az almayer fogadóba el lehet jutni gyalog a saint amand-kápolnától lefelé egy ösvényen, de kocsival is a quartelbe vezető úton, vagy dereglyével a folyón. bartleboom professzor véletlenül tévedt ide.
- ez a béke fogadó?
- nem.
- a saint amand fogadó?
- nem.
- a posta szálló?
- nem.
- a kardhal?
- nem.
- jó. van egy üres szoba?
- igen.
- kiveszem.
a nagy vendégkönyv egy kottaállványon, kinyitva. frissen vetett papírágy, mely újabb és újabb nevekről álmodott. a professzor tolla kéjesen bújt a takarók közé.
ismael adelante ismael barleboom professzor.
az összes kacskaringóval és miegyébbel. ahogy kell.
- az első ismael az apám, a második a nagyapám.
- és ez?
- az adalante?
- nem, az ott... ez.
- a professzor?
- aha.
- professzor, nem? azt jelenti, hogy professzor.
- de hülye név.
- nem név... én professzor vagyok, tanítok, érti? megyek az utcán, és az emberek azt mondják, jó napot bartleboom professzor úr, jó estét, bartleboom professzor úr, de ez nem név, ez a foglalkozásom, tanítok...
- nem név.
- nem.
- jó. engem dirának hívnak.
- dira.
- igen. megyek az utcán, és az emberek azt mondják, milyen szép vagy ma, dira, milyen szép a ruhád, dira, nem látad véletlenül bartleboom professzort, nem, a szobájában van, az első emeleten, az utolsó szoba a folyosón, ezek a törölközők, tessék, látni a tengert, remélem nem idegesíti.
barleboom professzor - ettől kezdve egyszerűen bartleboom - elvette a törölközőket.
- dira kisasszony...
- igen?
- megengedhetek magamnak egy kérdést?
- mi lenne az?
- hány éves?
- tíz.
- á.
bartleboom - néhány pillanat óta exprofesszor - fogta a bőröndöket és indult a lépcsőhöz.
- bartleboom úr...
- igen?
- a hölgyeket nem illik a korukról kérdezni.
- igaz, bocsánat.
- első emelet. a folyosó végén.
a szobában, a folyosó végén (első emelet), ágy, szekrény, két szék, kályha, kis íróasztal, szőnyeg (kék), két egyforma kép, tükrös mosdó, egy ládapad meg egy fiúcska: a nyitott ablak párkányán üldögél, a szobának háttal, kifelé lógázó lábbal.
bartleboom köhintett, hogy jelezze, itt van.
semmi.
beljebb ment, letette a bőröndöket, közelről megszemlélte a képeket (egyformák, hihetetlen), leült az ágyra, megkönnyebbülten lerúgta a cipőjét, fölállt, a tükörbe pillantott, megállapította hogy ő még mindig ő (sohasem lehet tudni), benézett a szekrénybe, fölakasztotta a kabátját, aztán az ablakhoz lépett.
- a berendezéshez tartozol, vagy véletlenül üldögélsz éppen itt?
a fiúcska meg se moccant. de válaszolt.
- a berendezéshez.
- á.
(...)
- nem zavar? egy kis levegőre vágyom.
a kisfiú arrébb húzódott a párkányon. hűvös, északi szél. lent, ameddig a szem ellát, a tenger.
- miért üldögélsz itt?
- nézelődöm.
- nincs sok látnivaló.
- viccel?
- hát rendben, itt a tenger, de mindig ugyanolyan, a tenger a végtelenségig, ha minden jól megy, jön egy hajó, nem nagy szám.
a fiúcska a tenger felé fordult, aztán vissza bartleboomhoz, majd ismét a tenger felé, aztán vissza bartleboomhoz.
- meddig marad itt? - érdeklődött a gyerek.
- nem tudom. néhány napig.
- a kisfiú leugrott a párkányról, az ajtóhoz ment, a küszöbön megállt, egy pillanatig bartleboomot tanulmányozta.
- rokonszenves. mire elmegy, remélhetőleg nem lesz ennyire hülye.
bartleboom egyre kíváncsibb lett, vajon ki neveli ezeket a gyerekeket. nem akárki, annyi bizonyos.
este. az almayer fogadó. szoba az első emeleten, a folyosó végén. íróasztal, petróleumlámpa, csönd. szürke köntös, benne bartleboom. szürke papucs, benne a lába. az íróasztalon fehér papír, toll, tintatartó. ír, bartleboom. ír.
imádottam,
itt vagyok a tengernél. az utazás fáradalmaitól és kellemetlenségeitől megkímélem: itt vagyok, csak ez számít. a fogadó kellemes: egyszerű, de kellemes. kis domb tetején áll, éppen a parton. este dagálykor majdnem az ablakom alá jön a víz. mintha egy hajón lennék. tetszene magának.
