a gozsdu udvar vasárnap délben; a falak között áll a levegő, giccsszagú a meleg, és turisták özönlenek mindenhonnan, mint hajdanán a pisztrángok, amikor még olyanok lehettek a folyók, ahogy én azt elképzelem. épp egy olasz turistacsoport a soros; csinos, csupa fegyelem nő magyaráz nekik, alighanem olaszul, mert nem értem, de románnak hallom, és valamiért még mindig nem tudom elképzelni hogy román turistacsoportok is lehetnek a világon, ezért elkönyvelem olasznak. fél füllel hallgatják, de látszik rajtuk hogy már csobognának, ugrálnának a sok megvásárolandó valami között, zsibognak, keringnek, fényképeznek, szinte mindegyik negyven körül járhat, jóllakottan dagadtak, kis kompakt gépekkel rohangálnak. a szigorú nő felmutat az egyik ablakra, erre némelyikük engedelmesen lefényképezi. én közvetlenül mellettük állok, egy deszkalapokból összetákolt asztalnál, amelyeken elkoszolódott fóliákba csomagolt bélyegek vannak; szürke, elmúlás szagú mindegyik, először engem is izgatottan körbedonganak, aztán mivel se a gúnyba maradt fintorommal, amit egyébként mosolynak szánok, se az asztalon hempergő képtelen bélyegekkel nem tudnak mit kezdeni, tovább úsznak a gozsdu udvar torkolata felé.
apám árul itt, az asztal és a bélyegek apámé. természetesen ingyen, néha az az érzésem, hogy apám mindent ingyen csinál, csak ha véletlenül az arcán felejtem a szemem, akkor tűnik fel, hogy milyen drága lehetett néha ez az ingyenesség. valahogy kidumálta, hogy a mozgásukban korlátozott embereket, - ez valahogy zavarba ejtőbben hangzik mint a mozgáskorlátozottak - támogassa a gozsdu udvar, azáltal hogy engedi őt árulni. nem értem hogy mentek bele, apám az olajos ingeivel, a szétnyomott cipőjével inkább a józsefvárosi piac hangulatát hozta be ebbe a tömény magyar képzőművészetbe, ami elvileg a gozsduban képviseli magát, annyira abszurd és visszataszító, ahogy apám ott áll a dob utcai bejáratnál, körülötte a senkinek nem kellő bélyegei és régi pénzei, hogy néha egészen tisztelni tudom érte, olyan mint valami graffiti a fehér falon, vagy mint valami éjszakai lepke, ami beosont a családmeleg estén a szobába, és úgy dong a lámpa körül, hogy mindenki észreveszi, de mindenki azt várja, hogy majd a másik tesz ellenne valamit; valami nagyon másnak a lenyomata apám is, a bélyegeivel, mintha az elmúlást árulná szemérmetlenül, a bélyegek a maguk módján épp olyan szívósak és életképtelenek egyszerre már, mint apám, és mindig beleborzongok, ha látom hogy valaki még fizet is értük, nem tudok nem arra gondolni, hogy lehet a mozdulatban valami olyasmi is, ahogy a koldusoknak adnak pénzt az emberek, mintha meg lehetne vásárolni a pusztulást.
egy ideig egy cetli is volt az asztalán, apám féle igénytelenséggel, csak egy papírlap, rajta times roman betűtípussal hogy ha itt vásárol, akkor a mozgásában megváltozott embereket támogatja a vásárlásával; tulajdonképpen igaz volt ez a felirat, ha mindezen kizárólag apámat értjük.
