lőj csak, én még álmodom

eredet

már az elején megmondják a lényeget, miszerint a legveszélyesebb vírus a gondolat. mert elburjánzik mint a rák. és itt álljunk is meg egy kicsit. játszunk eredetet; mert ezt a filmet is miattad néztem meg. ki tette belém a gondolatot, amitől összerándulok, ha rá gondolok? te, azzal ahogy, vagy én, azzal ahogy? nélküled nem lenne meg, persze, de azzal hogy megtudtam hogy vagy, azzal már belém került, vagy én engedtem el valahol, hogy had menjen, szaladjon kifelé, belőlem, egyetlen? a vili tett belém mert megmutatott? és a gondolat, ami burjánzik, mint a rák, azért indult el, és őrjít meg nap nap után, hogy a nyár olyan, mint valami munkásszürke november, mert te lehetségesnek simogattad egy pillanatra bennem? nem igazából azok a gondolatok a légőrjítőbbek, amikről azt hiszed hogy megtörténhetnének? nem szenvedek attól, hogy nem lehetek űrhajós, és nem fáj hogy csak egy percet bírok ki a víz alatt. ha úgy érezném hogy lehetséges lenne, talán elindulna valami, szenvedély?, vágy?, akarat?, sors?, és akkor elindulnék felé, de ezt ki teszi belém? isten? te? egy extraktor?

sajnos az eredet című film kapcsán lehet ilyeneket kérdezni, a film azonban akkor a legkínosabb, amikor megpróbál válaszolni rá. christopher nolan kimondottan ügyes fickó, tudja a dörgést, már az előző batmannál is épp ez volt a lényeg, hogy felületesen gondolkoztasd el, hasd meg a közönséged, de közben legyél baromi látványos, hogy arra azért emlékezzenek. látvány szempontjából pedig mi hálásabb annál, mint hogy a való világunkat rakjuk valótlanná; és erre logikailag mi más alkalmas, mint az álom. ügyes. mint a mátrix; a párhuzam a mátrixal jogos, azonban míg a mátrix összelopkodott állfilozófiai összeesküvés elmélete még a filmen kívül is jobban megállt a lábán, míg itt az álom rétegek és köztük rohangáló lopni menő, illetve jövő csapat, a tudatalatti védelmi rendszere, meg az álmokon belüli álmok idősíkja, ébredések, stb óhatatlanul szétesik, követhetetlenné hullik. azonban éppen ez az eredet, és ezzel együtt a rendező - forgatókönyv író legnagyobb erénye, hogy a kedves nézőt ez egy csöppet sem zavarja: a film a jobb pillanataiban nem több, de nem is kevesebb, mint egy baromi látványos, pörgős, az átlagnál jóval szebben és okosabban kivitelezett akciófilm. a kevésbé jobb pillanatokban pedig szeretne több lenni ennél, olyankor aztán olyan szavakat hallunk mint incepció, projekció, strukturáció, kókuszdió, bár lehet hogy valamelyiket csak én álmodtam ide. a rosszabb pillanatokban az ember kínosan feszeng a már eléggé ellövöldözött közhelyektől, a logikai bukfencektől, kihagyott ziccerektől; ez az álom téma ennél sokkal pontosabb, vagyis érezhetőbb történetet is megérdemelt volna, ehhez viszont már egy kaufmant, egy phillip k.dicket, vagy laurel k.hamiltont kellett volna hívni. nem világos hogy hogy beszél valaki a saját tudatalattijában a saját emlékeivel, vágyaival, és hogy miről győzi meg őket, nem világos hogy egy álmon belüli álmon hogy lehet újra éleszteni, azt sem feltétlen értem, hogy ha egy idegen rohangál a fejemben, azt a tudatalattim miért egyből csípőből tüzelő rossz-arcúakkal támadja meg, amikor, még ha erre ki is képezték, ezerszer célravezetőbb, és kreatívabb megoldása is lenne erre, és hogy hogy a búsba építhet valaki az én álmomba valamit, amit ő irányít, de én ezt nem veszem észre, stb stb. azt viszont nem győzöm hangsúlyozni, hogy érdekes módon ez baromira nem zavaró, sőt; a szép lassan felgyorsuló film végére a néző már a karfát fogja, és nem ér rá foglalkozni efféle csacskaságokkal.

és karfa fogás közben a szemünket tökéletesen kiszolgálja a kedves nolan, a láthatóan baromira megférfiasodott leonardo, a mindig gyönyörű cillian, vagy az én személyes kedvencem, a kurvajól rosszarcú tom hardy. van itt minden, mint a moziban, feltekeredett város, összeomló város, út közepén átszáguldó vonat, james bondos motoros szános kergetőzés, autós üldözés, távol-keleti, bazáros, szűk utcás rohangálás, súlytalanságos, falon futós, plafonon mászkálós egymás pofozás, egy rossz szavunk nem lehet, ráadásul ez az egész nem bántóan bután van az arcunkba erőltetve, hanem okosan, szépen. így még azt is megbocsájtjuk, hogy tulajdonképpen majdnem mindent láttunk már, az összes klisé, közhely felsorakozik, dicaprio öltönye nem koszolódik, a jófiúk fegyvere célba, a rossz fiúké mellé talál, ahogy azt illik, és a főszereplő is múltbéli problémákkal küszköd, jelezve, hogy nem agyatlan akcióhős ő, sőt. az se baj, hogy ezen felül gyakorlatilag nem nagyon kapunk semmit; a gondolatot amit elültetne bennünk a film, nem az extraktor helyezi el bennünk, hanem hallottuk már régen, láttuk már sok helyen. látványvilágilag tarsem sejt-je perverzebb, sokkolóbb volt, az emlékekben való rohangálás nekem a makulátlan elme örök ragyogásában jobban tetszett, a valóságot megkérdőjelező másik valóság elmélete meg a mátrixban ütött nagyobbat, ennek ellenére az eredet mind a háromból hoz szerethető dolgokat, és tökéletes akciófilmként mixeli össze, amivel meg a gyerekkorom nagy klasszikus lövöldözős filmjeit idézi meg, ilyen csapatépítős izé miatt nekem a híd túl messze van is beugrott. mindezt megfejeli olyan beszólásokkal, meg baromi frappáns humorral, - régen röhögtem akkorát, mint amikor beszól a nagyon gazdag, hogy inkább megvette a céget, az egyszerűbbnek tűnt -, kikacsintásokkal, hogy a végén a néző megnyalja mind a tíz ujját, avagy megtörli a szemét. azt túlzásnak tartom, hogy ez az elmúlt évek legjobb filmje, meg hasonlók, az viszont tény, hogy ha mindig ilyen filmek sülnének ki a gigászi költségvetésű megasztáros megaprodukciókból, akkor valószínűleg gyanakodhatnánk arra, hogy már egy ideje álomvilágban élünk.