én még soha nem ültem hajón.
holnap hozzálátok a vizsgálódásaimhoz. a hely eszményinek látszik.tisztában vagyok a vállalkozás nehézségével, de ön tudja - a világon egyedül ön -, mennyire el vagyok szánva, hogy befejezzem azt a kutatást, melynek gondolata tizenkét éve egy szerencsés napon fogant, s azóta munkálkodom rajta. bátorít a gondolat, hogy önt egészségben, lelkét békében tudhatom.
valóban nem gondoltam még rá soha: de csakugyan nem ültem még hajón.
e világtól elhagyatott helyre elkísér a bizonyosság, hogy ott a távolban őrzi emlékét annak, aki önt szereti és mindig marad az ön
ismael a. ismael. bartleboomja
lerakja a tollat, összehajtja a papírt, borítékba teszi. föláll, csomagjából kiemel egy mahagónidobozt, fölhajtja a tetejét, beleejti a borítékot, nyitva, címzés nélkül. a dobozban már több száz ilyen levél rejtőzik. nyitva, címzés nélkül.
harmincnyolc éves, bartleboom. úgy véli, valahol a világban egyszer majd találkozik egy asszonnyal, aki örökre az ő asszonya lesz. olykor-olykor a sors szemére hányja, hogy kíméletlenül megvárakoztatja, de idővel megtanulta, hogy belenyugodjék a dologba. évek óta jóformán mindennap kézbe fogja a tollat, és ír neki. nincs neve és címe, amit a borítékokra véshetne: de van élete, melyről mesélhet. és kinek, ha nem neki? elgondolja, milyen szép lesz, ha végre találkoznak, és ölébe teszi a mahagóniadobozt a levelekkel
- vártalak. - mondja majd.
a nő kinyitja a dobozt, és lassankint, amikor akarja, sorra elolvassa a leveleket, és a kilométeres kék tintacsíkon visszafelé haladva övé lesz a sok év - nap, pillanat -, mellyel ez a férfi megajándékozta, mielőtt még találkoztak volna. vagy tán, egyszerűbben, kiborítja a dobozt, és meghökkenve a fura levélhulláson, elmosolyodik, és azt mondja neki
- te bolond vagy.
és örökre beleszeret.
(alessandro baricco - tengeróceán első könyv, 3 fejezet)
- ez a béke fogadó?
- nem.
- a saint amand fogadó?
- nem.
- a posta szálló?
- nem.
- a kardhal?
- nem.
- jó. van egy üres szoba?
- igen.
- kiveszem.
a nagy vendégkönyv egy kottaállványon, kinyitva. frissen vetett papírágy, mely újabb és újabb nevekről álmodott. a professzor tolla kéjesen bújt a takarók közé.
ismael adelante ismael barleboom professzor.
az összes kacskaringóval és miegyébbel. ahogy kell.
- az első ismael az apám, a második a nagyapám.
- és ez?
- az adalante?
- nem, az ott... ez.
- a professzor?
- aha.
- professzor, nem? azt jelenti, hogy professzor.
- de hülye név.
- nem név... én professzor vagyok, tanítok, érti? megyek az utcán, és az emberek azt mondják, jó napot bartleboom professzor úr, jó estét, bartleboom professzor úr, de ez nem név, ez a foglalkozásom, tanítok...
- nem név.
- nem.
- jó. engem dirának hívnak.
- dira.
- igen. megyek az utcán, és az emberek azt mondják, milyen szép vagy ma, dira, milyen szép a ruhád, dira, nem látad véletlenül bartleboom professzort, nem, a szobájában van, az első emeleten, az utolsó szoba a folyosón, ezek a törölközők, tessék, látni a tengert, remélem nem idegesíti.
barleboom professzor - ettől kezdve egyszerűen bartleboom - elvette a törölközőket.
- dira kisasszony...
- igen?
- megengedhetek magamnak egy kérdést?
- mi lenne az?
- hány éves?
- tíz.
- á.
bartleboom - néhány pillanat óta exprofesszor - fogta a bőröndöket és indult a lépcsőhöz.
- bartleboom úr...
- igen?
- a hölgyeket nem illik a korukról kérdezni.
- igaz, bocsánat.
- első emelet. a folyosó végén.
a szobában, a folyosó végén (első emelet), ágy, szekrény, két szék, kályha, kis íróasztal, szőnyeg (kék), két egyforma kép, tükrös mosdó, egy ládapad meg egy fiúcska: a nyitott ablak párkányán üldögél, a szobának háttal, kifelé lógázó lábbal.
bartleboom köhintett, hogy jelezze, itt van.
semmi.
beljebb ment, letette a bőröndöket, közelről megszemlélte a képeket (egyformák, hihetetlen), leült az ágyra, megkönnyebbülten lerúgta a cipőjét, fölállt, a tükörbe pillantott, megállapította hogy ő még mindig ő (sohasem lehet tudni), benézett a szekrénybe, fölakasztotta a kabátját, aztán az ablakhoz lépett.
