2010. augusztus 1., vasárnap

karnisok

ha nem húznék függönyöket a mondataimra, beláthatnál rajtuk, mint esténként az úgy felejtett ablakokon, amiken kilátszik a benti élet alakja. sejteni se lehetne semmit, mint behúzott függönynél a karcsú nő körvonalát, amint áttetszik az anyagon; így az is tetszik, ami lámpafénynél, szobabelsőben már nem, hisz hányszor vetkőztél már. elképzelem, még mindig elképzelem, ahogy sietős, vagy épp lassú mozdulatokkal veszed le a ruháidat, fáradtan, el elmerengve, úgy képzelem; a póló, pulóver nehezen jönne le, megfeszülnél közben, ilyenek ezek a mai ruhadarabok. odadobva a székre, vagy gondosan összehajtogatva, míg az illatod elindulna, és végigcirógatná a szobát; én így képzelem. néha úgy képzelem. függönyöket írok, függönyökre vágyok, függönyöket látok. egy kis szellő, és felborul a világ.
ha nem fogalmaznék függöny mögül, nem csak az alakomat, a húsomat is látnád, amit lelkemnek hiszel, annak a vöröses, sebhelyes, véraláfutásos valóját; mennyit kellene tekeregnem, hogy így is szépnek lásd. az elrajzolt terveimet fényben, szép csillogó szavaim meg sötétben ha látnád; függönyeimet ha vihar tépné, szakadna minden sejtelem.
mert összevissza vágyok, mint egy ottfelejtett papírdarab. maradna is, de nem marad, viszi a szél, forog, amíg valahova beakad, menne is, de ott ragad, összevissza vágyok, keresztül kasul, ahogy visz a szél, mint a szád a képen, aki nézi, annak beszél.
esőszagom van, csatakos vagyok. amíg nézel, ragyogok, mint a csillagok, de ha elfordulsz, már csak egy magába roskadó bolygó vagyok, fekete lyukak jönnek utánam amikor fellobbanok. alliterálgatok, űrhajóként repülök némán a büdös nagy csöndben, alliterációról alliterációra, vagy ijedt bogárként függönyről függönyre, nem fogyok ki a hasonlatokból, amíg takargatom magam.
mert baszott nagy űr van bennem, és rohangálsz ebben, mint valami űrhajós; hol felmelegítesz, hol megfagyok tőled, hol eltűnsz, hol betöltöd a képernyőt, és csönd, csönd, csak elmosódott mozgás, mint a némafilmeken.
nehéz, nagyon nehéz a szerelem, de nélküle lassú csönd dobog a szívemen.
rím nélkül, rím nélkül, mert rím nélkül élek, pont ez a bajom, a dolgaim nem rímelnek az érzéseimre, az érzéseim nem rímelnek a történésekre, a történések nem rímelnek a vágyaimra, a vágyaim nem rímelnek a dolgaimra.
mert zuhanok csak, néha megkapaszkodok benned, olyankor egy kicsit lebegek, ha akarod, néha repülök, de úgyis szétfoszlasz, mint egy buborék, és aztán én megint csak zuhanok, végeláthatatlanul zuhanok, mint a jelen idő.
hisz hányszor vetkőztél már.
nincs dolgom a szerelemmel, csak össze vagyok vele gabalyodva, mint valami levehetetlen nagymama kötötte pulóverrel; meleg, szorít is, izzadok benne, kényelmetlen, venném is le, de bele akadok minduntalan, ha meg kikerül belőle valamelyik végtagom, rögtön megszúr a fázás, tenném bele vissza. nincs dolgom a szerelemmel, nem értem, és ő se engem, mint valami messzi utazás közepén két egymásra utalt ember, akik nem beszélnek közös nyelvet, a jeleket meg félreértik. én előre mutatok, ő azt hiszi elküldöm, ő magára mutat, én azt hiszem nekem kell megetetnem. nincs dolgom a szerelemmel, csak ülök fölötte, mint régen a matekkönyv fölött, amikor tudtam hogy holnap felelni kell belőle, de nem értettem semmit, és nem értettem hogy miért nem értek semmit, és nem is akartam megérteni semmit, csak azt akartam hogy belém költözzön, csak úgy magától, mint a novellák végén az érzés, amikor nem tudod hogy mitől és mit értettél meg, csak egyszerűen bejön, és ott van, jóllaksz tőle mint a nagymamád réteseivel; a matekkönyvtől viszont éhes maradtam és fáradt, és most a szerelemtől is éhes maradok és fáradt.
egy kis szellő, és felborul a világ.
idegen szoba, végre idegen szoba, végére idegen szoba, az elejére idegen szoba, úristen idegen szoba, már megint idegen szoba, idegen szoba soha!
nem gondozom sokat a szavaimat mostanában, mostoha anyuk vagyok, a haszonért tartom őket, fizessen valaki értük, aztán had menjenek.
ha nagyon sokat gondolsz valakire, vajon tényleg megérzi? és a dolgok is érzik, ha gondolok rájuk? kiskoromban azt hittem, ha sokáig hívom a csillagokat, közelebb jönnek. akkor még nem tudtam hogy minden csillag csak egy magába roskadó bolygó.
néha azt várom, hogy kopogtat, bejön, és helyet cserél velem aki én vagyok, mint a szervizből visszakapott eredetik a kölcsön készülékekkel.
jó lenne, hogyha a mondataimat szeretné valaki úgy, ahogy én azt hiszem hogy engem kellene; becézgesse, dédelgesse, megértse, elengedje, visszavárja, kimondja, elhallgassa, s ha úgy alakul, kiradírozza. aki behúzza rajtuk a függönyöket, ha felkavarodnak, mint a szél.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

ez honnan van? milyen műből?

Névtelen írta...

Nincs sok igaz tudományom,de azt Neked adom,hátha.
hátha becézget,dédelget,megért,elenged,visszavár,kimond,elhallgat,és ha úgy alakul kiradíroz.
.hátha szavaim mozdulatai függönyt adnak a tieidnek