennyire amit írok. legalább szakadna fel. könnyű a józsefnek, benne legalább zseni volt az attila, jöttek a szabad ötletek. de legalább szakadna fel. valami.
írhatnám például azt hogy megint szenvedek. lenne olyan hazugság, amiben ez színigaz.
de így?
nem a fegyelem tartja vissza a betűket, hanem az undor.

például, ha már itt tartunk, írhatnék a japánokról. a jó nénikéjét az összes japánnak. van ez a buta szöveg, hogy csinálj bármit, bármilyen jól, már biztos van egy japán, aki sokkal jobban csinálja.
apropó, olvastál már japán blogot?
japánban fegyelem van, úgy képzelem.
ahol az iskolaköpeny alól kilátszik a bugyi, meg is értem.
japánban megtanulod, hogy oda üss, ahova kell. harc, meg művészet, szép, nagy szavak.
ott igen. úgy igen.
de így?
rugdosok csak összevissza. ha összetörök valamit, ahogy cserepeire bomlik, az néha, bizonyos fénynél, mintha művészi lenne; de egyébként csak szemét, ami még vág is.
igen fáj.
üres, de ha hozzá nyúlok, fáj.
ki érti ezt? és ki nem érti ezt?
adjátok vissza a szavaimat. adjátok vissza az életemet. adjátok vissza a hazugságaimat.
vagy legalább vegyétek el tőlem rendesen, mind a hármat.
de így?

persze most is tőletek várom a megoldást.
ti vagytok a teleírt lapok.
a többesszámom száz alakban egy.
te.

'ma szerelték a csengőt', - írod - 'folyton szólt, mintha valaki nagyon be akart volna jönni'
nálam pont ilyen a csend, csak már nem szereli senki, ajtót is hiába nyitok, nem jön be rajta semmi.

és nincs arca.
nem tudok mit mondani.

selyeminges kérdőjelek

van egy nő.
ez már volt.

viszont van egy bácsi is, és minden reggel ugyanaz a reggel, ha vele ébredek. azt hiszem megy a piacra. selyem ing, és az a kölni illat, amibe ha beleszagolok, úgy érzem magam mint a nagymamám pesti bérházának az ablakában, akkor, régen, amikor még a két emelet elképesztő magasságnak tűnt. minden reggel tehát, ha vele ébredek, öt éves vagyok amíg megyek le mögötte a lépcsőn, az illattól szédülök és tériszonyom van, és egész pest izgalmas, zúgó tengernek tűnik, mint akkor. ez az illúzió egészen a sarokig tart, én ott jobbra, ő balra. nem merem megkérdezni, mert nem tudom hogy kell az ilyet megkérdezni, hogy mi ez az illat; de tudom hogy a nagymamámé. azt se tudom, a nagymamámnak volt e férfi kölnivize, vagy ő használ nőit; nekem ez egy kor illata, nem a nemeké. a bácsi vékony, aszott, pár haja maradt csak, azt viszont gondosan lenyalja. vagy kék, vagy sárgás-zöld selyemingben megy minden reggel, és úgy jár, mint a héliummal töltött lufik.

néha látom, amikor megáll, és megigazítja magát. az ing betűrve a nadrágba, a nadrág viszont mindig gondosan élire vasalt, a lábán az a fajta cipő, aminek nyilván van szebb neve is, én csak úgy ismerem hogy 'makkos'. mit akar ez a bácsi az élettől, gúnyolódtam rajta, bevallom. aztán megéreztem a nagymamám illatát. amióta itthon vagyok, begubóztam, mint az idősek, én is; és csak a függöny mögül lesem, ha kopog valami odakint a kövezeten. néha este jár vissza, ilyenkor elgondolkozom hogy mintha titkai lennének; van amikor el is határozom hogy utánajárok a dolognak, de aztán csak maradok a függöny mögött. jobban szeretem már a dolgokat a függöny mögül, mint például a délutánt, azt mindig, nyugati fekvésű az ablak, narancssárga a függöny, egy idő után apró fénycsíkokra bomlik a szívem.

azon is mosolyogtam, bár nem szép dolog, hogy ez a bácsi hogy lehet még ennyi idősen is ennyire hiú? mielőtt kilépünk a kapun - én szorosan mögötte, szorítom a korlátot és az öt évemet, a tériszonyomat, a mindenbe beleütköző, de aztán mindent nagy tülköléssel kikerülő tűzoltóautómat, és az előttem tornyosuló, zúgó életet, amin alig merek akkor még kikandikálni, és ha merek is, gyorsan visszahúz a nagymamám - megáll, és az ajtó tükrében megigazítja azt a három száll haját. van amikor a körmeit is megtisztogatja még indulás előtt, ilyenkor mindig szégyellem magam. hiúság ez? vagy ragaszkodás valamihez, ami nincs már. illetve van, csak; nem rég írtam le ezt a mondatot - neked? - hogy ami van az fáj; az a baj, ami van, az akkor is fáj, amikor már nincs, bár akkor is van azt hiszem. egyébként hülyeséget írtam akkor is, neharagudj. nem az fáj, ami van, vagy nem az fáj, ami nincs; csak te fájsz, te meg amíg vagy, vagy. addig te vagy az is, ami nincs. és aztán utána is. nem kellene ennyit a szavakon csúszdázni, az ilyen mondatokat meg úgyis el kell olvasni legalább kétszer, hogy egyáltalán, annyira meg nem biztos hogy van értelme.

szóval hiúság ez? én tudom hogy hiú vagyok, amikor kilépünk, én is mindig megnézem magam az ajtó tükrében, s mindig elszomorodom egy picit. nekem még van mire? a bácsinak nincs? ilyen egyszerű ez? vagy pont fordítva? és a selyemingek? a nagymamám huszonnyolc négyzetméteres bérlakása, amiben elfolyt egy élet, ott az ilka utcában, és aminek a helyén most cba van? ragaszkodni ahhoz, ami van? és a hajad, ami ott marad a lefolyóban? és az évek? valaki szerette a bácsin ezeket az ingeket?

és most figyelj:

hiúság, ha az ember magáról ír blogot? mert minek? mi van benned(m) olyan érdekes, basszameg? vagy ez kényszer? a művész legyek legalább önnyalás?

erről eszembe jut egy néni, ha már bácsi. ez a néni nagyon csúnya volt, és nagyon csúnyán festette magát. de mindig azt mondta; 'egyszer voltam ám színésznő is egy darabban! táncoltam!' sose értettem, miért nem mond többet. már csak maga miatt is. számít az? itt a hollán ernő sarkán, az antikvárium előtt, ahol találkoztam néha vele, miért nem mondja inkább: színésznő voltam. és kész. vagy még egy kis túlzással is sminkeljük a múltat: híres színésznő voltam. nekem tulajdonképpen olyan mindegy, neki meg hátha szebb. de ez az egy, valószínűleg valós élmény, és a sok ronda smink, olyan nagy boldogan mesélte, hogy szinte már megirigyeltem tőle. ha lett volna merszem, művésznőnek szólítom, de nem voltam biztos benne, megsértem-e, vagy se.

hiúságból ír hát az ember? (blogot). nem akarok mélyebben belemenni, nagyon mélyen minden tudomány, és definíció, hányingerem van ha rágondolok; de nem költőieket kérdezek. hiúságból vesz fel az ember selyeminget? és miért nem fogadja el, ha megöregszik? és miért öregszik meg? és mit jelent az, hogy megöregszik? és ha a selyem ing nem öregszik?
és a blog?