- a berendezéshez tartozol, vagy véletlenül üldögélsz éppen itt?
a fiúcska meg se moccant. de válaszolt.
- a berendezéshez.
- á.
(...)
- nem zavar? egy kis levegőre vágyom.
a kisfiú arrébb húzódott a párkányon. hűvös, északi szél. lent, ameddig a szem ellát, a tenger.
- miért üldögélsz itt?
- nézelődöm.
- nincs sok látnivaló.
- viccel?
- hát rendben, itt a tenger, de mindig ugyanolyan, a tenger a végtelenségig, ha minden jól megy, jön egy hajó, nem nagy szám.
a fiúcska a tenger felé fordult, aztán vissza bartleboomhoz, majd ismét a tenger felé, aztán vissza bartleboomhoz.
- meddig marad itt? - érdeklődött a gyerek.
- nem tudom. néhány napig.
- a kisfiú leugrott a párkányról, az ajtóhoz ment, a küszöbön megállt, egy pillanatig bartleboomot tanulmányozta.
- rokonszenves. mire elmegy, remélhetőleg nem lesz ennyire hülye.
bartleboom egyre kíváncsibb lett, vajon ki neveli ezeket a gyerekeket. nem akárki, annyi bizonyos.
este. az almayer fogadó. szoba az első emeleten, a folyosó végén. íróasztal, petróleumlámpa, csönd. szürke köntös, benne bartleboom. szürke papucs, benne a lába. az íróasztalon fehér papír, toll, tintatartó. ír, bartleboom. ír.
imádottam,
itt vagyok a tengernél. az utazás fáradalmaitól és kellemetlenségeitől megkímélem: itt vagyok, csak ez számít. a fogadó kellemes: egyszerű, de kellemes. kis domb tetején áll, éppen a parton. este dagálykor majdnem az ablakom alá jön a víz. mintha egy hajón lennék. tetszene magának.
én még soha nem ültem hajón.
holnap hozzálátok a vizsgálódásaimhoz. a hely eszményinek látszik.tisztában vagyok a vállalkozás nehézségével, de ön tudja - a világon egyedül ön -, mennyire el vagyok szánva, hogy befejezzem azt a kutatást, melynek gondolata tizenkét éve egy szerencsés napon fogant, s azóta munkálkodom rajta. bátorít a gondolat, hogy önt egészségben, lelkét békében tudhatom.
valóban nem gondoltam még rá soha: de csakugyan nem ültem még hajón.
e világtól elhagyatott helyre elkísér a bizonyosság, hogy ott a távolban őrzi emlékét annak, aki önt szereti és mindig marad az ön
ismael a. ismael. bartleboomja
lerakja a tollat, összehajtja a papírt, borítékba teszi. föláll, csomagjából kiemel egy mahagónidobozt, fölhajtja a tetejét, beleejti a borítékot, nyitva, címzés nélkül. a dobozban már több száz ilyen levél rejtőzik. nyitva, címzés nélkül.
harmincnyolc éves, bartleboom. úgy véli, valahol a világban egyszer majd találkozik egy asszonnyal, aki örökre az ő asszonya lesz. olykor-olykor a sors szemére hányja, hogy kíméletlenül megvárakoztatja, de idővel megtanulta, hogy belenyugodjék a dologba. évek óta jóformán mindennap kézbe fogja a tollat, és ír neki. nincs neve és címe, amit a borítékokra véshetne: de van élete, melyről mesélhet. és kinek, ha nem neki? elgondolja, milyen szép lesz, ha végre találkoznak, és ölébe teszi a mahagóniadobozt a levelekkel
- vártalak. - mondja majd.
a nő kinyitja a dobozt, és lassankint, amikor akarja, sorra elolvassa a leveleket, és a kilométeres kék tintacsíkon visszafelé haladva övé lesz a sok év - nap, pillanat -, mellyel ez a férfi megajándékozta, mielőtt még találkoztak volna. vagy tán, egyszerűbben, kiborítja a dobozt, és meghökkenve a fura levélhulláson, elmosolyodik, és azt mondja neki
- te bolond vagy.
és örökre beleszeret.
(alessandro baricco - tengeróceán első könyv, 3 fejezet)
2 megjegyzés:
Minden bizonnyal és kétségek nélkül ez egy mahagóni illatú blog. Jó olvasni.
Ezt a könyvet most azonnal a kezemben akarom tartani.
Megjegyzés küldése