csakhogy konkurenciája is lett az elmúlt hetekben; ugyanott, a dob utca felőli bejárat elején van egy szépségszalon, zöld matricás üveggel, rajta a teljesen elképesztő feliratok, miszerint alakreformálás, vagy lélekszépítés, természetes hajkondíció, zselés színbarnítás, meg ilyenek; ennek a tövében, összecsukható asztalokon odaköltözött egy alapítvány a vásár idejére, ami szintén megváltozott képességű embereket támogat, és az általuk készített szokásos szappan - gyöngy - csecsebecse dolgokat lehet megvásárolni. képeket is tettek a falra, amin egy down szindrómás lány mosolyog a downosok jellegzetes mosolyával, meg néhány cetlit ők is, de ők már előrelátóan angolul. aztán hamar rájöttek hogy az ingerküszöböt ma már ennél többel kell megérinteni, így minden héten egy downos lány is ott ül az asztal mellett, és élőben csinálja a csecsebecséket; alighanem ugyanaz a lány, aki a képeken is van, ugyanazzal a mosollyal; az elején még elgondolkoztam rajta, hogy vajon nem lehet hogy csak egy lányból áll az egész alapítvány által támogattok sora, de aztán elszégyelltem magam; mindig elszégyellem magam a rosszindulatú cinizmusom miatt, de már annyira cinikus vagyok, hogy az elszégyellést is csak cinikusan látom, és mindig kigúnyolom magam, hogy na már megint szégyelli magát bennem a lánglelkű költő, ha még egyáltalán él szerencsétlen.
de most, vasárnap délben, ahogy ott ülök, arra kellek, hogy apám el tudjon menni wcre, bár valójában alighanem inkább sörért és cigarettáért, most egy pillanatra mintha még mindig élne bennem a lánglelkű múlt, ahogy nézem ezt a szinte már erkölcstelenül boldog down kórost, ahogy a bárgyú, de iszonyúan tiszta mosolyával ül ennek az egész álkreatív, álművész borzadálynak a közepén, ahol igazából persze minden csak a pénzről szól, mint valami koszos tenger, úgy hömpölyög mindenhol a pénz, még az ő down szindrómája is csak a pénzről szól itt, és működik is, a turisták közül pár fennakad az alapítvány hálóján, némelyik barom odaáll mellé, és fotóztatja magát vele, a lány boldogan mosolyog, szemérmetlenül élvezi hogy figyelnek rá, mint valami gyerek, a boldogsága valami elképesztő módon disszonáns mindennel, ami a gozsdu udvarban van, még a turisták is érzik, a fotózások meg a műmosolyok és műsopánkodások után nem is nagyon tudnak mit kezdeni vele, tovább úsznak az árak és a termékek bódító mélységébe, egyik másik nagyon szocializált, érzékenyebb lelkű még vásárol is valamit, az alapítványtól ott van egy idős nő is, aki úgy néz ki, mint ahogy egy védőnőnek kell kinéznie, arcán valami szigorú bú mindig, egyrészes régimódi ruhát visel, és a haját is úgy hordja, mint gyerekkoromban a gyógyszertár szagú védőnénik, akiktől iszonyodtunk, lábán ugyanaz a fehér, lukacsos papucs, kiskoromban, míg valami rossz történt velem a kezükben, mindig csak ezt a papucsot néztem, nem mertem felnézni, csak ezeket a fehér szita papucsokat figyeltem, olyanok voltak mint valami idegen, könyörtelen világ lényei, elképzeltem, hogy amikor senki nem figyel rájuk, miket mondhatnak egymásnak, és éjszaka, ha kórházban aludtam, nem mertem letenni a padlóra a lábam, amikor pisilni kellett mennem, mert azt képzeltem, rögtön jön egy ilyen papucs, és megeszi a lábfejemet. ez a nagyon védőnőnek kinéző védőnő bárgyúan mosolyog a turistákra, és iszonyú rossz angolsággal néha mintha válaszolna is a kérdésekre, amiket feltesznek neki, de legtöbbször csak yes-yes-t mond, meg persze az árakat.