úristen mennyi kérdőjel. azt hiszem tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, csak ezért számít ez. ez is hiúság, a magam szagáról legalább tudom hogy micsoda. ha viszont tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, akkor minek hazudozzak itt ennyit; ez van. csütörtök. reggel hideg, napközben meleg, este hideg. számra ragadt a sós íz, és a szomjúság, basszus, egy hete már majdnem folyamatosan szomjas vagyok.

hiúság ez, hogy betűket gyártasz ebből? a tehetségtelenség elfogadása talán olyan, mint a selyem ing; egyszer ez is tetszett valakinek, hát kapjátok be, ha elment mellettem a világ. nyolcvan évesen - a bácsi annyi lehet - azt hiszem ez is szexi, de legalábbis tiszteletre méltó.

de én, mi a fenét fogok csinálni még ötven évig?

addig marad a hülye sztorik, a hiúságnak az a része, ami nincs. például hogy:

van egy nő.

meg ez a hülye keretes szerkezet.

puha kedd

reggel jó vastagon öltöztem, mert arra keltem, hogy azt mondta az öreg:

prémet kívántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása

és ez szép dolog, bizony, prém nincs, textil van, a mai világban a vadállat odaadása helyett elég legyen egy biciklis izzadása.

milyen jó, végre úgysincs olyan meleg; el is határoztam hogy ma boldog leszek. aztán délutánra már csak ahhoz tartottam magam, hogy írok, ha beledöglök is; apró kis célokhoz edzem magam, mint ahogy az elkényelmesedett fogyasztó próbálkozik az egészséges életmóddal.

müzli, már gyümölcsökkel, de még tejszínhabbal.

ebédre homokozóban ülök, pöttömök formázzák nekem a palacsintát, de ott is gyötröm magam; nézz fel!, parancsolom, felnézek, ott egy fa, láss!, utasítom, látok, ez itt egy fa, érezz!, könyörtelen vagyok magamhoz, katonás itt a rend, hát érzek, fázom, nem, melegem van, itt egy fa, ágain ott a délután, így múlik az idő.

nézek, látok, érzek.

ennek jegyében hazaérek, és azon kapom magam, hogy megtalál a love will tear us appart, de nem a pop biznisz, és a farmergatyás romantika része, hanem a norvég légiesség, a susanna, - hogy lehet ilyen lágyan énekelni azt, hogy a szerelem darabokra tép? - amitől menthetetlenül elalszok, tágra nyílt szemmel álmodok, mint akinek nincs más választása, csak kapaszkodok az ágyba, és arra alszom el, hogy vége ennek a napnak.

tulajdonképpen szép ez a világ. ezt mondom a tükörnek is, ha gyenge a világítás. néha visszapofázik: kellene neked egy zongora. narancsbőr került a szívedre, kívül belül fonnyadó alma, tedd a hűtőbe.

este van, ezt onnan tudom, hogy világít a monitor; nekifogok yonderboi koncertet nézni a szigetről, fáradt vagyok, nekem ez már így is jó, nem lógnak a nyakamba idegen mellek, csak így öregesen, teázgatva; de még így is valami hihetetlen szar. többször is nekifutok, beletekerek, nem hiszem el, hogy ez ennyi, áll egy y betű előtt, talán még egy laptop sincsen, csak két három gomb, és szép, hatásvadász képek; és tényleg ennyi. te is fiam, brútusz, mondanám szegény yondernek, de minek, felveszek hát én is egy matrózcsíkost, és nekiállok blogot írni.

puha kedd tehát. rám jött megint a kényszer, hogy dokumentáljam az ilyeneket, mintha lenne kinek. lesz majd később leltár, arra lesz jó? vagy neked? azt hiszem azt álmodtam, hogy még soha nem álmodtam a fiammal, s épp ezt mondom el egy kisgyereknek. kócos volt, és szép; nem nevetett. béna vagy, ha nem nevetsz, mondtam neki, s erre kinevetett.

puha kedd, vastag takaró. többször elhatároztam már, hogy megpróbálok legalább annyira jóban lenni a magányommal, hogy elmehessek vele sörözni, vagy sakkozni; én kávét innék, őt meg megpróbálnám leitatni. de az én egyedüllétem nem valami vagány gyerek; legszívesebben teát hozna, és verseket olvasna fel, azt hiszem bölcsésznek tanult a szerencsétlen, mielőtt magány lett belőle.

marad a puha kedd, vastag takaró.

tessék, ennyi. 

annyira elszomorodom, ha végig gondolom, és arra jutok, hogy talán már rég boldog vagyok.

szalmavágyak

szól a szem, és szól a szív
- mitmond, mitmond? -

nehezen megy, hogy mást ne mondjak.
itt van egy rakás betű, rengeteg szó, és mit mondjak?

hogy értsd, de mégse; nem érted úgyse.
elpirulsz ha megérted

de nem érted.

a barna lányokban talán nem is a nyár a szép
hanem az, hogy az őszre emlékeztetnek

akárhogy ölellek is, nem érted.

de azért nagy, vastag pulóverbe hozd el nekem az őszt, hogy böködje még egy picit a tenyerem a meleg

mennyivel könnyebb szép szavakat írni, mint azt, ami van.
az előző mondatban szavak és az írás helyettesíthető szinte bármivel.

néha mintha érteném, hogy miért nem érted.

mint amikor mindketten egyszerre néztek egy elrepülő madár után; a mozdulat, a repülés ugyanaz. neked az ittmaradás. neki talán a tovább jutás. és a madárnak?

ahogy én szeretlek, azzal nem jutunk előre;
ez a helyben utazás művészete.

ezt bezzeg érzed.

kiskorodban, amikor még elhitted, hogy a fiúk szivárványt pisilnek, akkor kellett volna szerelmesek legyünk, derékig érően, tátott szájjal, mezítláb a szúrós fűben, hallgatni a tücskök bípelését, álmodni a buszok lődörgését, megkeresni a kezed a szénakazalban, picit fuldokolni a csillogó hajnali tavakban, várni az őszt, mint apát, munka után, elválni vadul, mint amikor meghúzgálod a másik haját, és aztán odaadni mindent, szívet, játékot, múltat, nesze, játszódjál vele, és semmire se menni a másikkal, csak egymás mellett ülni, szilvát enni láb lógatva, csihánnal kergetőzni, és nevetni, nevetni, addig nevetni, visszafelé az időben, amíg el nem jutunk oda, ahol még csak sírni tudtunk, és addig szeretni, amíg újra nem születünk bele, sírva, pelenkázva, mellet markolva, önzően, és érthetően, mint a csecsemők.

amikor a szemedbe nézek, megértem magamat,

és látom hogy ezt te is érted.

nem találom a helyem a helyeken.
ülök egy állomáson, úgy tapadok a magyar szóra, mint légy a légypapírra, úgy vagyok egyedül, ahogy csak elég messze lehet; minden magány mélyén talán ez van, hogy nem érted, nem értik, nem beszélik a nyelved, nem beszéled a nyelvüket, nekik nem azt jelenti az ez, mint neked; ülök egy jellegzetesen állomás szagú állomáson, az ízek elutaztak a számból, csak a fém maradt, és a csönd, hogy nincs mit mondanom, mert nincs kinek; és ha megjönnél, most, olyan helyen ülök, hogy bárhonnan megjöhetnél, az egész állomás pont úgy van kialakítva, hogy mindenhonnan megjöhess, és ha megjönnél, visszahoznád az ízeket, számba tennéd a szavakat, és én mondanám, és te értenéd, és én megérkeznék, és te értenéd;

és amikor jössz, balról, én nem tudok mit mondani. számban maradnak a szavak, csak tátogok, mint a halak, és látom hogy nem érted.

