nyárvégi mesék

-

a fiú kölcsönadta a bizonyosságait a lánynak.
a lány kölcsönadta a bizonytalanságait a fiúnak.
aztán a fiútól kölcsönkapott bizonyosságaival a lány elsimogatta a fiúban az ő kölcsönadott bizonytalanságait.

-

a gyűrűje olyan volt mint egy rózsaszín ribizli, az illata mint a bomló eperé, a szája íze mint a málnáé, a járása meg mint ahogy a szilvák gurulnak szét, nyárvégeken. deréktől lefelé kislány volt még, felfelé meg mint aki már régóta él; a hangja csobogott, mint a patakok, és nem sok értelme volt annak, amit mondott. vacsoráztunk volna, de amikor ettünk, leforrázta magát, egy falatnyi helyen szinte ráégett a ruhája; a pincér rémületében nem kérte a számlát. sétáltunk volna, de meztelen lábujjal kőbe rúgott, a karomba kapaszkodott, úgy vittem haza. szeretkeztünk volna, de amikor maga alá fordított, a lendülettől úgy beverte a fejét a falba, hogy agyrázkódása lehetett, és hányingere. a fejét az ölembe húztam, borogattam, simogattam. semmit nem akartam tudni róla, de mégis megkérdeztem: miért büntetnek ennyire? nem nézett rám, nyugodt és mély hangon válaszolt, mint a folyók. mert sosem bántottam még semmit, mondta. később vettem észre, hogy szőlőszemeket hagyott maga után a padlón, amikor elment.

-

büntetsz, mert büntethetsz.
(büntethetsz, mert nem büntettelek.)
tehát
nem szeretsz, mert szerettél.
(szerettél, mert nem szerettelek.)
mégis
hogyan mondjam el, hogy a szeretet nem büntetés?
(hogyan szeresselek, hogy az ne legyen büntetés?)
illetve
hogyan büntesselek, hogy az ne legyen szeretés?
(hogyan büntessél, hogy abban legyen szeretés?)

-

ült a csatorna mellett, a faragott padon, míg a macskaköveken egy néni jött, kezében hatalmas szatyor. a néni megállt a víz mellett, a szatyrot megfordította, és kiborította a tartalmát a vízbe; egy számítógépet, meg egy monitort. együtt nézték, ahogy bugyborékolva eltűntek a csatornában; majd megrázta a néni a szatyrot, így kiesett belőle egy egér meg egy billentyűzet is. a billentyűzet egy darabig úszott még a vízen, vitte lefelé a víz, közben a néni összetekerte a hatalmas szatyrot, és elindult visszafelé a macskaköveken, míg ő ült tovább a csatorna mellett, a faragott padon.

-

amikor végigbicikliztem a hídon, a madarak pár pillanatig pont mellettem szálltak, ugyanazzal a sebességgel ahogy én tekertem, ha kinyújtottam volna a kezem, megérinthettem volna a szárnyukat, lent az esti fényben úszó folyó: repültem, igen repültem, elengedett kézzel, lobogó hajjal, fél őrülten repültem! aztán amikor végigértem a hídon, beletapostam a fékbe, hogy tudjam, meddig tartott a boldogságom. tudod, én még soha nem voltam úgy boldog, hogy ne ártsak közben valaminek. sajnáltam hogy tudok úszni, különben ugorhattam volna. lementem a partra, néztem a vizet, és ahogy körém szállnak a madarak. akkor teljesen biztos voltam benne, hogy többet már nem ölhetsz meg mégse, mert a te folyódnál az én partom mindig sirályosabb.