a down szindrómás lányt legszívesebben megfogdosnák, mintha valami műalkotás lenne, de közvetlenül nem beszélnek hozzá, vagy ha igen, akkor is úgy, mintha valami érdekes mutatvány lenne, ahogy boldogan rájuk mosolyog. nem is tudom hogy lány-e, vagy nő, a downosok kortalanságával ül ott, épp úgy lehet húsz, mint negyven, és anélkül hogy észrevenném, nem tudom levenni a szemem a töretlen lelkesedésén; és elkezdem szégyellni magam, nem is tudom pontosan miért. mintha lett volna valami megmérettetés a szemem előtt, amiben a gozsdu udvar által képviselt pénz, csillogás, turisták, természetesen magyar, természetesen kézzel készült, természetesen baromi kreatív baromságok, meg egyáltalán, ez az egész úgynevezett életmód, amiben én is vergődök, mint valami elbaszott pisztráng, aki örökre belekavarodott valami zsinegbe, ami bár nem rántotta a partra, de soha többé nem ereszti, magamon hordom mint valami figyelmeztetést, szóval hogy mindez, ami én is vagyok, összecsapott volna azzal az együgyű, de olyan tiszta gyermeki arckifejezéssel, amivel ez a downos lány ül ennek az egésznek a közepén; mintha rajta kaptak volna minket valamin, mintha egy kisgyerek került volna egy lebuj közepébe, olyan gusztustalannak és mocskosnak tűnik minden hirtelen, mintha lenne egy kérdés, amire mi lennénk a válasz, de az emberek észre se veszik, pénztárcák nyílnak és csukódnak tovább, én pedig amikor végre megjön apám, szinte menekülök szégyenemben, de nem tudom még hogy mitől, és mintha lenne egy kérdés, amire mi lennénk a válasz,
egész nap bennem van ez a lány, és csak sokkal később rakom össze magamban egy másik emlékkel, még évekkel ezelőttről, még a pető intézetben, amikor egy anya sírt a down szindrómás gyereke miatt, és mivel a kisfiú boldogan beilleszkedett a foglalkozásokba, a bohócdoktorkodásnak nem is a gyerekről kellett szólnia, hanem inkább az anyáról, ezért ültem vele kint a fák alatt, és hallgattam ahogy sír; ez még akkoriban történt, amikor a sírás elég volt ahhoz, hogy valami belém vésődjön, mélyen, és kitörölhetetlenül, akkor még a sírás nem emelt bennem ilyen műanyag paravánokat, mint amiket most, amikről aztán menthetetlenül lefolynak a könnyek, és még csak a közönyömig se jutnak el; akkoriban még tényleg úgy éreztem, hogy nekem kell valamit mondanom, nekem, mert azért vagyok abban a helyzetben, mert ez a dolgom, hogy ilyen helyzetekbe kerüljek, és megoldjam őket, nekem kellett volna mondani valamit, de ott a fák alatt valahogy kijöttem a szerepemből, a könnyek mellett ez a kudarc is örökre belém égett, ahogy ott ülök, sután vigasztalni próbálom ezt az anyát, és nem találom rá a megfelelő szavakat; azt mondom neki hogy ne féljen, a gyereke nem marad ki semmiből, ugyanolyan gyerek lesz mint a többi, erre szinte már gyűlölködve ugrik nekem, hogy nemigaz, ne hazudjak neki, hát épp ezaz, sose lesz olyan mint a többi, és hogy igazából nem ezt sajnálja, hanem hogy mennyi mindenből kimarad, istenem, én csak azt szeretném, suttogja, hogy neki is teljes élete legyen, gondoljon bele, mondja, mennyi mindenből fog kimaradni?; ott maradunk ezzel a kérdéssel a fák alatt, hogy aztán most, majd tíz év múlva döbbenjek rá, hogy basszameg, ez az, eljutottam idáig, a gozsdu udvar vasárnapi piacáig, ahol a local meets the tourist, a kurva anyátokat, és nem tudnám megmondani, hogy miből maradt ki az az iszonyú tiszta lány ott a maga menthetetlen down kórjával együtt, annyira hálásnak kellene legyek, hogy én állok itt, és ő ül ott, és ahogy kell, az én mosolyom a hamis vigyor, amiben benne van hogy legszívesebben az összes turistát elküldeném a búsba, és az övé az örökre beleszorult együgyűség,