csak kuncogsz, belekuncogod magad a hónom alá, megcsiklandozod a magányomat, s egyszer csak azon kapom magam, hogy már cipellek, cipellek egy ideje, akárhová megyek, te csak kuncogsz ezen, rajtam, és azon, ahogy nem értem, nem értem.

van egy mese; elment a rózsád idegen országba, küldi levelébe' - hát ezaz. szóval elmegy a postára a rózsád, feladja a képeslapját, és az meg is érkezik hozzád, címlapján a jól fényképezett semmitmondással, a másik oldaláról viszont leestek a szavak, nem írta oda őket eléggé, de te nem hagyod annyiban, és elindulsz a rózsád szavait megkeresni, egyesével, amerre járt a levél, itt is, ott is hagyott belőle, nyílnak az út szélén, mint szépen bűzlő burjánok; és a végén összeállnak a mondatok, 

és megérted.

de nincs mese.
csak egy üres lap.

csak még egy oldal magány.

még egy emelet, pedig

lehet hogy nincs magány
csak félünk a találkozástól.

minden szürke semmi

ezzel a verssel érkezett meg az augusztus:

múlnak az órák
a bemutatkozástól a moziig, ahol
két ember összemelegedhet egy kicsit,
aztán karonfogják egymást az utcán, aztán
a sötét lépcsőház következik,
később az ágy, ahol
mindenki én-nel kezdi a mondatot -
és így múlnak az órák.mikor az egyik elmegy,
a másik még lekíséri a villamosig,
aztán visszamegy és megissza a maradék konyakot.
s egyszercsak vége van, és akkor rossz pár napig,
céltalan lődörgés, kölcsönkönyvtár és híradómozik.
végre egy délután új ismerkedés,
eszmecsere lélekről, szerelemről,
és a nemhiszekbenne,
és az előző szerelem vázlata,
valamint az ember katonatörténetei,
s mozi,
lépcsőház,
ágy,
villamosmegálló,
és búcsú és a maradék konyak.
így múlnak az órák.
és amikor az ember megöregszik,
ami nem volt, azt
beleemlékezi.

ladányi mihály írta, múlnak az órák a címe, és ha most még az lenne, ami már nincs, akkor most ezt is túlmagyaráznám, kiemelnék belőle mondatokat, megjegyezném hogy micsoda ige már az hogy beleemlékezni, és így tovább. mivel minden mostban van egy kicsi abból is, ami már nincs, így többé kevésbé most is ezt teszem.

mégis, ha nem most lenne a most, nem így lenne melegem, és innen mindig úgy tűnik, ha most nem épp ez a most lenne, egy kicsit könnyebb lenne nekem.

ha túl nagy a meleg, omlik össze az ideg, és ez is egy felesleges mondat, csak a rím tartja össze, pedig igaz. mégiscsak szép lehet az idegössszeomlás, így egyben, nagy kórházi kartonnal, gyógyszerekkel, és így nem mehet tovább-bal; nálam csak szép lassan bomlik, mint valami istenverte hajó, ami minden kikötőben süllyed egy picit. nyílt tengeren, a halak közt tátogni az őrületbe; az igen. de így; nyomorult kis piszkos biztonságban, láncra kötve bugyogni a fenék felé, szörnyű.

elképesztő, hogy mennyit küzdök újabban a szürke átlagossággal; kispolgári létem alapvető bizonyosságaival. mindezt úgy, hogy azt hiszem, elfogadtam, hogy dehogy vagyok én művész, zseni, szellemi, lelki érték; egy ember vagyok a hetes buszon, akinek több a szeme alatt a karika, de jobb a pólója, mint a mellette állónak. mégsem tesz boldoggá, se a bérlet, se a lógás; se a végállomás, se a folyton sehová jutás. sőt; a biztonságot se találom, így harminc évesen az istennek se, gyerek létemet pedig otthagytam már régen, attól tartok valamelyik hamis ölelésben. mitől felnőtt hát, ez a hülye borostás, pattanásos, kezdő kopasz kamasz? felelősség, persze, a felelősség, a fele megvan, de hol az egész? 

anyám, anya, hát nem unod még? ez is csak öt évesen szexi. mindenesetre anyám jut erről is eszembe, persze, úgycsinálok, mintha folyton rá gondolnék, pedig nem tudok már vele se mit kezdeni régen, igaz, ennél nem is szabad többet várni, amíg magammal se, mindenesetre továbbra is őrajta keresztül értem meg, amit nem értek biztosan: például ezt, ezt a szürkeséget, ami talán olyan lehet, mint az óz kenzeszében a tornádó, csak itt az egészből nem veszel észre semmit. először az állatok lesznek idegesek, meg a gyerekek, megváltozik a viszonyod az emberekkel, de csak lassan, apró kicsi csalódások, mint a jó időben a gomolyfelhők, aztán azt veszed észre hogy már senkinek nem tudsz mondani semmit, a felhők nagyobbak lesznek, érzed a vihart, de csak a szürkeség jön, a vihar gyönyörű háborús feloldása nem, nem történik semmi, épp ezaz, még katasztrófa se, a házadat se sodorja el a hurrikán, csak egyszer csak azt veszed észre hogy egy kurvanagy szürkeség kellős közepén élsz, és sehol senki, és nem is lesz, és ez nem egy múló állapot, a házadat már megfogta, felvette, és le is tette a tornádó, ide, a szürkeség közepébe, és a lehetőségek, a fények, és a színek, amiket a vihar elmúltával vártál volna magadnak, azok ezek, ezek a szürke porlepte semmiségek, ez a minden, ami a semmi, és a több úgy lett több, hogy közben végig kevesebb volt, mint amennyit hittél. és nem tudod hogy feladtad-e, vagy megértetted-e, amikor elfogadtad, hogy ez így, ennyi.

láttam ezt anyámnál, láttam hogy múlik el az a bizonyos láng, amiről én barom, azt hittem, hogy azért érdemes élni; hogy mi vezet oda, hogy annyira megbántott már az élet, hogy ha ki akarna engesztelni, se tudnád már elfogadni, de így, nap mint nap megbánt újra, mert szarik rád, és bocsánatot se kér, és te épp abba roppansz bele, hogy közben pontosan tudod, hogy valahol nincs is miért, és valahol ennek így kell lennie, ahogy van, de közben az a kurva valaholban az is benne van, hogy minden lehetett volna másképp is, csak épp az ottmaradt valahol, és a valahol, az nincs sehol, egyre inkább nincs sehol; láttam, hogy anyám hogy lesz így mártír, aki kénytelen megbocsájtani folyton, miközben képtelen megbocsájtani, akinek mégis egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág; láttam, és azt hittem, hogy pont, mert látom, én nem arra felé fogok tartani, hiszen magam előtt egészen mást láttam, nem ezt; akkor még nem tudtam, hogy az ember nem azt látja, amit néz, hanem azt nézi, amit lát, és ez a szavak olcsó játékán kívül is borzasztó tud lenni, mert egy bazi nagy betonfalban is nézheted te a repedést, láthatod is, de attól még nem nyílik szét, ha nekimész.

