só decredo no incrível

só decredo no incrível
(én csak a hihetetlenben nem hiszek)

göröngyökön alszom, kemény rögök gurulnak a derekam alatt: betűk. a neved betűi, bazdmeg. fél úton a fájdalom és az ébrenlét között, az ederlezi szól; álmomban még tudtam gitározni. és a gondolatok, a kibaszott gondolatok, a testhelyzet függő gondolatok, amik zakatolnak bennem, mint a gyorsvonatok. a magzatpóz gondolatai; a meleg, gömbölyű gondolatok. vagy a hasonfekvés fuldokló, levegőtlen, fojtogató gondolatai. meg a hanyattfekvés plafonnéző, semmibe vesző gondolatai, amik ott lebegnek a plafonon, mint az elengedett lufik. képzeld el az összes színt, amik a markodban lebegnek, kinyílik a kezed, és elrepülnek a színek, hogy aztán ott lebegjenek a plafonon. hanyatt fekszel, és nézed őket, kezedben pisztoly, a pisztolyban szögek. a tűhegyen táncoló lufik.
mondj egy hasonlatot az elmúlásra - mondta ancsel éva - és megmondom ki voltál.
megmondta.

ha van isten, hisz e a hihetetlenben?

át a körúton, izzadsz, kezed egy a kormánnyal, a füledben az ederlezi szól, a gondolataid, a sávváltás gondolatai, persze megint ő, hogy ne legyen te, ő a kijárat a te-ből, te meg sávot váltasz, a sávváltás gondolatai is ő, hát ez kellett neked, bazdmeg, ez megint, csonka szerelem, könnyebb ha nem beszéltek bazdmeg, ezért beszélsz mindig a pirosnál, a zöldnél, sávváltáskor, a gondolataid menekülnek belőled mint patkányok a süllyedő hajóról, sávot váltasz, a gondolataid meg rohannak hozzá, az ederlezi üvölt, a czigány húzza, elengednéd a kormányt, mit neked, el is engeded, a kézmozdulataid a gondolataidnak engedelmeskednek, nem neked, a gondolataid meg a szívednek, a szíved meg csak a kijáratot keresi, bassza már meg, hogy a szíved mindig csak a kijáratot keresi, ezek a sávváltás gondolatai, hátad mögött az autós nem erre gondol, ő arra megy, ahonnan te jössz, kezed éppen ökölben, pillanatra érzed csak a találkozást, akkor még nem fáj, csak megfordul minden, mint egy az egyik oldalról a másikra dőlő hajón, a patkányokat viszi a víz, mert nem gondolsz semmire, kezed az arcod előtt, aztán még az valahogy eszedbe jut, hogy a kerék alá ne, istenem, csak kerék alá ne, de akkora már mindenhol kerekek vannak.

ilyenkor miért hiszel istenben, te szerencsétlen?

gyászolok egyébként. mit ad isten, gyászolok, szörnyű, hogy huszonnyolc évesen mást se csinálok, csak gyászolok valamit, ha mást nem a gyászomat; miért van nekem több közöm ezekhez? miért nem nyitott tetejű sportkocsi az én életem? és miért fogy, miért folyik utánam a benzinem? figyelj, költői kép: már egy ideje megyek, nem nézek hátra, aztán megfordulok, belőlem a csík, kígyózik ahonnan jövök, a horizontig; és akkor most valaki meggyújtja és lángban áll minden. ez bazdmeg nagyjelenet, zene kéne mögé. tessék.
azt azért még mutassuk meg, annyi belefér a költségvetésbe, nagytotálba lássa a kamera, hogy ki gyújtotta meg; valami ismeretlen alak, csak a körvonala látszik, ott az isten háta mögött, leghátul a horizonton. lebegjen szoknyája a szélben, haja kibontva, kezében gyertya, reccsenjen a giccs! vagy fordítsuk meg, legyek én, borostás arcélemen az élet, számban czigaretta, két ujjam között tartom mint vincent a ponyvaregényben, aztán a lassítás, ahogy a csikket elpöccintem. az életképtelenség csúcsa, ha még dohányozni se dohányoztál soha.
tehát gyászolok. nem most halt meg, amit gyászolok, pusztult az már régen, de még a pusztuláshoz sem értek rendesen, csak most veszem észre. a hősömet gyászolom, a hőseimet, akik én sosem voltam, de akik mind én lehettem volna. a romantikus hősömet, aki nem kötődik sehova; nem tartozik semmilyen közösséghez, csak vándorol egyik helyről a másikra. jót cselekszik, természetesen, vagyis azt teszi amit jónak ítél, de aztán mindig továbbmegy. mint a kamaszok élete; tele van szenvedéllyel, erővel, mágiával és lehetőséggel, ám hiányzik belőlük a felelősségtudat, ritkán éreznek vágyat a maradásra, és képtelenek vállalni az elkövetett hibák következményeit. amikor aztán a magány elviselhetetlenné válik, a serdülők gyökeret eresztenek, vagy megpróbálnak legyökerezni; ez történhet gyermekkoruk közelségében, de attól távol is, és előfordulhat, hogy a felnőttkor küszöbén visszaszerzik gyermekkori önmagukat és kapcsolataikat. valójában sokan elbuknak felnőttkorukban, és folyamatosan visszanyúlkálnak a serdülőkor szabadságáért és szenvedélyéért. ismerek párat, akik véghezviszik. és régen ismertem magamban a hőseimet; a kamasz, szenvedélyes, töketlenül tökös, hatos tárból hetet lövő hőseimet, akiket a végén a naplemente és a derengő végfőcím boldogsága várt. ismertem őket, és megöltem mindet. kivégeztem egytől egyig, kiheréltem, megcsonkítottam őket, a fejüket vettem, kiszívtam a vérüket, vagy hagytam hogy elvérezzenek, megfojtottam őket, megaláztam és felgyújtottam mindet, sóval szántottam be a helyüket. dögöljenek meg. de gyászolok, mert itt állok a felszántott üres semmiben, bűz van és füst, és lófasz, és nem lettem felnőtt, nem lettem gyerek, nem lettem semmi sem, csak egy gyászoló szerencsétlen. szegény hőseim, jobb mesélőt érdemeltetek.
basszátok meg.

én abban se hiszek, aki hisz bennem, így vagyok olyan, mint egy isten.
mentiroso! filho de puta! fode-bonde!
különben is, minden hihetetlen.