apám árul itt, az asztal és a bélyegek apámé. természetesen ingyen, néha az az érzésem, hogy apám mindent ingyen csinál, csak ha véletlenül az arcán felejtem a szemem, akkor tűnik fel, hogy milyen drága lehetett néha ez az ingyenesség. valahogy kidumálta, hogy a mozgásukban korlátozott embereket, - ez valahogy zavarba ejtőbben hangzik mint a mozgáskorlátozottak - támogassa a gozsdu udvar, azáltal hogy engedi őt árulni. nem értem hogy mentek bele, apám az olajos ingeivel, a szétnyomott cipőjével inkább a józsefvárosi piac hangulatát hozta be ebbe a tömény magyar képzőművészetbe, ami elvileg a gozsduban képviseli magát, annyira abszurd és visszataszító, ahogy apám ott áll a dob utcai bejáratnál, körülötte a senkinek nem kellő bélyegei és régi pénzei, hogy néha egészen tisztelni tudom érte, olyan mint valami graffiti a fehér falon, vagy mint valami éjszakai lepke, ami beosont a családmeleg estén a szobába, és úgy dong a lámpa körül, hogy mindenki észreveszi, de mindenki azt várja, hogy majd a másik tesz ellenne valamit; valami nagyon másnak a lenyomata apám is, a bélyegeivel, mintha az elmúlást árulná szemérmetlenül, a bélyegek a maguk módján épp olyan szívósak és életképtelenek egyszerre már, mint apám, és mindig beleborzongok, ha látom hogy valaki még fizet is értük, nem tudok nem arra gondolni, hogy lehet a mozdulatban valami olyasmi is, ahogy a koldusoknak adnak pénzt az emberek, mintha meg lehetne vásárolni a pusztulást.
egy ideig egy cetli is volt az asztalán, apám féle igénytelenséggel, csak egy papírlap, rajta times roman betűtípussal hogy ha itt vásárol, akkor a mozgásában megváltozott embereket támogatja a vásárlásával; tulajdonképpen igaz volt ez a felirat, ha mindezen kizárólag apámat értjük.
csakhogy konkurenciája is lett az elmúlt hetekben; ugyanott, a dob utca felőli bejárat elején van egy szépségszalon, zöld matricás üveggel, rajta a teljesen elképesztő feliratok, miszerint alakreformálás, vagy lélekszépítés, természetes hajkondíció, zselés színbarnítás, meg ilyenek; ennek a tövében, összecsukható asztalokon odaköltözött egy alapítvány a vásár idejére, ami szintén megváltozott képességű embereket támogat, és az általuk készített szokásos szappan - gyöngy - csecsebecse dolgokat lehet megvásárolni. képeket is tettek a falra, amin egy down szindrómás lány mosolyog a downosok jellegzetes mosolyával, meg néhány cetlit ők is, de ők már előrelátóan angolul. aztán hamar rájöttek hogy az ingerküszöböt ma már ennél többel kell megérinteni, így minden héten egy downos lány is ott ül az asztal mellett, és élőben csinálja a csecsebecséket; alighanem ugyanaz a lány, aki a képeken is van, ugyanazzal a mosollyal; az elején még elgondolkoztam rajta, hogy vajon nem lehet hogy csak egy lányból áll az egész alapítvány által támogattok sora, de aztán elszégyelltem magam; mindig elszégyellem magam a rosszindulatú cinizmusom miatt, de már annyira cinikus vagyok, hogy az elszégyellést is csak cinikusan látom, és mindig kigúnyolom magam, hogy na már megint szégyelli magát bennem a lánglelkű költő, ha még egyáltalán él szerencsétlen.