és most itt állok, ülök, megyek és biciklizem, és a szürkeség jön velem, délutánná színezi a hajnalokat, késő ősszé a nyarat, és nincs örömöm semmiben. de szárazak a könnyek, nincs halálom se, semmiben. és kispolgár vagyok én, gyáva és gerinctelen; belenyújtóznék, elhelyezkednék ebben kényelmesen, csak hagyjanak békén, mit nekem szerelem, szex, szépség, fájdalom, csak a kávé, pénz, és szőr a fejem tetején; igen, bármilyen undorító, azt hiszem kiegyeznék én, istentudja mivel, és kivel, de már nincs ára az egésznek, már nincs súlya se a színeknek, se a feketefehérnek. ha megvan, színtelen a szerelem, a szex, a szépség, a fájdalom, ha nincs, szürke a pénz, a kávé, és a szőr a fejem tetején; semmit nem akarok, és mindent, és már abba is beleegyeznék, hogy a minden semmi, de még csak semminek se semmi, csak ne ilyen szürke legyen ez a kurva valami, ami bennem van, ami belőlem jön, vagy amit tőletek kapok.

most már összeakadnak a mondatok, abbahagyom.

pedig még poénkodni akartam a szürke ötven árnyalatával, meg azzal a fasszal, hogy hívják, ilyen elcseszett neve van, tótisz?, csak ha már ennyi a szürke, a füles mondta, és ha ő mondja, akkor az meg van mondva, lévén hogy azt hiszem nyomdásznak tanul; szóval a füles mondta, hogy a szürkének nincs egy büdös árnyalata se, a szürke az szürke, színtanilag, vagy mi, max világos, vagy sötét lehet, vagyis ha a nyomdaiparból és a homogén szürkéből indulunk ki, akkor a négy színből (CMYK) előállított szürke az csak szürke lehet, ha színezete, árnyalata van, sárgás, ciános, bíboros, akkor gebasz van valahol a rendszerben.

idézgetni is kellene, lenne egy csomó, ó augusztus, taníts már meg újra olvasni, utazni, lélegezni, szeretni, mindegy, a kornél mondta, a resti, hogy

az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi

olyan szép ez a mondat, ebből a hülye szürkeségből nézve mindenki olyan szép; majd bele hal a hiúságom a lelkembe, annyira irigykedik, és szeretne megfelelni, mindig csak megfelelni, és ilyeneket írni. ezért sincs sok értelme írnom, a kurva sári és imre óta nem tudok két szót leírni anélkül, hogy ne valami görcsös megfelelés legyen benne, azt bezzeg pontosan nem tudom megmondani, hogy minek is akarok megfelelni. az ő hiúságuknak - legyek olyan, amilyennek tartanak, vagy a sajátomnak - legyek olyan, amilyen nem vagyok? a hülye esterházy bezzeg úgy tűnik, nem szenved ennyit, az átírja magának a mondatokat, néha jobban is hangzanak, ezt a kosztolányit például így remixelte:

légy mint a semmi, te minden

milyen jó is ez, a kis körök körülöttünk, amiken elindulva minden irányba ugyanoda jutunk; a mondatok, amik megfordítva is ugyanazt jelentik, és összecserélve is; nincs semmi baj ugye, baj ugye semmi nincs, nincs semmi, ugye baj, és így tovább, csak azért nem merem abbahagyni ezt az üres billentyű kopogást, mert csönd marad utána, csönd, ami törött tükör, (a csend tükör, de nélküled...) olyan mocskos ebben a városban a csend, olyan tisztátalan és büdös, hogy ezért ordítozunk ennyit, ezért írunk ennyit, és ezért, ezért hallgatunk ennyit, hogy már szinte megszólalunk, ahogy egymásra se merünk nézni, a nagy büdös csöndben, a tömött hetesen.

egyébként meg ez is semmi.

rosszfelé úszol testvérem

egyszerűbb egy új füzetet nyitni, mint a régit befejezni.
átlátszik az előző oldalról a múlt idő.

azon gondolkozom, hány dologgal lehetek még így? itt van ez a blog; már rég újat kellett volna kezdeni. ha új a szövőszék, új a fonal, akkor nem kell a múltat kibogozni.
egyre nagyobb erővel követel belőlem az egyszerűség. régen, amikor még nem ez volt a volt, azt hittem, az egyszerűség nem az én asztalom. 'hogy irigylem az egyszerű embereket' mondtam én, a művész, pár százalék őszinteség, több százalék fölényességgel, annak biztos tudatában, hogy én pont azért vágyok annyira az egyszerűségre, mert sose kaphatom majd meg, csak nézhetem messziről, mint mózes az ígéret földjét.

és újabban már azon kapom magam, hogy azért hallgatok, mert egyszerűbb, mint mondani valamit. régen úgy gondoltam, addig be nem áll a szám, míg elég okos nem leszek, hogy legyen miről hallgassak, és akkor majd a hallgatásom bölcs, és meleg lesz, mint a gyerekkorom öregjeié. nem nőttem volna fel szégyenemben, ha tudom, hogy nem a bölcsesség fog megtanítani majd hallgatni, hanem az egyszerűség.
az ígéret földje ijesztő tud lenni, ha épp rajta állsz.
egyszerű ez.

a tehetség pedig erotikusabb, ha elvesztegetik.
ezzel nyugtatom magam, csitt, kicsi egó, aludj el szépen.

közben hosszú nadrágban úszom át a balatont, mert nincs nálam más, így az első kilométer után a térdhajlatban annyira bevág az anyag, hogy érzem, ahogy fűrészeli a húst; és van még hátra négy. mennyivel egyszerűbb önmagunk fizikai legyőzése, mint a szellemi, ezen gondolkozom, míg egyre jobban fáj, és körülöttem egyre több az ember. biztos, hogy annyira pozitív cél a rekordok állandó döntögetése, a teljesítőképességünk folyamatos kitolása?, kérdezem az előttem merülő válltól, aki alighanem most pisilt bele a balatonba. ágyékszagú békében úszunk, hugymeleg körülöttünk a nyár, ami mögötted van, nem jön eléd már. ha mégis, hát rosszfelé úszol testvérem.

célba venni már nem marad idő

mikor célba veszel, egy bólintással
összefoglalom, mit tanultam
eddig az önzésről,
aztán megdőlök egy kicsit,

és felnyögök mint egy vászonzsák
(krusovszky - shoot)

hosszú ideje most először voltam úgy, hogy alig vártam hogy írhassak; de korai és túl nagy optimizmus lenne ezt egyből a gyógyulásnak elkönyvelni. az irodalommal való kétes viszonyom is egész kellemes élményekkel gazdagodott az utóbbi időben, és ennek nagyrészt a könyvfesztivál, illetve az azzal kapcsolatos programok az okai. maga a vörösmarty tér, és az a borzasztó pénzszagú valami, ami ott van, inkább undorra, mint lelkesedésre ad okot, többször éreztem úgy, mintha a karácsonyi giccs vásár nyári megfelelőjében lennék, és nem csak a helyszín miatt. tudom hogy minden pénz, a könyvek is, de ezt akkor is nehéz megszokni, mint ahogy részemről az ulpius ház és a az agave típusú kiadók nyomulását is, aminek kínosan olyan érzete van, mint amit a nagy zenekiadók nyomtak a boldog kilencvenes években, ti. hogy még a kedvenceimet is képesek úgy tálalni, hogy rosszul vagyok tőle. de nem ezért kezdtem írni, személyes nyavalygások és fikázások helyett volt egy elképesztően kellemes élményem a fesztiválon, mégpedig máté angi dedikálása. oldalakat tudnék megtölteni máté angi iránti rajongásommal, az esztertől sok jó dolgot kaptam, de ez volt az egyik legnagyobb ajándék, hogy megismertetett a volt egyszer-rel; anno még itt is volt, igaz szavak nélkül.

viszont máté angi mint jelenség is önmagában választ adott valamire, amit nem is tudtam volna megkérdezni. ott ült abban az elképesztő forgatagban, harsogó nagyszínpad, okoskodások, nagy tudású írástudók mindenütt; kinézete alapján egy fiatalos, csinos nő, de volt benne valami olyan nyugalom, ami két szó után letaglózott, pedig nem mondott semmit, csak hogy üljek már le. és a szavaiban ott van kolozsvár, és mindaz, amit szeretek erdélyben; szinte éreztem azt az illatot az elnyújtott ékezeteitől, amit annyira szeretek romániában, meg azt a hangulatot, ami talán már nincs is, csak a mesében. nem tudom hogy van e értelme az életnek, de szappanbuborékot fújni, és meséket olvasni biztosan van, főleg ha azok olyan mesék, mint amiket máté angi ír; ráadásul abban is megnyugodtam, hogy nem, nem tudok akkorára nőni, és annyira megkeseredni, hogy ha találkozok egy ilyen emberrel, aki úgy van itt, hogy közben ennyire nincs itt, akkor ne váljak tőle én is kisgyerekké, igazi, nem menekülő - erőltetett kisgyerekké, aki kacag, és rácsodálkozik még az olyanokra is, hogy jé, nincs is meg már minden fogam.

ez még egy közhelyes, de számomra nagy felismeréssel járt, miszerint hiába hiszek az ön hatalmában, és hiába tudom, hogy egyedül kell megharcoljam magam, mégiscsak nagyon számít, hogy milyen emberekkel találkozok. az viszont tény, hogy ezek a találkozások nem idő függőek; egyetlen pillanat is elég. egy pillantás a metrón, egy visszanézés, amíg vezet az autópályán, egy mozdulat, amíg előtted áll a sorban. és még csak nem is szerelemről beszélek. inkább csak feloldásról. mint ha egy kurvanagy léggömbök lennének az ember hátán ezek a dolgok, amiket egyszer csak odamegy valaki, valaki gyerek, felnőtt-gyerek, és kidurrantja. puff, máris könnyebb minden, nem kell ezt olyan komolyan lenni. máskor meg úgy durran ki, hogy viszi vele a végtagunkat, érzékelésünket, jövőnket, olyankor meg van a döbbenet, hogy mégiscsak komolyan kellene ezt venni.

krusovszky dénes is dedikált a vörösmartyn, innen a kezdő idézettel való összefüggés, róla majd egyszer vagy sokat, vagy semmit, nem is tudok mit kezdeni vele, az új kötete inkább zavar, de amikor nem, akkor pofára ejt, ma viszont sikerült megszerezni az első kötetét, ami gyönyörű, és baromi nehéz megszerezni. az utána jövőt, az elromlani milyent itt is emlegettem már, talán többször is, ha tehetném, kötelezővé tenném, ráadásul fent van ingyen a honlapján.

még mindig irodalom, de már ismerősebb terep, a nyitott műhely, rakovszky zsuzsa verseit összegyűjtő 'vissza az időben' kötettel foglalkozó est. ezt a kötetet is emlegettem már, sőt rakovszkyt többször is, van pár olyan verse, amiket nem is tudtam, hogy megszerettem, csak egyszerűen nem tudtam őket elfelejteni.  szabó t. anna, a 'fénytudó' kérdezett, ami, bármennyire is szeretem annát, mint költőt is, meg mint jelenséget, inkább káoszba fulladt, a kérdezőnek tíz percet beszélni, és aztán értelmezhetetlen kérdést feltenni szerintem megengedhetetlen, ilyenkor derül ki, hogy mennyire fontos is egy moderátor. ráadásul a költő beszélget költővel effektus is inkább feszengésre ad okot, mint izgalomra; túl nagyokat akar kérdezni, túl sokat, rakvoszky pedig csendes derűvel és mosolygással elképesztően jókat és egyszerűeket válaszol, a róla alkotott képem is megnőtt és megerősödött. de nem ez a lényeg; volt ott egy színésznő, aki szintén volt már itt is (nem hittem volna hogy ennyit fogok ma visszafele nézni, főleg nem ide) mégha nem is név szerint, ő volt az egyetlen (nem egyetlen, ebben nagyot tévedtem, dévai balázs is 'hivatalos' színész, mégha úgy is néz ki, mintha még mindig huszonéves lenne, a lányok nagy örömére gondolom) felnőtt színész az east balkánban, varga anikó. ő olvasott fel verseket, és valami elképesztően rosszul, nem is értem, hogy engedhet meg egy aktív színésznő magának ilyet, hogy egy versen belül legalább ötször tévedjen, és úgy olvasson fel, mintha most látná először a szöveget. arról nem is beszélve, hogy rakovszky versei iszonyatosan erős képekkel átitatott jelenések, amiket vagy nagyon jól vagy sehogy nem érdemes felolvasni.

viszont. még így is mellbe vágott egy vers, amiről eddig nem tudtam. nagyon szeretem ezt a visszaút az időbent, úgy vagyok vele mint kántor péter megtanulni élni-jével, hogy sose tudnám kiolvasni, csak bele, bele lapozgatni, mint ahogy a kedvenc kávézójába tér be-be az ember; csak ülök, és örülök hogy a kezemben van a könyv, így viszont mindig vannak meglepetések. például ezt a verset se olvastam, vagy ha igen, valahogy nem fogtam fel, most pedig még ennek az anikónak az értékelhetetlenül gyenge 'előadásában' is akkorát ütött, hogy felgyülemlett egy csomó minden, és amíg hazafele bicikliztem, egyszerűen kiszóródott, mint amikor amikor összecsapsz egy túlságosan megtelt porzsákot; mindenfelé szállt belőlem az, ami kimondhatatlanul fáj, és mégse olyan nagy gond; az anna, igen basszameg, ezzel az egész versel főleg az anna, még az elején úgy voltam vele hogy el kéne küldenem neki, de aztán ez a minek, csakhogy most először könnyed és gyönyörű volt ez a minek; nem lehet csak egy szálat kihúzni, nézz oda, ki hitte volna, pedig elvileg tudnom kellett volna mindig is. és így tovább, a többit se, az imrés borzalmat, az elmúlt egy év gennyessé növekedett valamiét, és mindazt a nyomorult harminc évet, aminek a végén itt biciklizek, és sehonnan tartok sehová, mégis jó érzés leülni, és blogot írni minderről.

elképesztő, hogy ösztönösen még mindig inkább azzal foglalkoznék, hogy zuhanjak fölfele, vissza, valami csak innen, az elmúlás után nézve olyan édesbús múltba, és tennék helyre mindent, csókot, tetettet, befőttet, ahelyett hogy; igen, ide nincs jelzőm, se szavam, se okom. hiszen nincs is jelen, csak múlt álöltözetben.