de most, vasárnap délben, ahogy ott ülök, arra kellek, hogy apám el tudjon menni wcre, bár valójában alighanem inkább sörért és cigarettáért, most egy pillanatra mintha még mindig élne bennem a lánglelkű múlt, ahogy nézem ezt a szinte már erkölcstelenül boldog down kórost, ahogy a bárgyú, de iszonyúan tiszta mosolyával ül ennek az egész álkreatív, álművész borzadálynak a közepén, ahol igazából persze minden csak a pénzről szól, mint valami koszos tenger, úgy hömpölyög mindenhol a pénz, még az ő down szindrómája is csak a pénzről szól itt, és működik is, a turisták közül pár fennakad az alapítvány hálóján, némelyik barom odaáll mellé, és fotóztatja magát vele, a lány boldogan mosolyog, szemérmetlenül élvezi hogy figyelnek rá, mint valami gyerek, a boldogsága valami elképesztő módon disszonáns mindennel, ami a gozsdu udvarban van, még a turisták is érzik, a fotózások meg a műmosolyok és műsopánkodások után nem is nagyon tudnak mit kezdeni vele, tovább úsznak az árak és a termékek bódító mélységébe, egyik másik nagyon szocializált, érzékenyebb lelkű még vásárol is valamit, az alapítványtól ott van egy idős nő is, aki úgy néz ki, mint ahogy egy védőnőnek kell kinéznie, arcán valami szigorú bú mindig, egyrészes régimódi ruhát visel, és a haját is úgy hordja, mint gyerekkoromban a gyógyszertár szagú védőnénik, akiktől iszonyodtunk, lábán ugyanaz a fehér, lukacsos papucs, kiskoromban, míg valami rossz történt velem a kezükben, mindig csak ezt a papucsot néztem, nem mertem felnézni, csak ezeket a fehér szita papucsokat figyeltem, olyanok voltak mint valami idegen, könyörtelen világ lényei, elképzeltem, hogy amikor senki nem figyel rájuk, miket mondhatnak egymásnak, és éjszaka, ha kórházban aludtam, nem mertem letenni a padlóra a lábam, amikor pisilni kellett mennem, mert azt képzeltem, rögtön jön egy ilyen papucs, és megeszi a lábfejemet. ez a nagyon védőnőnek kinéző védőnő bárgyúan mosolyog a turistákra, és iszonyú rossz angolsággal néha mintha válaszolna is a kérdésekre, amiket feltesznek neki, de legtöbbször csak yes-yes-t mond, meg persze az árakat.
a down szindrómás lányt legszívesebben megfogdosnák, mintha valami műalkotás lenne, de közvetlenül nem beszélnek hozzá, vagy ha igen, akkor is úgy, mintha valami érdekes mutatvány lenne, ahogy boldogan rájuk mosolyog. nem is tudom hogy lány-e, vagy nő, a downosok kortalanságával ül ott, épp úgy lehet húsz, mint negyven, és anélkül hogy észrevenném, nem tudom levenni a szemem a töretlen lelkesedésén; és elkezdem szégyellni magam, nem is tudom pontosan miért. mintha lett volna valami megmérettetés a szemem előtt, amiben a gozsdu udvar által képviselt pénz, csillogás, turisták, természetesen magyar, természetesen kézzel készült, természetesen baromi kreatív baromságok, meg egyáltalán, ez az egész úgynevezett életmód, amiben én is vergődök, mint valami elbaszott pisztráng, aki örökre belekavarodott valami zsinegbe, ami bár nem rántotta a partra, de soha többé nem ereszti, magamon hordom mint valami figyelmeztetést, szóval hogy mindez, ami én is vagyok, összecsapott volna azzal az együgyű, de olyan tiszta gyermeki arckifejezéssel, amivel ez a downos lány ül ennek az egésznek a közepén; mintha rajta kaptak volna minket valamin, mintha egy kisgyerek került volna egy lebuj közepébe, olyan gusztustalannak és mocskosnak tűnik minden hirtelen, mintha lenne egy kérdés, amire mi lennénk a válasz, de az emberek észre se veszik, pénztárcák nyílnak és csukódnak tovább, én pedig amikor végre megjön apám, szinte menekülök szégyenemben, de nem tudom még hogy mitől, és mintha lenne egy kérdés, amire mi lennénk a válasz,