és még egy utolsó élményt, aminek megint nincs értelme, most mégse baj ez se. az amerikai úton találtunk egy cukrászdát, a közepén, az a neve hogy cukrászda, és elképesztően jól esett most ez is, ahogy a nagy, vastag fák, gyerekkorom kórház félelmeiből ismerősek, az a vihar utáni nyár szag, és a székek, meg a fagylaltkodó fagylaltok, és mindaz a kis zug, ami kihúzott a városból egy pillanatra, amíg kanalaztad a sütidet; megint, ma másodjára írom le ezt a baromságot, hogy nem tudom hogy miért érdemes élni, de az effajta cukrászdákért, amiknek az a nevük hogy cukrászda, és nem valami hangzatos baromság, amik egyszerűen csak sütit és fagylaltot adnak, és narancssárgába úszó délutánokat, azokért biztosan érdemes élni. meg a tejszínhabokért. az egyik sarokban a három közül ült egy néni, és beszélt; nagyon nagyon öreg volt, az öregsége olyan ünnepélyessé tette, hogy öröm volt ránézni. az idő beszélt belőle, először nem is akartam figyelni arra hogy mit mond, csak arra, ahogy mondja; a szavakat úgy ejtette ki, mintha nagyon vigyázna rájuk, a nagymamám törölgette így a porcelánjait, de lehet hogy sose történt ilyen, csak én emlékszem így rá; a mondatok között messze nézett, látszott hogy nem annak mondja, akinek mondja, csak úgy, mert van mit mondania. talán rakovszky miatt is, de akkor még nem voltam ennyire a hatása alatt, mindenesetre ott volt az idő, mint amikor valakin látszik hogy valamit képvisel, így kitörölhetetlenül, ott volt az idő a néni körül, de nem tudnám most pontosabban megmagyarázni, azt hiszem nem is kell. az ujja, a keze, azt viszont le kellene írni, de azt se tudom igazán; olvastam és talán használtam is már azt a kifejezést, hogy olyan a keze, mint a papír, az amerikai szépségben van ez talán?, hát olyan, mint az átlátszó zsírpapír, gyerekkorom legszebb rajzait azzal másoltam, és az erek rajta, mint ahogy az amazonast képzelem, fölülről, az összes mellékfolyóival. radnótiról mesélt, amikor jobban odafigyeltem, akkor vettem észre hogy a mosolygó nő nem a lánya lehet, vagy unokája, hanem inkább valamiféle riporter, fel is vette amit a néni mondott; arról mesélt, hogy őt is radnótival hurcolták el, de hogy menekült meg. lágerekről és gettókról beszélt, és halálokról, még egyszer, már a kávémat ittam, és indultam, de megütött, ahogy mosolyogva mondta, hogy aranyom, én már nem nagyon tudok olyanról beszélni, aki ne halt volna meg. azon gondolkoztam, míg fogyott a sütemény a tálcámról, hogy egyrészről mennyire keveset tudok én, és hogy mennyire nem úszom meg ezt a tudást máshogy, mint hogy élnem kell, amíg bele nem döglök; nem lehet ezeket továbbadni a következő nemzedéknek, nincs mese, egy háborút, egy halált nem lehet megtanítani, ahhoz ott kell lenni; és épp ezért, ott, abban a kellemes amerikai úti jólétben, amiben kávéztam, hirtelen émelyítőnek tűnt ez a képtelenség, hogy vannak még ilyen nénik, meg egyáltalán, van múlt, és mégis vannak idióta barmok, amik nem is olyan messze letagadják a holokausztot, fröcsköl belőlük az antiszemitizmus és a gyűlölködés, buta és rasszista igazságokra teszik fel minden sértődöttségüket, és ami a legrosszabb, és egyben a leggyönyörűbb az egészben; hogy nem, nem tanultunk semmit, semmiből, és nem is fogunk soha, így a tudásnak mindig értéke lesz, amióta leszakadt arról a rohadt fáról még a legelején, és épp ezért mindig értéktelen is lesz, mert kollektív nincs tudás, ha van is, nem ment meg minket semmitől, de még ha meg is ment, magunktól semmiképpen sem. nem akarok még jobban összevissza lenni, mert egy csomó mindent gondoltam és éreztem akkor, és ebből mostanra már alig maradt meg valami, de mindenesetre a lényeg valami ilyesmi.

és hogy olyannal fejezzem be, aminek van értelme; itt az a bizonyos vers. ez a link olvasható, ez a videó meg itt mindjárt többé kevésbé olvasható, és elvileg hallgatható is, bár a végeredmény inkább zavaros, mint jó.

mindenki vár

mindenki kivár.
mindenki vár.
mindenki kit vár?
mindenki.

nincs is nyár, csak a szaga. nincs is hiány, csak a nyara.
néha egyszerűen csak ma van, és már nem tegnap; néha egyszerűen csak érzed a dolgokat, mint az ebédet, régen, délben, amikor anyád becsukta a szobaajtót, hogy ne menjen be a szobádba a káposztaszag. ilyenkor mindent lehet, mindenkit lehet, ilyenkor a semmi se baj, és a valami se semmi. bezzeg máskor, a tegnap nem akar tegnap lenni, marad, marad, úgy kell magadról lekaparni, és a dolgok is vannak, de minek, mint a mekiben a kajaszag, éhes is leszel tőle, a gyomrod is menekülne előle, nem jó ez sehogyse.
hiányzik az írás, mint valami megbántott lány; újra kellene mondani egy két dolgot, hogy ne így maradjon bennünk az elválás. aztán menjen, felőlem, legyen boldog, így igen. de rágondolva megbotlani, se magamnak, se neki meg nem bocsájtani, így nem.
hol igen, hol nem. mindenki vár.

lenne pár dolog, amit el kéne írni. nem le, csak el; hogy ne legyen ilyen fontos; hogy ne legyen ilyen 'háteznemfontos'.

például a margitszigeten ülsz, néha a margitszigeten is ülsz, van hogy ilyen egyszerűen elvegyülsz te is. de most sírsz, szemedben zöldek a könnyek, mert a fákat nézed, amíg sírsz, és azt, ahogy a fák megértően leveleznek veled. és amíg ott sírsz, az egyik margitszigeti padon, amelyik mintha csak azért lenne ott, hogy valaki sírjon rajta, zöldbe borul minden, zöld lesz a zöld, és zöld lesz a nem zöld is, és akármerre fordulsz az elzöldül; amíg nagyon sírsz, mindegy ez is, de aztán, már csak megszokásból is, megpróbálsz rájönni, hogy hogy lehet az, ami nem lehet; nem is látsz már addigra, csak zöldet.

kiderül hogy egy hernyó esett a fáról a szemedre, pont a szemedbe, olyan magasról biztos azt hitte, kicsi tó. és most ott billeg a tenyereden, és hernyóskodik, összegyűrődik, majd kisimul, közben néz rád azzal a képtelen fejével, amiről azt se tudni, hogy a helyén van e, vagy pont a hátra került; nézd rád, és annyira nem érti, nem érti a tenyeret, a sírást, a margitszigetet, az életet, téged. és olyan komikus ez a homorító semmit nem értés, aki csak tovább akar menni, ez a 'nekem ehhez semmi közöm' arrébb kúszás, hogy elmosolyodsz, leteszed a hernyót a földre, hagy zöldüljön tovább, de aztán csak sírsz tovább. jóval később, amikor még mindig vannak könnyek, megjelenik megint a hernyó, felmászik a kabátodon, az öledbe pottyan, és úgy nekiáll tekergőzni, kéjelegni, hogy már az istennek se tudsz tovább sírni; muszáj kacagni. a hernyó is, mintha tudná, bukfencet vet, és riszálja magát. néha úgy kell sírni, hogy közben muszáj kacagni.
de ez igazából nem fontos, pont azért akartam beszélni róla.

harminc éves lettem én, meglepetés e bejegyzés.
micsoda blogot írtál te, huszonkilenc? 

unalmas.

megfelelés, mindig csak a meg, és a felelés. képtelen voltam egy rohadt szót is leírni anélkül, hogy ne akarjak megfelelni. vagy csak felelni. vagy csak meg. sári, imre, imre, tamás, anna, zsófi, tóbiás!

nevek csak, semmi más.

máskor meg nincs is kérdés, se meg, se mínusz, csak jön az, ami máskor nem, és kiölel.

mint amikor leöntöd az ágyad málnaszörppel, és belefekszel.
úgysincs nyár, csak a szaga.

nincs is hiány. csak évek, és szakok. egyszer úgyis megfordul a világ.
erre vár mindenki.

vár mindenki.

kivár.

sál / leltár

tavaszi sál:
nincs blogom, de van életem. van életem, de nincs humorom. nincs humorom, de van élettapasztalatom. van élettapasztalatom, de nincsenek barátaim. nincsenek barátaim, de van némi pénzem. van némi pénzem, de nincs művészetem. nincs művészetem, de van életem; és van életem, de nincs blogom.