egész nap bennem van ez a lány, és csak sokkal később rakom össze magamban egy másik emlékkel, még évekkel ezelőttről, még a pető intézetben, amikor egy anya sírt a down szindrómás gyereke miatt, és mivel a kisfiú boldogan beilleszkedett a foglalkozásokba, a bohócdoktorkodásnak nem is a gyerekről kellett szólnia, hanem inkább az anyáról, ezért ültem vele kint a fák alatt, és hallgattam ahogy sír; ez még akkoriban történt, amikor a sírás elég volt ahhoz, hogy valami belém vésődjön, mélyen, és kitörölhetetlenül, akkor még a sírás nem emelt bennem ilyen műanyag paravánokat, mint amiket most, amikről aztán menthetetlenül lefolynak a könnyek, és még csak a közönyömig se jutnak el; akkoriban még tényleg úgy éreztem, hogy nekem kell valamit mondanom, nekem, mert azért vagyok abban a helyzetben, mert ez a dolgom, hogy ilyen helyzetekbe kerüljek, és megoldjam őket, nekem kellett volna mondani valamit, de ott a fák alatt valahogy kijöttem a szerepemből, a könnyek mellett ez a kudarc is örökre belém égett, ahogy ott ülök, sután vigasztalni próbálom ezt az anyát, és nem találom rá a megfelelő szavakat; azt mondom neki hogy ne féljen, a gyereke nem marad ki semmiből, ugyanolyan gyerek lesz mint a többi, erre szinte már gyűlölködve ugrik nekem, hogy nemigaz, ne hazudjak neki, hát épp ezaz, sose lesz olyan mint a többi, és hogy igazából nem ezt sajnálja, hanem hogy mennyi mindenből kimarad, istenem, én csak azt szeretném, suttogja, hogy neki is teljes élete legyen, gondoljon bele, mondja, mennyi mindenből fog kimaradni?; ott maradunk ezzel a kérdéssel a fák alatt, hogy aztán most, majd tíz év múlva döbbenjek rá, hogy basszameg, ez az, eljutottam idáig, a gozsdu udvar vasárnapi piacáig, ahol a local meets the tourist, a kurva anyátokat, és nem tudnám megmondani, hogy miből maradt ki az az iszonyú tiszta lány ott a maga menthetetlen down kórjával együtt, annyira hálásnak kellene legyek, hogy én állok itt, és ő ül ott, és ahogy kell, az én mosolyom a hamis vigyor, amiben benne van hogy legszívesebben az összes turistát elküldeném a búsba, és az övé az örökre beleszorult együgyűség,
és az enyém ez az egész mocskos gazdagság, a taposás a pénzért, a megfelelni akarás, a nők, a komplikált, és oly bús szerelmi játszmák, amik hiába tűnnek nagyon bonyolultnak, máskor meg magasztosnak, a maguk módján épp olyan együgyűek, mint minden, ami az ovi homokozójában történő első orrpuszi óta történt, enyém a művészet, ez a szajha, ami annál jobban elhagy, minél inkább ragaszkodnék hozzá, és ha vissza is jön, velem együtt öregszik, megváltó szenvedélye helyett valami keserű szagú izzadt lepedőt hagyva maga után; enyém ez a sok frusztráltság, enyém ez az egész kurva élet, a kis piros értesítések a facebookon, a kiszáradó vágyak, a megfeszülő karizmom, enyém a bicikli, amelyik csikorog a fenekem alatt, és arra kanyarodik amerre én akarom, enyém ez a letehetetlen múlt, ami minél nehezebb, annál szebbnek tűnik, és olyan jó lenne nyakig belefeledkezni, mert enyém ez a kíméletlen, hideg jövő is, enyém ez az egész, enyém az egész nyomorult gozsdu udvar, és ez a város, enyém ez a gép, és enyém ez a blog is, és a föld alá tudnék elsüllyedni a szégyenemben, hogy mindezekkel együtt, és ezek ellenére, enyém az a szégyen is, hogy ha most lenne ez a kérdés, amit ebben a formában talán nem is lehetne megkérdezni, és amit még is feltett a maga módján ez a tiszta arcú down szindrómás a szépségszalon alakformáló akciói alatt, ismét, mint az az anya ott a fák alatt, amire tudnom kéne a választ, hiszen én vagyok a válasz, de
most se tudnám megmondani.
1 megjegyzés:
Tisztul amit írsz.Van remény pajtás
Megjegyzés küldése