tavaszi leltár:
gyűlnek a kilométerek, és fogynak akik szeretnek. az előbbit az okostelefonom gps-e méri, dejó neki, belekarcolhatod az utad a városba; a másodikat nem méri senki, pedig nem lenne rossz egy érzelmi dolgokat mérő gps; felkarcolhatod az érzéseid valami szívtáj térképre. másnak térkép lenne e táj, ő legalább tudná mi merre; én már nagyon csúnyán elvesztem benne.

teénők

'írj egyes szám harmadik személyben, hacsak nincs egy erősen megkülönböztethető egyes szám első személyű elbeszélői hang, amely ellenállíthatatlanul kínálja magát'

jonathan franzen megmondja a frankót. 

pisilni, szeretni, meghalni úgyis csak e/1-ben tudsz, írj hát ő róla te. minden róla szól, úgyis, még én is; de én arról írok, aki magamnak néha egy per kettő, de mégsem te vagy már.

képzavar, a kép zavar, zavarja őt, mint ahogy az éjszakák is, a felszínen alszik csak, felületesen, készenléti módban, mint egy úgy felejtett. egy ideje megengedi magának azt a luxust, zavarja a rend, a rendetlenség rendje, zavarja ez az átható, szemérmetlen tavasz szag, mintha a világ nyitott öle illatozna felé minden reggel: be, ki, hatolás. zavarja, hogy zavarja ez, hogy mintha a világ lenne illetlen, vagy ő, de nem passzol ez a komor sokat látottság, ez a borostás búskomorság a tavaszhoz, ő meg mintha nem tudna mást felmutatni; ahogy a világ se sokat, csak egyszer volt szagokat, feleslegesen szép lányokat, rohanó időt, és egyre közömbösebb másokat.úgy múlnak az ismerősök, mint az idő, és mit számít már ez; ha madarat tolláról, hát ő már megkopasztotta magát, vánkost csinált belőlük, ha rosszul mozdul, hullanak ki belőle a tollak.

zavarja a csend, natessék, az isten kilencmillárd nevéből pont ez, az, aki nincs; zavarja, hogy sosincs csend, és mégis, mintha állandóan csend lenne, egy pillanatra belehall, ha figyel, aztán meg már majd belehal, hogy hallja újra, de az már csak a zaj, meg a baj.

ilyen kitekert mondatok szegélyzik, ha beszél is.

csak a só és a citrom, az üres poháron.

zavarja ez a sok zavar, olyan bágyadt derengő mind, sehol egy igazi baj, zavarja hogy a maga suta módján valószínűleg ez már a boldogság, megint, így csöndesebben, szőrösebben, öregebben; egyre több a jó ez így, és egyre kevésbé jó az így.

én viszont szarok minderre, látod. már megint blogot írok, és istentelenkedem. méghozzá meken, de jó nekem, jó lenne az almára poénokat vagy rímeket találni, de minek. akkor legalább a billentyűket jó lenne megtalálni, elvitte steve magával a zárójeleimet! azt remélem, amit te, hogy azért boldogabb fickó vagyok én ennél a blognál, nézz ide, látod, vigyor is van, meg foghíj. ő arról akart volna írni, én tudom, csak nem sikerült neki, hogy így van valami zavart érzése nap nap után, tudod, ismered?, amikor kinyitod az ablakot, és szép az idő, de pont ez a baj; nem nagy baj, csak épp akkora, hogy feljogosítson valamire, mondjuk hogy otthon maradj. zavar ez? és zavarja, hogy illene, sőt, tulajdonképpen praktikus lenne folyamatosan boldognak lennie, már csak a lányok miatt is, meg a szex miatt, tudod, a szex, nahát, az is de unalmas, de legalább rákeresnek a gogulban, és kiadja nekik ezt a szegény blogot. nesztek a szex, ez kell mindenkinek, ezt keresitek. ahelyett hogy szomorkodnátok itt egy kicsit, - velem? velünk? hányan is vagyunk?, - egyébként szomorúan szexelni attól tartok ragályos és maradandó életforma. szóval erről akar írni ő, csak nem tud írni ő, pedig már attól is jobban érezné magát, ha ilyenformán annyi értelme lenne ennek az egész zavarodott ide oda kapkodásának, hogy közben írhatna tőle, belőle, róla, ha legalább szavakban össze állna valamivé ez a bizonyos borostás búskomorság, vagy komor sokat látottság; mert már nem póz ez, tényleg nem, olyan mint a kólában a karamell, ez nem póz, csak igazán nincs helyette más, ebből van sok, ez működik. persze kokain kellene, ezt ő is tudja, ahhoz viszont beszari és gyáva. úgy ragaszkodik a valósághoz, mintha lenne miről álmodnia pedig:

úgy tűnik hogy az ész sem váltja be hosszú távon a hozzá fűzött reményeket. önmagába harap, hülye kígyó, egyes esetekben csak gyíkocska, végig gondol, tovább gondol, szétgondol, rájön, szétszed, és összerak; ha elég buta hozzá, sose veszi észre, hogy ez csak homokozó, játék, óriás, szétszakít, játszik. megoldani nem, és kioldani se képes vele semmit. a hit szintén nem az igazi, főleg ha egyszer már lecseréled az észre; hinni csak ész nélkül szabadna, vakon, mint az éjszakai lepkék, de az ész hiú állat, és ha egyszer magadra kented, újra kikövetel magának. gondolkozva, okosan hinni meg olyan mint zokniban szeretkezni; bizonyos körökben biztosan trendi, de én csak elálmosodok tőle. mi van még? a szerelem? ti úgy lesztek szerelmesek, ahogy konditerembe megy a gyenge ember; mintha szívizom munka lenne, érzelmi gyúrás. vagy mint a vadász, aki úgy tölti meg a fegyverét, hogy tudja hogy valahogy úgyis lőni fog vele. mást nem mellé, vagy a semmibe. te meg úgy vagy a szerelemmel, mint a meggyes befőttekkel; akkor tudod csak, mennyire szuverén, ha nincs belőle több már a polcon. és egyébként is, a szerelem se megoldás, mert luxus, mint minden, ami nincs; az alá pedig az kell először, ami van, hogy ne essen vissza a semmibe. szóval akkor mivan még? állítólag a haza. én nem tudom; csak azt, hogy nem vagyok még elég öreg, vagy hontalan hozzá. egyre többet van az a kaparó érzés, mint a száraz köhögés az éjszaka közepén, hogy el kéne innen menni, mert mintha máshol máshogy kellene szenvedni; legalább ne így, ne ilyen fölöslegesen. 

de a zavar, az nem csak a politika, a pénz, meg a múlt; sőt, pont az az igazi zavar, hogy ezek csak alibik. hová mehetnék addig? folyton csak értekezem. egyperegyben megyek aludni, egyperháromban álmodok, egyperkettőt ébredek. többperegyet szeretek. és csak többperkettőt értek meg, attól félek. így megy ez. annyit írtam arról már úgyis, hogy félek.

(egy ideje megengedi magának azt a luxust, hogy nem ír, akkor se, ha lenne miért, most meg azt a luxust engedem meg neki, hogy írjon, akkor is, ha nem biztos hogy írni kellene; arról a péntekről például, amikor még nem volt ennyire nyár, de már tavasz volt, könyvfesztivál volt, sjón rajzolt neki egy pandát, sári ült a fűbe, a szatyorba az új máté angi és az utolsó krusovszky dénes, egyszóval minden a helyén, épp éttermet keresett a közelbe, szép dolog a szép kártya, de még szebb, ha valaki beváltja, és akkor, ott a mamutok háta mögött szembe jött vele a misi, és ezzel együtt mindaz amit ez jelentett; szembe jött az egész pécs, és az az év, a misi mint mindig jól öltözött volt, vékony öltöny, lezser nadrág, kutyát sétáltatott, napszemüveg, fagyi: vonzó, izgalmas fiatal, minden lány álma; és ő látta rajta azt is, amit a lányok majd csak akkor ha jobban ismerik, a kézzel csinált csellókat, a félbehagyott orvosi egyetemet, a sosem kibomoló, de mindig újranyíló ötleteket, az örök, és végletesen lusta álmodozásokat, amik feljogosítják hogy úgy legyen folyamatosan valaki, hogy közben maradhat kényelmes senki; és az elbaszott szerelmeket, amikből úgy jött ki a misi, ügyesen egyensúlyozva, mint a szörfös a hullámokból: csak még szexibb lett tőle. megbeszélték, hogy örülnek hogy találkoztak, pedig egyikőjük se örült úgy igazán, és mindkettő a múlttól feszengett inkább, mint a későbbi találkozások jövőjétől, pedig azt is megbeszélték hogy majd elmennek itt pesten sakkozni, holott mind a ketten tudták, hogy ebben az a legmegnyugtatóbb, hogy nem fog rá sor kerülni. aztán tovább ment a misi, ő pedig hirtelen, ott az utcán, a misi jólöltözöttségétől, ruganyos modorától, a kutyájától, vagy a fagyijától, talán mindezektől egyszerre, de meglátta magát, mint annó annál az asztalnál, amikor játszottak, megállás nélkül játszottak, és ő sose tudott nyerni, nem is volt ez opció, nem is a játék öröméért játszottak, csak mintha nem tudtak volna máshogy beszélgetni, vagy ez lett volna a közös nyelv, a misi precízen, és könyörtelenül játszott, mintha már akkor operálni készült volna, ő pedig valami masszív reménytelenséggel, aminek mindig ugyanaz lett a vége, de mindig újrakezdte, mintha ez is egyfajta technika lenne, vagy művészet, vagy sportteljesítmény; és ott, a millenáris sarkán, ahogy nézte a távolodó öltönyt, és a hozzá divatosan kapcsolódó kutyát és fagylaltot, hirtelen elöntötte a szégyen, talán a szégyen, bár lenne rá jobb szó is; a szégyen, hogy milyen ligában is akart ő játszani, és milyen játékot; hogy talán ott megy, ami mindig is szeretett volna lenni, a kézzel faragott csellók és éveken át szerelmes barátnők felé; talán ott megy, aki sose lehetett volna, mégis elhitte, ezek szerint, egyszer, rég, bemesélte magának észrevétlenül, hogy ő is ugyanabba a klubba tartozik? vagy talán így is volt? egy dologban volt biztos, hogy most ő leül, és ír erről valamit, de aztán mire oda jutott, abban sem volt biztos, hogy történt e egyáltalán valami, és ha igen, ő benne volt e, mint ahogy nem biztos ebben azóta se, történjék épp bármi, mondjuk most épp egy vihar.)

félelem és reszketés a bringaúton

mit tagadjam, miért ne tagadjam, félek. félekélek félrefélek. félrekeféizé. újabban gyakran rémálmodozom; azt játszom, ahogy tekerek valahonnét valahová, hogy megpróbálom becsapni azt, amit úgyse lehet; elképzelem, melyik úton jöhet az az autó, ami majd el fog ütni, és lehetek akármilyen óvatos, úgyis el fog ütni, vagy én fogom elütni őt, lehet akármilyen óvatos, ha kettőn áll a vásár, hát hány emberben fekszik a forgalom? szóval találkozunk, és az fájni fog, nekem majdnem biztosan, vagy valamimnek, valakimnek, tehát direkt másfele megyek; kikerülöm a főutat, bemegyek egy kisutcába, megállok egy fa alatt, egy ritmusnyit - zöldre váltásnyit várok, hagy menjen tovább a sors, és én majd a háta mögött elsettenkedem. igen ám, de mivan ha pont ezzel érem el, hogy pont mondjuk kovács jenő, állásából elbocsájtott tampongyáros (az emancipált nők kevesebbet menstruálnak, ezt olvastam valahol) életében először reggel nem borotválkozik, feleségét se puszilja meg, nem gondol a tamponokra, semmire, hanem a sarki kocsmában megiszik egy kesergőt, és miután félig végignézte a meccset, amit még sose nézett végig, beleül a nem feltűnően leharcolt állapotban lévő szuzukijába, amit a hitelek békés éldegélése idején vásárolt hitelre, és még mindig nem teljesen az övé, de már olyan mindegy, mint ahogy az is, hogy az egyik győr melletti minőség ellenőr nem ellenőrizte rendesen a huzalozást, mert élettársa megcsalta pár nappal azelőtt egy hentessel, és emiatt az autó indexe nem működik rendesen, illetve nem mindig, de hát mi az, ami mindig működik manapság, a keserűn kívül, szóval megy jenő a szuzukijával, és; és mivel a meccset félig végignézte, pont négy perccel kerülnénk el egymást, én már mondjuk a szentlélek tér közelében rohangálnék, békésen, még az is lehet hogy a bringaúton, pedig de utálom, ő meg hajtana le az árpád hídról, mondjuk, de mivel megálltam az előbb egy fa alatt, beszívva azt a jellegzetes buda illatot, amit pesten is lehet érezni, csak ott másnak hívják, mivel megálltam, pont mellette megyek, nézd meg, kirakja jenő az indexet, mert egy tampongyáras pontos munkavégzéshez és betartandó szabályokhoz szokott, elvégre hova lenne a világ, ha pont egy tampongyáras figyelmetlenül csinálná a munkáját, és, szóval ebbe belegondolni is rossz, tehát jenő becsületesen kiteszi az indexet, nem rajta múlik, talán még nem is a győr környéki minőségellenőrön, hanem azon a cafkán, aki pont egy hentessel, hát ebbe bele kell őrülni, de legalábbis az indexnek nem működni, én mindezekről nem tudván mennék tovább egyenesen, nem látom a hentest, a győr környéki minőségellenőrt, a nem működő indexet, a válság hatását a tamponokra, jenő meg azt nem látja hogy én nem látom, és máris találkozunk.
ha egyszer lesz egy saját hűtőm, felírom majd rá, hogy ami nem öl meg, az megerősít; azok alapján, amilyen kajákat esélyesen a hűtőmbe fogok rakni, és ameddig ott fogom őket hagyni előreláthatólag, ez egy igen hasznos bölcsesség lesz az ajtaján.
egyébként meg hülyeség az egész, tudom én, hogy nem egy tampongyáras, hanem egy taxis fog végezni velem, és a taxisok is tudják ezt; úgy néznek rám, mintha már várnának.
a sors amúgyis kapja be.
az önként menőt vezeti, a menni nem akarót vonszolja; a félre állót megbírságolja.
a sors nem igazán demokratikus, hiába törjük magunkat.
ettől függetlenül, mindig olyan nagy fáktól félt a kicsi fejszém, hogy most nem is tudom hogy büszke legyek e magamra, vagy megijedjek ettől is, hogy nézd, mintha már csak ennyi félni valóm lenne; az autósok. ráadásul a halállal való napi kokedálásom is elég vicces hogy mindössze ennyire koncentrálódik, hogy ne üssenek el, semmi betegség, szerelem, szex, vagy rock'n'roll. a drog mindig is kimaradt, ez volt az egyéni választásom a lapok közül, mert:
'aki nem maga választ, annak nincs saját sorsa sem'
natessék.